Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-12 / 162. szám
A KÉPÚJSÁG 1977. július 12. Rádió Moziban Az érzelgős vadparaszt A földgyaluk, a lánctalpas erőgépek előtt meghátrál a múlt. Ha egy falu helyére víztárolót akarnak építeni, akkor a falunak költöznie kell. Megölve érzéseket, nosztalgiákat, emlékeket, könyörtelenül el kell pusztítani a kis területet, hogy életet adhassanak egy sokkal nagyobb területnek. Víz alá kerülnek az ódon falak, múltat idéző templomok. A fejlődéssel szemben- állni nem lehet. A falu lakói megértik ezt. Egy ember ragaszkodik csak a múlthoz, a vidéken töltött életéhez. A hatalmas víz mellett Efrejti- rov egyedül marad a családjával. Egyedül marad, amíg két tragédia rá nem ébreszti, hogy szembe kell néznie a jelennel. Jordan Radicskov forgató- könyvében benne rejlik a nagy film lehetősége. Az egyszerű történet, akár a világ filmművészetének legjelentősebb alkotásai közé nőhetne. Az Utolsó nyár mégis gyengébb a középszerűnél. Nem érezzük át a víz partján utolsó nyarát töltő férfi vívódását, tragédiáját. Nem értjük, miért ragaszkodik annyira a földhöz, a valamikori falu határához. Halvány víziók engedtek csak sejtetni valamit, de konkrét utalás, magyarázat nincs. Rosszul sikerült lélektani drámával állunk szemben. A néző ül a nézőtéren, néha unatkozik. közben a vásznon pereg a cselekmény, amihez az égvilágon semmi közünk sincs. Kívülállóként várjuk, hogy mikor lesz vége a történetnek. A főszereplő, Grigor Vacs- kov nevével sem találkozhatunk a világ jelentős filmszínészei között. Azt hiszem ez nem véletlen. Az általa formált alak a mélyen érző vidéki parasztember helyett egy össze-vissza rohangáló, értelmetlen reakciójú vadparaszt. Úgy az, ahogy némelyik rosszul sikerült népszínműben ábrázolnák. A hitel nélküli szerepformálás jóvoltából idegen marad számunkra. A rendező sem tudja, mit kezdjen a történettel. Egy kicsit szürrealista, egy kicsit kritikai realista, mindösszességében pedig unalmas filmet készített, elsősorban azért, mert nem aknázta ki úgy a történet adta lehetőségeket, hogy mi, a nézők át tudjuk érezni főhősének tragédiáját. Az Utolsó nyár az elmondottak miatt rossz film. Nem segít ezen még az sem, hogy a főszereplő apjának Bogdán Szpaszov által formált alakja néhol egy kis szint visz a történetbe, igaz szívvel sajnáljuk, amikor teljesen értelmetlenül meg kell halnia. TAMÁSI JANOS Pillantás a nagyvilágba Szeretek bepillantani a nagyvilágba. Annál is inkább, mert tucatjával léteznek olyan országok, melyekbe szívesen látogatnék el, de amelyekkel kapcsolatban ez a vágyam valószínűleg az idők végeztéig vágy marad. Érdekelne például Mexikó is, ahol Major László három hetet töltött és amely háromhetes útnak a fenti című műsorban vasárnap éppen húsz percet szentelt. Zenével együtt, anélkül legfeljebb ti- zentöt. „...távol az istentől, közel az USA-hoz” vonzó cím. A tartalom már sokkal kevésbé volt az. Ezekre az ismeretekre minden intenzívebb újságolvasó, vagy csak egy kicsit is művelt ember szert tehetett. Volt azték és maja civilizáció. A régészeti leletek egy része az USA-ba vándorolt, ahová tízezres heti nagyságrendben igyekeznek eljutni az aztékok munkát kereső ivadékai is: — illegálisan. Cserébe amerikai turisták jönnek. Az Antropológiai Múzeumot érdemes