Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

u Képújság

1977. augusztus 20.

Furcsán érezheti magát a hepehupás, alkalmi parkolóban, apró társai között az elegáns Ford. Két autónyi helyen terpeszkedik, New York-i rendszámtábláját két kisfiú és egy buszsofőr nézegeti.

Feltűnő jelenség a már nem fiatal Siszler házaspár is. A fehér cipős, világos ruhás Siszler József (Joseph Siszler) és porcelánbaba-sze- rű, kék szemű, szőke hajú, rózsaszín arcú felesége. Állnak a parkolóhoz legközelebbi árnyékban, és zavarban vannak. Igaz, Siszler József évek, évtizedek óta külső munkatársa különféle újságoknak, mégis furcsa a helyzet, most őróla írnak majd.

„Angolul is irtom regényt."

De az is lehet, hogy inkább a kocsi körül tolongok zavarják, és az, hogy amerre mennek, feltűnést kelt megjelenésük. Amerikában, ahol fehér holló a kiskocsi, a fényes Ford köznapi jószág, különben is részletre vették, mire a részlet lejár, az autó ócskavasnak való lesz. „A kezem meg lekopik a munkától” — teszi hozzá egy bosz- szús pillantást vetve a kocsira. „A garázsbérlet havonta 110 dollár, kétszázért pedig ide szállították a kocsit. Tehát ez volt a gazdaságosabb megoldás. Különben mindenki furcsállja, de nem fogyaszt sokat, mindössze tizenkét litert.” A Ford — illetve a zárjában felejtett slusszkulcs — meglepetést is provokál: a babaszerű feleség villámgyors kezű alkalmi lakatosnak mutatkozik, percek alatt szerszámot hajlít — kezével — egy drótszálból, és felnyitja az egyik ajtót.

Ezzel az autó szerepe számunkra meg is szűnik, bámulhatják tovább a gyerekek. Siszlerékkel egy piros napernyő alatt, szőlőlé mellett kezdjük el a beszélgetést.

„Kisszékelyi földműves, szegény ember volt apám. A nyomorúság elől vándorolt Amerikába. Ott születtem, 1913-ban, Ohioban, közelebbről Aűhron-ban. Hároméves koromban hazajöttünk. Három osztályt jártam, utána dolgoztam. Nagyon szegények voltunk. 1928-ban elindultam, vissza, Amerikába, hátha én megtalálom a szerencsét. Nem, az én történetem nem hasonlít a színes filmeké- . hez ... Újságkihordó lettem, nehezen kerestem a kenyeret. Los Angelesben egy mozimagazinnal jártam, aztán a sors New Yorkba vetett. Szerencsémre. Ott rögtön a magyar nyelvű lapokat kerestem, ahol aztán elvtársakra találtam. 1936-ban lettem a kommunista párt tagja. Az ifjúmunkásság pénztárnoka, aztán a párt sportegyesületének titkára voltam. Akkor már próbálkoztam az írással is. Először verseket mutattam a lapszerkesztőnek, aztán cikkeket is írtam. Úgy volt akkor, hogy aki fiatal ember terjesztette az újságot, az írt is. Akkoriban a Magyar Jövőnek 269 ezer előfizetője volt. így hát hamarosan már az újságírásból élhettem meg. Háború előtt írtam egy regényt. egy fiatal nő hányattatásairól. Tulajdonképpen önmagámról mintáztam a hőst, azt mondták, túl sötét képet festek az Amerikába került magyarokról. Hogy? Igen, magyarul írtam, Közben jártam a magyar iskolába, és megtanultam néhány idegen nyelvet is. 1941-től 1945-ig amerikai katona voltam. Aztán megnősültem, feleségem német származású.”

Kis szünet, kék dosszié kerül az asztalra; amelyben versek, mutatóba. A kézirat- papírokat az asszony elrejti előlem.

„ö gépelte, és azt akarja, előbb mondjam meg, ezért hibás a szöveg. Ért magyarul, csak beszélni nem mer” — kapom a magyarázatot.

