Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

1977. augusztus 2. tIéPÜJSÁG 3 Kinek dolgozzon a kombájn? Hangos maszekok yy Köböl Sándor mutatja, milyen gabonát termelnek a ha- rasztosiak Epés hangú levelet írt Dunaföldvárról Molnár Lajos, a maszek parasztok védelmében, azok szószólójaként. Száz egyéni termelőt emleget levelében és egészen drámai a fogalmazása: „Dunaföldváron van száz egyéni termelő, aki az állam felhívására termelt többet, de nem aratott”. Röviden összefoglalva: azt kifogásolja Molnár Lajos, hogy nem kaptak kombájnt az egyéni termelők a parcel­láikon termesztett őszi árpa betakarítására, és közlése szerint mindenkié kihullott az Utolsó szemig, ott fékszik a földön, „jövőre legalább 2000 százalékos termést hoz. így nem kell minden évben arat­ni, ha van a parasztnak ki­tartása addig.” Utánajártunk a dolognak, nagyon hamar megtudtuk, hogy a dunaföldvári paraszt (maradjunk ennél a szónál) nem is akar aratni, sem most, sem jövőre. Egyszerűen nem hajlandó. Elveti az árpát, a búzát és követeli, vágják le neki a termelőszöyetkezet gé­pével. Nagy port vert fel a ta­nácsházán a követelőzés. Há­romszor is ott járt egy négy­tagú csoport, olyan hangosak voltak, hogy közölte velük Köböl Sándor igazgatási elő­adó: ha ilyen hangnemben folytatják, hagyják el az épü­letet. Sokat megenged magá­nak némelyik ember, mintha fogalma sem volna arról, mi­lyen társadalmi rendben élünk, milyenek a tulajdon- viszonyok, az erkölcsi alap­normák. Ez a néhány követe­lőző, asztalverő ember odáig elment viselkedésével, hogy képtelen és arcátlan kijelen­téseket tett. Például: a tsz élősködifc, belőlük akar meg­élni. stb. Arról van szó, hogy az Al­kotmány Tsz-ben nem mu­tattak nekik ajtót minden tárgyalás nélkül, mint a má­sik két tsz-ben, szóba került a maszek parcellák kombáj­nolása, mihelyt lehetőség adódik (első a közös, termé­szetesen), de az aratás díját sokallták az egyéni termelők. Nem vették figyelembe, mi­lyen messzire kell menni, ar­ra a határrészre, ahol az ő földjeik vannak és a nagy ér­tékű gép könnyen rongálód­hat a hepehupásan elmunkált A keskeny árpaföldön kombájnszalma maradt, szem alig Fotó: Gottvald Károly talajon. Sőt, tulajdonképpen semmit sem vettek figyelem­be, azt sem, hogy a kombájn a közösé, nekik semmi köve­telni valójuk nincs, főiként amíg a szövetkezet be nem fejezte az aratást. A tanácsnál próbálták meggyőzni őket, mit lehet és mit nem, másrészt pedig a sok szaladgálás helyett in­kább kaszálnának, dolgozná­nak. A válasz mindent megma­gyaráz: „Akkor ott rohadjon el”, ők ugyan nem aratnak. Életerős fiatalemberek mond­ták, ordítozták ezt, nem saj­nálni való, szerencsétlen öre­gek. Van közöttük olyan is, aki ipari munkás és vett öt hold földet. Köböl Sándor megkérdezte tőle, miért nem hívja el egy napra a szocia­lista brigádot aratni a birto­kára. Mert ő nem brigádtag. „Na látja, maga ilyen fajta!” Két csattanója is van az ügynek. Egyik: szó sincs száz gazdáról. Tíz-tizenkét ember erőlködik dimbes-dombos, el- soványodott földjein, a Ha- rasztosi dűlőben, csaknem ti­zenöt kilométerre Dunaföld- vár központjától. Kimentünk, megnéztünk néhány parcel­lát. Egy keskeny