megnézni. A mexikóiak sok, indokolt bánatukat sok zenével igyekeznek oszlatni. Háromheti tartózkodás után senki nem vár disszertációt. Ennél az útijegyzetnél azonban mégis többet, vagy legalább annak közlését, hogy a Rádió szerkesztői eleve „térkitöltő" anyagnak szánták. (ordas) Következő heti filmjegyzetün két a Csigalépcső című, magyar film felújításáról írjuk Tűnődések az erotikáról mlegetik, nyílt titok, I fülledt levegőjű beszélgetések tárgya, mégis óvatosan nyilatkozunk róla. Szemérmesség? Erkölcsösség? Is, is, időnként pedig aligha. Sokak utazásának, tervezett költségvetésének, úti arzenáljának egyik motívuma még mindig (vagy egyre in. kább) a nem föltétien pornográf jellegű, ám mindenképp erotikusnak ítélhető „anyagok” begyűjtése. Gondolkozhatunk azon, hogy jó-e ez, netán itt is csak holmi divatjelenségről vagy utánzásról van szó? Azt hiszem, a kérdés utóbbi felét nyugodtan elvethetjük. Játékban és erotikában nem is. merünk tréfát. Ma rosszallással vegyes kíváncsisággal szemléljük folyóirataink egy-egy merész, illetve csak annak tűnő, mert szokatlan fotóját. Pedig hát a művészet idestova három évezred (s tán több tízezer év) óta • megfelelőképpen emancipálta már a meztelen test látványát, s noha egyes alkotásai saját korukban valóban okoztak közfelháborodást (hogy például szendergő, s persze ru. hátlan Vénuszokat kellett „Kedves Szüleim! Tudatom, jól vagyok. A katonaidő telik, nemsokára leszerelek. Mi van a disznóval otthon, eszik-e rendesen már?...” — A múltban kevesen és keveset írtak — mondja dr. Csorna Vilmos főiskolai tanár. — Hiába volt kötelező 1871-től a négy elemi, a nincstelenek, a parasztszülők gyerekeinél még ez az idő, a négy év is összezsugorodott. Az iskolát október végén kezdték, amikor a mezőgazdasági munkák lejártak és már áprilisban befejezték. Mikor írtak tehát? Ha bevonultak katonának. Akkor is egy-két lapot, egy-két levelet, a beléjük sulykolt sematikus szöveggel. Nem egészen értem tehát azt a hiedelmet, hogy „bezzeg a múltban” szebben írtak az emberek, niint ma. Akkor is voltak, akik szépen írtak, mint ahogy ;ma is vannak, és nem is olyan felöltöztetni), mégis bevonultak a művészet örök. s az emberiség jobbik emlékezetét őrző panoptikumába. A fotó is mint művészet, szívesen alkalmazza a minimum erotikus aktbeállítást (ami, ha úgy tetszik, legális pornográfia), ám ez „művészi”. Más kérdés, hogy a finoman leplezett testnek még nagyobb az erotikus varázsa. sp'-S; indebből látható, ftl hogy az erotika elég ■Hl régen behálózta már mindennapi életünket (az intim magánélet fejezeteiről természetesen nem is beszélve), s az ilyen értelemben ellene vívott harc teljességgel fölösleges és érthetetlen lenne. Nem is erről van szó, hanem az olykor túl intenzíven jelentkező prűd hajlamokról, a látszat-megbotránkozásokról. az álszent szemeltakarásról, s az ujjak közötti leskelődésről. Ez nem erkölcsösség, ez álerkölcs. Emlékszünk még, hogy annak idején a derék bikini nagyon kevesen. A hiedelem talán abból táplálkozik, hogy sokan hivatásuknak tekintették az írást, abból éltek. Még a húszas évek elején is a legtöbb jegyzőkönyvet, a legtöbb fejlapot, hivatalos iratot, oklevelet kézzel írták. Sokan voltak, akik fizetéskiegészítésként otthoni írómunkát, borítékcímzést, üzleti könyv vezetését