„Szóval megnősültem, és munka után kellett néznem. Társultam két emberrel, szobafestő lettem. Tudja, lakásokat festettünk, mázoltunk. Mert akkor már a magyar nyelvű újságírásból nem lehetett megélni. Képzelheti, a Magyar Jövő utódjának, a Magyar Szónak már csak nyolcezer előfizetője van.” „1959-től ötödször járok itthon. Kell nekem a hazai levegő. Van, aki furcsállja, hiszen hatvanhat évemből csak tizenkettőt éltem itthon. De nekem a magyarságom segített emberré lenni. Angolul is írok, most jelenik meg odakinn az Apák bűnei című könyvem, azt angolul írtam. De a mondatokat magyarul fogalmazom. Gyermekem sajnos nincs. A kortársaim gyerekei még csak-csak, de az unokák már nem őrzik magyarságukat. Pedig tartozni kell valahová, ha az'ember tartani akarja magát. 1959- ben Jankó elvtárs, itt Szek- szárdon, megkért, beszéljek az emberekhez, mint amerikai munkás az itteniekhez. Megdobáltak, fogja be a száját, aki autóval jön-megy. Jobbnak láttam visszavonulni. A termelőszövetkezetekről volt szó... Az itteni elv- társak restelkedtek, pedig mondtam, megértem én az embereket. Nem beszélve arról, hogy hej, de mennyit kaptam a képembe odakinn, amikor sztrájkoltunk, tüntettünk.” „Nagyon jólesik látnom, hogy akárhányszor Visszatérünk, mindig gazdagabb, szebb, nyugodtabb az ország. 1966 óta, hogy nyugdíjas vagyok, sok helyen jártunk a világon. Módom volt eljutni a Szovjetunióba, sőt, Kínában is voltunk két hetet. Kína? Furcsa élményeink voltak. Persze, amolyan turistaélmények. Ami a Szovjetuniót illeti, tudja, szükségem

„1936 bon leltem kommunista."

„Szegény ember »olt az apám"

volt rá, hogy lássam. Odakinn, New Yorkban annyi mindent hallani. Nem volt könnyű kommunistának maradni. Kimentem, körüljártam, amire futotta az időből, és megnyugodtam. Jó úton haladtam.” >.

„Elszomorít, amikor a nyelv romlását hallom. A sok idegen szó, a magyartalan kiejtés bánt. Az irodalmi nyelv pongyolasága ... 1971-ben, amikor utoljára itt voltam, az is bántott, ahogy a fiatalok viselkedtek. Úgy láttam, idegen divatokat majmolnak. Ebben a tekintetben most nyugodt vagyok, dolgos, becsületes fiatalokkal ismerkedem meg. Nagyon érdeklődőek. Csak az hoz ki a sodromból, amikor olyan naivak az amerikai élettel kapcsolatban, és ha a valóságról beszélek, a kinti gondokról, legszívesebben oda sem figyelnek. Aki amerikai, az gazdag...? így képzelik, és bámulják a Fordot.”

A kék dosszié tartalmát lapozgatjuk, könyvekről, költőkről beszélgetünk. Októberig maradnak itt Siszlerék, aztán a fiatalos tartású nyugdíjas szobafestő, újságíró és költő visszatér másik hazájába. A piros ernyő alatt üldögélő egyik rokon megjegyzi: „Józsi bácsi azt mondta, most már nyugodtan meghalhat.”

A házaspár nevetve legyint, és tényleg: any- nyi mindkettőjükben az erő, frisseség, hogy meglepődnék, ha nem térnének még néhányszor haza, megnézni, hogyan fejlődik az ország...

— vfé —

Szentjób drehus volt. A valódi nevét senki nem ismerte. Talán csak az a szeplős adminisztrátor lány, aki fizetésnapon aláírásért osztogatta a várva várt kávébarna borítékot.

Hogy honnan ez a név? Elmondom. Szentjób és egy másik öreg szaki fogadott, hogy Szent István jobb keze milyen pózban maradt fenn az utókor számára.

Szentjób azt állította, hogy ökölbe szorítva, a másik, az áldó, szétnyitott tenyeret emlegette. S mivel a fogadás tíz nagyfröccsöt ért, kénytelenek voltak megbízható bírót felkérni a vita eldöntésére.

Egyik nap, műszak után kiballagtak együtt a város mögötti kis parókiára. Utoljára vagy negyven éve jártak ott.

A sekrestye ajtajában felrémlett bennük a kötelező laudéturok emléke, így hát a tisztes beköszönés sem maradt el.

Az öreg plébános — talán koránál fogva — nem lepődött meg a cimborák fura kérdésén. Szakszerűen elmondta-, hogy a kéz két ujja van csak kinyújtva, a többi három ívben hajlik a tenyér közepe felé. Mint áldást osztana. A félreértések elkerülése végett meg is mutatta nekik áldásosztó szavak kíséretében: ...et spiritus sanctus. Ámen.”

Az éltes szakik megilletődve. fogadták a váratlan áldást. De odakint megint egetrengető vitába kezdtek. Mire a Kék Galamb nevű, távolról sem szent hely elé értek, a vita egészen elmérgesedett. Egyikük sem akarta elismerni — hogy végül is döntetlenre állnak.

