Tolna Megyei Népújság, 1977. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-01 / 101. szám
/•'TCXNa'n, , , 10 ^rlÉPUJSAG Beke Hincz Gyula grafikája Pákolitz István: Rebbenő Néhány perccel éjfél után a Flórián-tér avitt csárdáját, szobrát égre szippantják tréfás garabonciás pasik. Csillag-stég-pöttyös öbölben kócsag-nyakú aranyladik várja pecsétes abroszba csavart félkész múmia-utasait. Holdfény-sikálta háztetőn szokvány kandúr-sztori. Csárda é6 szobor visszabilleg kihűlt helyére. Hajnalodik. Jegyzetfüzet (Spanyolviaszk ügyben) Ez a kövér férfiú, aki ráadásul kanállal eszi a marhapörköltet, úgy véli, a spanyolviaszk feltalálásával örök hálára kötelezte az emberiséget. Szerény, s mi tagadás, felületesnek mondható spa- nyolviaszk-kutatásaim szerint a szó magyar nyelvterületen 1700-ban fordul először elő, s az olasz cera di Spagna szószerinti fordítása, ahol a spanyol arra utal, hogy a készítéséhez szükséges cinóbert Spanyolországból importálták. A francia nemzeti önérzetnek kell betudnunk, hogy a spanyol dicsőségről hallgat, neve cire de cacheter, s a bölcs Larousse szótár azt is megmagyarázza, hogy levelek lepecsételésére való (pour cacheter les lettres). A Pallas lexikon (1896) szakértőén méltatja tulajdonságait, az 1932-ben megjelent Kincses Könyv (a Természettudományi Társulat kiadása) arról is tudósít, hogy „fajlagos vezetőképessége csekély”, amit nyilván jó tudni. Egyébként számos fajtája van, postai, színezett, rugalmas, palack, alkoholban oldhatatlan, piros folyékony s még jó néhány, de ugyanilyen fontos, hogy házilag is előállítható. Akiket részletesen érdekel, az idézett Kincses Könyvet ajánlom figyelmükbe (662. oldaltól). A feltaláló nevéről azonban valamennyi forrás hallgat, s talán ezért van, hogy ez a kövér férfiú, aki mondom, ráadásul kanállal eszi a marhapörköltet, magának követeli ezt a dicsőséget. Persze mondhatná azt is, hogy ő mászta meg elsőnek a Himaláját, vagy együtt utazott Verne hódító Roburjával, aki egyébként nagybátyja volt. Miért ne? * (Feljegyzés egy kortársamról) Sikerült aprópénzre váltania tehetségtelenségét, * (Madáretető) Az asszony lelkesen magyaráz: — ...és aztán csináltunk madáretetőt. Jaj, hát azt igazán látnia kell. Alfonznak arany keze van, tudja. Egy kis műalkotás, igen, valóságos műalkotás. Kimegyünk a kertbe, a madáretető ott lóg egy életúnt meggyfán. Magamba roskad- va bámulom. Alfonznak valóban arany keze van, s ezúttal egy rém- séges ládát konstruált, amit pirosra festett, majd a fekete és fehér káprázatos kombinációjával macskafejet rajzolt a ládára, melynek közepén rémületes lyuk tátong, a macska szája, ami egyben az etető bejárata. — Hát nézze! Nem édes? Bekukucskálok a macska száján, s újabb meglepetés vár: a mennyezetről két madzag lóg le egy gyufaszálat tartva. — És ez az izé? — Ó — s bugyborékolva nevet az asszony — hinta a madárkáknak, hogy ne unatkozzanak. Alfonz mindenre gondol. összeszorított szájjal nézem ezt a rémséget. — Csak azt nem értem, — mondja az asszony, arcán a tehetetlen bánat felhőjével —, hogy nem költöztek bele a madárkák. Egész télen lestük, de nem jött egy se. Pedig olyan szép lett volna, cinkék, aranymálinkók, pacsirták, tengelicék, mi Ctudom én, mindnek lett volna hely, mert Alfonz szép tágasra csinálta. Mit gondol, miért nem költöztek ide? Valóban, mit is gondolok, azon kívül, hogy minden ro- konszenvem az ég derék madaraié? Csányi László 1977. május 1. mm gy meghitt hangulatú |»"i irodalmi esten lelolvas- ííifp] tak egy novellát, amely isiül hosszú párbeszéd volt inkább. Egy magát alkoholistának valló, és cinizmusával is kérkedő fiatalember és egy esett kis nőcske helyenként töredezett és igazából be sem fejezett dialógusa. „Opus 0.1” — ez a címe az-írásnak. De amikor a műsorvezető feltette a kérdést a jelen lévő írónőnek, hogy honnan ez a különös cím, valaki a közönség soraiból megelőzte őt, Ugyanis a „nem beavatott" is könnyen megértette, hogy az elbeszélésben arról van szó, a fiatalember — a maga nagyon is közvetett módján és talán még akarata ellenére is — belső mozgásba lendítette a Jusztikának nevezett, s addig inkább csak növényi életet élő leányt. Igazán nem sokat tett a fiú, alig valamivel többet a nullánál. De azért mégis csak valamit... „Ez az írás — jegyezte meg az est egy vendége — tanulságos, még akkor is, ha nélkülözi a