vállalták. Sokan éltek tehát a szép írásból. Ma: szinte senki. — Pensze, mindez nem jelenti azt, hogy ma teljesen elégedettek lehetnénk az iskolások és a fiatalabb generáció írásának formájával. Mit is kívánunk ma a gyerektől? Azt, hogy minél lendületesebben írjon. Vajon az a forma, az a betűtípus, amelyet tanítunk, teljes egészében megfelel-e a lendületesség igényének? Azt hiszen, nem válaszolhatunk egyértelmű igennel. A lendületességet például mindig csökkenti az, ha a már meghúzott vonalon kezdetben milyen vihart kavart (hozzáteszem: nem a férfiak körében), s milyen sikert aratott, őszintén bevallom, hogy a miniszoknya el- és kimúlását kimondottan sajnálnám, hisz éppen a nőiesség finom báját erősí. tette fel, akinek meg nem tetszett, úgyis hordta tovább a nadrágot... S még egy kivételes tényező: az azt hordó hölgyek is kedvelték, azaz: divat és kellem szerencsésen találkozott, s ez újfent ritka alkalom. Ha azon vád érte vagy érné a 60-as, 70-es éveket, hogy kedvez az erotikus hullámnak, s hogy ez állítólag nem helyes (a túlzások. a túlkapások minden téren elítélendők, ez nyil. vánvaló!), azt tanácsolom: tessék csak belelapozni a 20-as. 30-as évek lapjaiba, divatlapokba, regénytárakba, s aztán tessék megnyilatkozni, a hatás frenetikus lesz. Ám most jön a bökkenő: ezek a bizonyos, emlegetett fotográfiák, művészi és annak álcázott aktok fura mómég egyszer végig kell a ceruza, a toll hegyével menni. Itt van például a kis d... Kerekítem balra, felhúzom a szárát és rajta visszajövök. Ez már bizonyos — és nem is kicsi — figyelmet és mozgásfegyelmet kíván. Ugyanez érvényes például szövegben a kis t-re is. Régebben a kis t szára két vonalból állt. Mi az egyszerűsítés során néha még nehezítettünk is a gyerekek dolgán. Ma is azt mondjuk: kösse az úgynevezett c-s vonallal a következő zárt betűt. Például: aláássa. Hányszor kell ugyanazon a vonalon visszamenni... A mai kor követelménye az egyszerűség is. Ebben az egyszerűsítésben sem voltunk teljesen következetesek. A Nagy T „kalapja” például miért hullámvonal, miért nem egy egyedon csak hölgyek bájait festik, férfiak képe ritkán, vagy egyáltalán nem szerepel ilyen szándékkal publikálva. Naná! Az lenne még csak botrány, hallom máris. Igen, de ha arra gondolok, hogy a nők egyenjogúságá. ért vívott harc (?) apostolai éppenséggel a férfiak, akkor ez rengeteg komplikációt vet fel. Mert ha netán „fordul a kocka”, azaz az „elnyomói” szerepet később a gyengébb nem alakítja (én szívesebben használnám a „szebbik nem” kifejezést sok meggondolás miatt, s nem is feltétlen gyengébbek), nem tudom, hogy vajon nem férfiak fotóit mutogatják-e majd magazinjaink? Hisz érthető lenne! S akkor vajon mit mondanánk, mi, férfiak? Vajon nem sértené-e önérzetünket, ha hölgyeink ajkáról a férfifotográfiák dicshimnusza és igézete szólna? ajon nem sérti-e höl- II gyeinket, nejeket és y családanyákat, ha ma ® ,férfiajkunkról ismeretlet hölgyfotók dicsérete és igézete szól? S nem is mindig a fotográfia, hanem az ábrázolt hölgy dicséretével... Drescher Attila nes? Meghagytuk a hurkot a kis h száránál és a kis k-nál két helyen is. Ugyancsak túl- díszítettnek és célszerűtlennek hat ma a nagy K írása. Semmi sem indokolja ezeket, és ugyanúgy le lehetne egyszerűsíteni, mint ahogy az megtörtént