árpaföldön, a völgy szélén le volt vágva az árpa, mégpedig kombájn­nal. Kihullott szemet alig ta­láltunk. Mellette búzaföld, aztán megint árpa, az is le­vágva. Ez már meredek rész. A kombájn nehezen kapasz­kodhat a fordulónál, a kere­kei kaparták a silány talajt. „Fekete” munka lehetett. A másik csattanó: minden hőbörgés, szidalmazás után is hajlandó lesz a maszekok ren­delkezésére állni a szövetke­zet, amikor befejezi a saját munkáját. Kizárólag azért, hogy ne rohadjon el a gabo­na. De ne spekuláljanak a jövőben a magángazdák arra, hogy csak elve­tik a magot és majd más learat helyettük, olcsón, ők meg raktároznak, piacoz- nak. Az ilyen magán terme­lésnek senki sem tapsol és az állam nem igényli az efféle nagylelkű tevékenységet. Ter­meljenek zöldségfélét, krumplit, lucernát, kapálja­nak, neveljenek jószágot, vé­gezzenek hasznos munkát. GEMENCI JÓZSEF Tolnai selyemgyár Vizsga demokráciából Akinek valamihez joga van. két dolgot tehet vele: él, vagy visszaél. Van egy esetleges harmadik út is — nem tud élni az adott joggal valamilyen oknál fogva. A szakszervezeti bizalmiaknak komoly jogaik van­nak, olyanok, amelyek segítenek nekik az általuk kép­viselt kis közösségek érdekvédelmében. Ezek a jogok — demokratikus lehetőségek. Hogy miképpen használja fel a bizalmi, az személyén túlmenően sok minden függvénye. A Selyemipari Vállalat tolnai gyárában negyvenöt bizalmit ruháztak fel a dolgozók képviseleti joggal. Miután a közelmúltban rendelet született ezeknek a jogoknak a kiszélesítéséről, jó néhány helyen előfordult, hogy a bizalmi visszaadta a tisztségét, félt a megnöve­kedett felelősségtől. A tolnai gyárban erre nem került sor, egyrészt mert a megválasztottak bíztak önmagukban, másrészt az őket jelölő kollektívák támogatása biztosította számuk­ra — hogy lesz erejük élni is a jogaikkal. Az azóta eltelt időben már lezajlottak a kisebb-na- gyobb próba-„csaták” különböző ügyekben, ahol a bi­zalmiaknak érvényt kellett szerezni a jogaiknak. Bár általában a gazdasági vezetők partnernek tekintik őket, mégis előfordult, hogy csak úgy az illető bizalmi orra alá dugták a papírt — írd alá kolléga. Az ilyes­fajta gyakorlatnak a magyarázata egyszerű: az illető gazdasági vezető sérelmesnek érzi magára nézve a bi­zalmi megnövekedett jogait,— holott ezek a jogok so­ha nem egy személyhez, hanem az egész kollektívához kötődnek. Ezekben a hetekben zajlik a gyárban a bizalmiak igazi „tűzkeresztsége”. A béremelésekben kell aktív partnernek lenniük minden területen. Ez nem hálás feladat — fokozottan reflektorfénybe állítja személyü­ket saját munkatársaik és közvetlen főnökeik előtt is. Vizsgáznak tehát a bizalmiak. Ugyanakkor vizsgázik természetesen az egész gyár. A vezetők abból, hogy az üzemi demokrácia vala­mennyi törvényét — így a bizalmiak jogait — kötelező­nek érzik önmagukra nézve is. A dolgozók, hogy ké­pesek olyan légkört teremteni, ahol a bizalmiaknak nem jelent plusz terhet e jogok érvényesítése. A kollektív vizsga tárgya tehát: demokrácia. És ebből ma már sehol senkinek nem szabad meg­buknia. De tanulni sem szégyen , — gyvgy — Szekszárdi járás Másfél ezer vagon zöldség A szekszárdi járásban az