Ugyanis a nevezetes kéz sem nem ökölbe szorított, sem nem nyitott.

Benn a mellmagasságig érő asztalok mellett folyt a vita, az előbbi mérget csak a savanykás nagyfröccs enyhítette. Végül — amikor fizetésre került a sor — emberünk megint az égieket emlegette, hisz neki kellett a cehhet fizetni.

Másnap az öltözők keskeny utcáiban híveket toborzott, hogy igazát — no és nem utolsósorban a tíz nagyfröccs árát — a többség szavazatával visszaszerezze.

Az ökölbe szorított ősidőktől fogva biztat, bátorít, harcba hív... Azt magyarázta, hogy nyitott tenyere csak a fizetőpincérnek van, nem pedig egy népet szolgáló szent királynak.

A dologból aztán végül is nem lett más, mint hogy attól a naptól fogva mindenki csak Szentjobbnak emlegette. Furcsán hangzott mindez, ezért a nyelvi prakticizmus egy idő után lekoptatta a kiejtésben a két bét és így mondták: Szentjób.

Hogy mi lett a tíz nagyfröccs sorsa? Hát-biztos megitták már azóta, tízszer is.

Ilyenkor húszadika táján sokan emlegetik még az öregek közül a legendás jobbot. De én, amióta láttam az öltözőben Szentjób ökölbe szorított kezét, amelyen a kisimult barázdákba beleette magát a gépolaj, ilyennek képzelem. És hajlandó vagyok fogadni, hogy a szeiitjobb ökölbe szorítva maradt ránk...

GYŐRI VARGA GYÖRGY

AliailC7tllC újra alkalom> hogy amolyan kolnugU9i.lU3 lektív számvetés keretében áttekintsük, meddig is jutottunk államrendünk fejlesztésében és állampolgári létünk, emberi közérzetünk formálásában e honban. A vizsgálat tárgya legyen a szabadság, a demokrácia, a közélet állapota Magyarországon és elvi-politikai értelmezésében általában a szocializmus társadalmában. Örökkön örökké izgalmas téma és többnyire — jelenleg éppen felfokozott intenzitással — a különböző „táborok” alapvető ellentéteit tükröző vitakérdés.

Mert hiszen a szabadság, a demokrácia jelszavát, a szabadon élni programját ma szinte mindenki magáénak vallja, sőt, többnyire zászlóként is lobogtatja világunkban. Egyetlen politikai vagy társadalmi formáció sem engedheti meg, hogy nyíltan ellene foglaljon állást.

A kérdés tehát nem az, hogy a szabadságot, a demokráciát vallod-e közéleti tevékenységed meghatározójának, hanem hogy mi ennek a valóságtartalma. Meddig terjeszted ki saját szabadságodat, s mi a határa, amit más embernek megszabsz; s főleg mit teszel és tartasz szükségesnek tenni a világon meglévő elrémítő emberi egyenlőtlenségek felszámolása érdekeben.

S lám már ott vagyunk az alapoknál: a különböző megközelítésből, világnézetből fakadó különböző szabadságeszményekről, demokráciáról vallott nézeteknél, s az ebből következő társadalmi berendezkedéseknél az életmód-model- leknél! Ezzel pedig olyan nagy darabbá — világnézetileg az emberi társadalmi lét alapkérdésévé — növekedett a demokrácia témája, hogy egy írásban lehetetlen akár körüljárni. Jobb tehát, hogy mégis jussunk valamire, ha leszelünk belőle egy kis „magyarvalóság-darabot”.

Cov |#ic rinnánfúli faluban, Bakonyoszlopon l5/ UUIIallllIII tavaly ősszel, kezdő szakmunkástanulóknak — tehát 15—16 éves fiúknak-lányoknak — olvasótábort létesítettek. A 32 leendő szakmunkásnak 25 dolgot felsoroló „Mi a fontos számodra?” kérdőlapot adtak a kezébe. A közvéleménykutató lapok azt mutatják, hogy a gyerekek felfogása szerint a három legfontosabb dolog az életben: a hatalmat, társadalmi státuszt, szépséget, hírnevet, játékot, eszmét, munkát, szerelmet, szórakozást, változatos életet, anyagi jólétet, stb. megelőzve: az egészség, a tudás és a szabadság. Az egészség és a tudás magától értetődő, magyarázatra nem szoruló értékek. A szabadságnál azonban meg kell állnunk. Érdemes felidézni a szóbeli „ankétot”, amely kibontotta értelmezését. (A vizsgálati anyag különben Kamarás István munkája és a Kritika c. folyóirat 1977. júliusi számában olvasható.)