a betűk túlnyomó többségénél. Jó pár ilyen apróságot lehetne kiemelni mai írásunkból, amire a több évtizedes gyakorlat irányította rá a figyelmet. A vélemény amely elhangzott, nem a kívülálló, a „ki- bicnek semmi sem drága” elv alapján megfogalmazott bírálata. Dr. Csorna Vilmos az elmúlt negyedszázadban az egyik fő irányítója, kialakítója volt a mai írásformának, írástanításnak. És éppen ő volt az, akinek a vezetésével mintegy évtizeddel ezelőtt széles körű kísérletek indultak országszerte egy még korszerűbb írásmód létrehozására. deregan Gábor Szép vagy csúnya ? ftkik az iräsböl eltek _ K önyv Feleki László: Napoleon FRANCIAORSZÁG ismeretes módon köztársaság és a franciák erre büszkék is. Ami egy cseppet sem gátolja meg őket abban, hogy ne emlékezzenek hódolattal a „kis káplárra” (aki mellékesen szólva gyalázatos kiejtéssel beszélt franciául) és ne nevezzenek el fővárosukban főutcákat szinte minden jelentősebb tábornokáról. A „l’Empereur”, vagyis a Császár szó hallatán se Nagy Károlyra, se a törpe III. Napóleonra nem gondol senki, hanem egyes egyedül a korzi- kaira, aki viszonylag rövid idő alatt páratlan felfordulást rendezett Európában, egyformán volt hadászati, közigazgatási, államszervezési és jogi zseni. Ez az utóbbi tény nem gátolta abban, hogy forma szerint ne a Francia Köztársaság császáraként uralkodjon. Napóleonról — hozzávetőleg — 300 ezer könyvet írtak, mellette éppúgy, mint ellene. Magyarországon egy ideig valószínűleg felesleges lesz újabbal szaporítani a császárról szóló művek számát. Feleki László háromkötetes munkájának 2147 oldala minden múlt és jövő hiányt pótol. Kiadására a Magvető vállalkozott, szép borítóval, silány papíron, ugyanilyen nyomással. Az arányok léleg- zetállítóak és sejthetőleg évtizedek munkája rejlik mögöttük. 100 könyv alapján írni egy 101-iket, ez nem újszerű módszer, de lehet hatásos is. Feleki könyve egész biztos, hogy száznál lényegesen több forrásmunkán alapszik és az átlagos olvasó Napóleonnal kapcsolatos összes igényét kielégíti. Csak türelem kell a végigolvasásához és aki nem szűkölködik ebben (és időben), az a harmadik kötet utolsó oldalán se lesz bosszús, csak legfeljebb kissé szédül. A KÖNYV ugyanis jó. Felekiből hiányzik minden történészi szárazság, zsurnaliszta módjára könnyed és nem fukarkodik a szellemes oldalvágásokkal, aktualizálásokkal sem. A mindenre elszánt, eszközeiben nem válogató korzikai sokoldalú jellemképét adja és megerősíti az olvasót abban a hitében, hogy a Bonaparte család másodszülött fiának szentté avatása a jövőben sem várható. Néhány vonással élvezetesen jelenti meg a majdnem esetleges mellékszereplőket is, előszeretettel küzd a sematikus, belénk rögződött vélemények ellen. Mindezt élvezetesen teszi, csak túl sokat. Az életrajzírás művészetéhez, éppúgy, mint a kortörténetíráshoz, hozzá tartozik az elhagyás képessége is. Ez a szerzőből tökéletesen hiányzik. Meglehet, hogy nagyon sokaktól halljuk majd a jövőben: „Első oldaltól az utolsóig elolvastam Feleki: Napoleon könyvét!” Ne higys- gyük el mindenkinek! O. I. Passuth Krisztina: Orbán Dezső Passuth Krisztina művészettörténésznek, a „A Nyolcak festészete” című monográfia szerzőjének az Ausztráliában élő, kilencvenhárom esztendős Orbán Dezső festőművészről írott munkája a