elmúlt évhez viszonyítva több mint egynegyedével nőtt a nagyüzemi zöldségtermő te­rület. A tervek szerint ezt 1980-ig Sióagárdon, Mözsön. Bogyiszlón és Bátaszéken újabb 50—50 hektárral növe­lik. A járás szövetkezetei 1518 vagon zöldség szállítására kötöttek szerződést, ami azt jelenti, hogy a megyei zöld­ségtermelés több mint két­harmada a szekszárdi járás­ból származik. Jelentős szerepe van a ház­táji termelésnek is, hiszen a család szükségletein túl az itt termett zöldség- és gyümölcs- félék mintegy felét értékesí­tik. A dombóvári Alkotmány Termelőszövetkezet Gagarin- brigádja, amely a Magyar Népköztársaság Kiváló Bri­gádja címet viseli, tavaly 120 százalékra teljesítette hízó­sertés-kibocsátási tervét. Az idén sem akarnak adósak maradni a jó eredményekkel. Júniusban a battériás ma­lacnevelőből — 28 napos kor­tól 75 napos korig tartják itt a malacokat — 27,90 kiló volt az átlagos kibocsátási malac­súly. És, ami külön öröm számukra: egy kiló élősúly előállításához 3,9 kiló takar­mányt használtak fel, bizo­nyítva, hogy a lelkiismeretes, szakértő munka meghozza az eredményt. Hosszú, hollófekete haj, szép formájú arc, tiszta homlok és olyan tekintet, amiből valószí­nű, soha nem hiányzik az okulni kész fiatalok hol derűs, hol komoly érdeklődése. Orsós Julianna gépírónő­jelölt tizenhetedik évét ta­possa, de már tizenhétnek mondja magát. Mosolyogta- tóan bocsánatos bűn. Eny- •nyi évesen minden ifjú hőn áhított vágya, hogy felnőtt­nek nézzék. — Beszélgethetnénk, Juli- ka? A zavar legkisebb jele nélkül foglal helyet velem szemben a fotelban. Szemé­ben vidám picike villaná­sok. — Miről? — Magáról, mivel itt a tamási költségvetési üzem­nél olyan sok jót mondanak magáról. Halovány pír futja be az üde arcot. Ügy látszik, ezt nem gondolta. Igaz, min­denki nagyon kedves hoz­zá. A kolléganők és a főnö­ke szeretettel egyengetik az útját, hogy a gyors- és gép­íróiskolában tanultakat jól kamatoztassa és ellessen az irodai munka gyakorlatából mindent, ami csak szüksé­ges ahhoz, hogy jó admi­nisztrátorrá váljék. — Jót mondanak? — néz hitetlenkedve Juhász Tiva- darnéra, a főkönyvelőnőre, aki erre igent int. Döntően neki köszönhető, hogy az iskola első évfolyamát elvé­gezve Julika idekerült gya­korlatra. — Nagyon tetszett ne­kem az a szerénység, ugyan­akkor magabiztosság, ami­vel Julika beállított hoz­zánk. Azt mondta, „nem tu­dom, milyen hasznot tudok hozni a munkámmal, de nagyon szeretném kipróbál­ni és keresni is egy kis pénzt”. Gyorsírásból Julika né­gyes, gépírásból ötös ér­demjegyet szerzett és csak a helyesírás sikerült köze­pesre. Azt akarta hát meg­tudni, mit érnek a gyakor­latban ezek az érdemjegyek. — Tetszik tudni, itt sok újat tanultam meg. Az is­kolában nem készíthettünk például számlát, nem leve­leztünk. pedig mindennek megvah a maga formája. Ezeket tudni kell. Meg még sok mindent ezen kívül. Julika az általános iskola nyolc osztályát elvégezve tulajdonképpen nemcsak a siófoki gép- és gyorsíró­iskolába jelentkezett, ha­nem Szekszárdra. az egész­ségügyi szakiskolába is. — Miért választotta a gyors- és gépírást inkább? — Mert szeretem a be­tűket — mondja olyan ter­mészetességgel, ami