— A szabadság már nem probléma, mert szabad az ország és a nép.

— Dehogynem. A kintiek szabadok, de mi kollégisták nem.

— Én szabadnak érzem magam, mert a szüleim mindenhová elengednek. Én választhatok magamnak fiút, meg hogy mivel töltsem a szabad időt.

— A szabadság több ennél, Zsuzsa! Nem a külsőségek jelentik a szabadságot.

— Márpedig az a szabadság, ha megcsinálhatjuk, amit akarunk, az előírások nagy marhaságok.

— Évának nincs igaza, a szabadság egészen más: az, hogy a kapitalista országban nem szabadok, mert ott rengeteg a rendőr.

— Itt is van sok.

— Az ám, de azok a rendőrök le is ütik az embereket, ha tüntetnek. Tényleg, itt miért nem lehet tüntetni?

— Nem tudom. Csak úgy, ha valami nem tetszik.

— A szabadság egészen más valami: az, hogy nem uralkodik felettem senki, magam rendelkezem magammal.

— Egyetértek Zolival. Azt jelenti, hogy a magánéletben szabad vagyok.

— Frászt! Azt jelenti, hogy mindenki függ mindenkitől, de én azért önállóságot biztosítok magamnak.

A óVPrplfhlf szabadságeszménye láthatóan sokrétű, ** g/ci Cl\Clv ngrn mentes naivitástól és olykor meglehetősen bizonytalan értelmezésű. De talán két következtetés levonható a válaszokból:

Az első az, hogy a gyerekek szabadságfogalma kézzelfogható! A józan, nem csupán a kommunista elemzés, a burzsoú, ún. pluralista demokráciát formálisnak, deklaratívnak ítéli meg. Vagyis, hogy a jogok kinyilvánításában szinte parttalan, de a hatalmon lévők gazdasági erejüket és politikai befolyásukat, valamint elnyomó eszközeiket is felhasználják arra, hogy e szabadságjogokat korlátok közé szorítsák, hogy eleve megcsonkítsák, ha érdekeik védelme ez követeli meg.

A demokrácia szocialista modelljére vonatkozó másik következtetést éppen abban érzem, hogy a bakonyoszlopi olvasótábor létezik. A mi szocialista szabadságeszményünknek sarkalatos pontja éppen az, hogy egyenlőséget igyekszik teremteni, és olyan intézményrendszert épít ki, amely az egyenlőtlenségek (így a műveltségbeliek) újjászületése elé akadályokat állít. Ennek a programnak legfőbb eszköze annak kizárása, hogy kizsákmányolásra alkalmas magán- tulajdon keletkezhessen.

És mégis ez a „szabadság nincs társadalmi egyenlőség nélkül” elvet megvalósító berendezkedésünk nem hisz a kinyilatkoztatásokban és főleg nem hajlandó magát azzal nyugtatgatni, hogy az alkotmány, a törvények eleve biztosítják az egyenlőséget, az egyenlő esélyeket. A valóságot nézi, s tudomásul veszi, hogy a társadalmi lét sokkal bonyolultabb, mint a vegytiszta elmélet, és a szándékok, intézkedések ellenére, különböző okok miatt az egyenlőtlenség egyes fajtái újra- teimelődhetnek. Tehát ezért kell harcolni a valódi egyenlőségért, a szocialista demokrácia kiterjedéséért. Ezért kell foglalkozni „egyenlőtlenül” a hátrányos helyzetű gyerekek és társadalmi rétegek, csoportok egyenlő esélyeinek biztosításáért.

Ft t lonmÁlvohK tartalma a szocializmus tö- <* ICglllCIjrcUU rekvéseinek, s büszkék vagyunk, hogy így van, mert meggyőződésünk szerint éppen ez bizonyítja demokratizmusunk valódiságát és fölényét bármely polgári gyakorlattal szemben is. A demokratizmus persze komplex dolog. Szocialista társadalmunknak a képviseleti, ellenőrzési, igazgatási, tájékoztatási, véleménynyilvánítási, stb., stb. ügyekben mindenütt sok a teendője, s nem kevés a még leküzdendő gyengesége sem. De mert az alapok alapját — azt a bizonyos társadalmi egyenlőséget — megteremtettük, bizton tudjuk, itt is előrehaladunk majd.

NEMES JÁNOS

Egy munkás, oki Amerikából jött

Elmélkedés a szabadságról