Corvina Kiadó egyik újdonsága: a több mint ötven illusztrációt tartalmazó könyvecske a népszerű, „A művészet kiskönyvtára” sorozatban jelent meg. AZ 1884-BEN született Orbán Dezső a budapesti egyetemen matematikát tanult (végbizonyítványt is szerzet...) elsősorban azonban a festészet érdekelte. Tagja volt az 1909-ben — Kerns- tok Károly vezetésével — létrejött Nyolcak festőcsoportnak, amely éppen az ő műtermében szerveződött meg. A nyolc művész fellépése felszabadító hatású volt; az ő három közös tárlatuktól (1909, 1911, 1912) számítja a művészettörténeti irodalom a modern magyar piktúra megszületését. Kernstok, Orbán, Pór Bertalan és a többiek szövetségesei voltak Adynak és a Nyugat írógárdájának, s a feudális maradványok ellen küzdő polgári radikális politikusoknak, szociológusoknak. Orbánt párizsi tanulmányútja során Gauguin, Van Gogh, elsősorban azonban Cézanne művészete igézte meg. A műgyűjtő Stein-test- vérek szalonjában Matisse- szal és Picassóval is megismerkedett; a magyar festők közül Gulácsy Lajos és Be- rény Róbert voltak a legjobb barátai. ORBÁN DEZSŐ 1910 körüli munkáinak legtöbbje városkép, női akt és csendélet, összefogott, tömör szerkesztés, konstruktív tendencia, eleven — de nem harsány — színek jellemzik e műveket, amelyeknek legszebbjei a „Csendélet edényekkel”, a „Kompozíció hat női akttal” és a „Csendélet könyvekkel és kaktusszal” című festmények, s a „Fekvői női akt” című tusrajz. A 10-es évek második felében Orbán kapcsolatba került Kassák Lajossal, 1919- ben pedig tevékenyen részt vett a Tanácsköztársaság művészeti életében. A kommün bukása után korábban avant- garde művészete konzervatívabb irányba fordult, de egyáltalában nem volt konzervatív az az értékes tevékenység, amelyet mint művész-pedagógus fejtett ki a 30-as években... 1931-ben megalapította az Atelier szabadiskolát, amelynek kiváló tanárai (Gádor István kerá- mikus, Kner Albert tipográfus, Lesznai Anna iparművész, Rónai Dénes fotóművész, stb.) a Bauhaus szelleméhez hasonló alapelvek szerint oktatták a növendékeket. Orbán Dezső 1939-ben — a náci veszély erősödésekor — elhagyta Magyarországot, s családjával együtt Ausztráliában telepedett meg. Hamarosan megbecsült festője lett az ötödik világrésznek; számos kiállítása nyílott Syd- ney-ben, képeit a legtekintélyesebb ausztrál múzeumok őrzik, művészetelméleti könyveket publikál, s ma is— élete tizedik évtizedében — igazgatója egy magánakadémiának, az „Orbán’s Stú- dio”-nak. A tengeren túlon készült munkái részben — de nem kizárólag — az absztrakt művészet körébe tartoznak. PASSUTH KRISZTINA nagy tájékozottsággal mutatja be Orbán pályáját, a művész stílusának változásait, az életmű hármas tagolódását (Nyolcak-periódus; két háború közötti munkák; ausztráliai korszak.) A külföldön született művek ismertetése azonban kissé halovány — nyilván azért, mert a messzi idegenben készült festmények kevésbé voltak hozzáférhetőek a monografus számára. A bibliográfia is hiányos: Bölöni György, Baki Miklós, Frank János, s más magyar művészeti írók tanulmányai és cikkei feltétlenül megérdemelték volna az irodalomjegyzékben való megemlítést. E kisebb hiányok ellenére a könyvecskét művészeti irodalmunk nyereségének tartjuk, s a képzőművészet barátainak figyelmébe ajánljuk. DÉVÉNYI IVÁN