meg­hatja az embert. Julika azt a tengelici cigánycsaládot juttatja eszembe, amelyik­ről évekkel ezelőtt írtam riportot. Náluk találkoztam először a betűnek azzal a megható tiszteletével, ami csak olyan emberek sajátja, akik a betűvetést-olvasást varázslatos tudománynak tartják. Az a család már szakmára taníttatta fiait, egyszem lányát pedig gép­íróiskolába szánta. Nem tu­dom, sikerült-e a szép terv? Julikénak úgy látszik, sike­rül egy év múlva íróasztal mellé ülni. örül is neki na­gyon, mert korábban volt egy lány, ugyancsak innen, a Rácvölgyből, de alig kezd­te el a tanulást Szekszár- don, abba is hagyta. Taná­rai. akik pályaválasztását egyengették, Julikát min­denáron meg akarták kí­mélni egy ugyanilyen meg­bicsaklástól, mivel az a megfutamított kislány jS so­káig viselte a sebet. Rácvölgyben ma már so­kan tudják, hogy szakma nélkül nehezebb is. lassúbb is a boldogulás. Lám, Juli­ka édesapja hiába olyan igyekvő ember, az erdészet segédmunkásaként. Bezzeg ha szakmája lenne! Meg a két nővérének, Marinak és Erzsinek! Az előbbi bedol­gozóként labdákat varr. Er­zsi betanított munkát végez az Őri ónban. Orsósék néhány évvel ez­előtt házat vásároltak, hogy otthagyhassák az igényeik­nek szűk telepi házat. Több is történt persze és nem ar­ra gondolok, hogy rádió- és televízió-tulajdonosok, hogy közös a család tőkéje és együtt döntik el, mire rak­nak félre, mihez kell ösz- szefogni és mi maradjon meg öltözködésre. A saját ház — két szoba, konyha, hamra, nyári konyha —, kibővült azóta egy előszobá­val és egy még berendezés­re váró fürdőszobával. A tervezgetés így nem ért vé­get a saját házzal, kerttel, házkörüli kis gazdálkodás­sal, ami az anya reszortja. Julika ezer forint fizetést kap. Úgy döntött a család, hogy „ezt a pénzt magára költheti”. A gépírónőjelölt ezzel szemben olyan terve­ket forgat a fejében, hogy talán munka mellett fejezi be a gépíróiskolai tanulmá­nyokat, ha lehet. Mikor minden igyekezetemmel megpróbálom erről lebeszél­ni. Juhásznéra néz és nevet. — A főkönyvelő asszony is azt mondta. — Látod Julika, pedig nem beszéltünk össze! A legcsekélyebb szomorú­ság nélkül ismeri el, hogy sokat kell még tanulnia. Két anyanyelve közül nem vitás, azt beszélj jobban, ami otthon használatos. Vi­szont ezért lehet méltán büszke arra, hogy tíz perc alatt 1300 leütésben csak 2 hibát ejtett... — Itt nagyon kell vi­gyázni, hogy ne ejtsek hi­bát. Inkább lassabban dol­gozom. — Julika, sokat kell ott­hon segíteni? — Nem kell, de szeretek főzni is, meg a kertben is jó segíteni édesanyámnak. Szórakozás? Rádió, tele­vízió. mozi és sok olvasás. Újabban pedig ott van a rácvölgyj cigányklub, ahova nagyon érdemes eljárni. Nemrég a klub tagjai külön autóbusszal Veszprémbe ki­rándultak. és mivel útjukba esett, megnézték Balatonfü- redet is. — Nagyon szép kirándu­lás volt — mondja Julika úgy lelkendezve, ahogy csak. a tizenévesek tudnak. Bú­csúzáskor azonban már a dolgozó nő öntudatával és komolyságával kérdezi, hogy mi céllal is akartam én épp vele beszélgetni? Hát ezért Julika! Hogy megírjam és az ol­vasókkal együtt sok si­kert kívánjak jövendő pályafutásához! László Ibolya

Next

/
Oldalképek
Tartalom