pátoszt.” Hazafelé bandukolva, azon meditáltam, hogy vajon valóban nélkülözi-e egy olyan irodalmi alkotás, amely meg tudja ragadni az embereket? Amely azzal a tanulsággal szolgál, hogy körülöttünk gyakran észrevétlen drámák zajlanak, olyan, csak éles szemmel megfigyelhető tettek, amelyek végrehajtói maguk sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy mit is vállaltak. Nem tudjuk, hol figyelte meg az írónő — villamoson, autóbuszon, talán a péknél? — a meggyőző hitelességgel közölt párbeszédet, vagy hogy hány megfigyelésből, élményből rakta össze? Bizonyos azonban, hogy a novellában csak sejtetett okokból borba és cinizmusba menekülő fiatalember valahogy „kilépett önmagából”, amikor szinte tüntetőén beszélt rossz tulajdonságairól az akkor megismert lánynak. É6 ezzel feltámasztott valamit — egytizednyit, egyszázadnyi ön- magára-emlékezést — Juszti- kában, de bennünk is. És igenis pátoszt támasztott fel... Ez a görög szó, mint tudjuk, szenvedélyt jelent, de szenvedést is. Azt sugallja, amióta csak tudatosan tudunk művészetről, hogy — az alkotás segítségével, annak ihletésére is — meg kell szenvednünk a megtisztító, a felszabadító, a megváltó szenvedélyért. És azt is, hogy ki kell harcolnunk — ha másképpen nem megy, hát testünk pusztulása árán — lelkünk szabadságát, emberi lényegünket. Hol vannak azonban a nagy harcok, a nagy szenvedélyek — vagy akár a nagy szenvedések — az olyan, még cselekedeteknek is alig nevezhető esetekben, amelyek eredménye nulla egész egy tized? Mennyire más lett volna, ha az elbeszélés fiatalembere végül is azt közli az addig senki által komolyan nem vett Jusztikával, hogy ő bizony ettől a perctől szakít az alkohollal, sőt még éjszakai különmunkát is vállal, hogy a lány holnaptól beiratkozhasson valami hasznos és érdekes tanfolyamra!... Ez így valóban más lett volna — és az elbeszélés címe akár „nul- lá"-ra is változhatott volna... Ezzel ugyanis a fiú az elbeszélés Hőse, aki a maga módján kezdett már megmutatni valamit abból, ami a köny- nyedség homlokzata mögött benne dúl, igazából leleplezte volna magát. Kiderült volna, hogy a Jusztikával való dialógus részéről csak egyfajta játék, sportteljesítmény volt. Egyáltalán nem arról van szó, hogy korunk nem tűri immár a — mondjuk így — látványos pátoszt. Sok példát idézhetnénk — mind az irodalomból, mind a ma világának különböző szabadságharcaiból —, amelyek pátosza nem kevésbé nagyszabású, mint azoké a történelmi pillanatoké, amelyeket tankönyvek és emlékművek rögzítenek. Nem kevés azonban a példa az olyan irodalmi és emberi megnyilvánulásokra sem, amelyek pátosza látványos ugyan, de nem hiteles. Ez gyakran abból fakad, hogy megszoktuk lenézni a józanságot. Ezt a tulajdonságot sokáig alapvetően nyáns- polgári jellemvonásnak véltük. Ugyanakkor viszont az oly szükséges józanságot is lehet rosszul és rosszkor használni, éppen úgy, mint a pátoszt. Józanságunk ugyanis sivár és értelmetlen, ha megáll a jelenségek puszta tudomásulvételénél. Mégsem szükségszerű, hogy a helyzetek megváltoztatását igénylő akarat valamiféle magasztossággal és emelkedettséggel párosuljon. Tévedés azt hinni, hogy ezek szinte kötelező megnyilatkozási formái a közéleti szenvedélyességnek. Nem lehet megállni — mert elszáradunk, elsenyvedünk — egy olyan „józanságánál, amely eleve óvakodik mindenfajta szenvedélytől és kockázattól. Ez ellen harcolni kell — és harcolunk is. De mert az emberek többsége ezt a küzdelmet nem Jupiter- lámpákkal megvilágított terepen folytatja, a művésznek és az alkotások befogadóinak is jobban fel kell figyelniök a töredezett, a dadogó pátoszra. Fel kell figyelnünk a tisztító szenvedély nem látványos megnyilatkozásaira a józan köznapokban. Hány és hány olyan eset történik velünk a családi otthonban, a munkahelyen, a piacon, életünk túlságosan is megszokott kulisszái között, amelyek igazi jelentőségét gyakran csak akkor ismerjük fel, ha egy nagy erejű színművet, filmet látunk, vagy ha olyan zenét hallunk, amelynek fu^ tamai — ahogy mondani szokás — belemarkolnak a szívünkbe. Ilyenkor a hőssel vagy a zenemű fődallamával azonosulva eszünkbe jutnak saját életünk példái, hogy rosszul mondtunk meg valamit valakinek, aki pedig fontos volt nekünk... Hogy valami miatt lényegében gyáván elhallgattuk az igazi konfliktust, pedig volt sejtelmünk róla... Hogy nem voltunk elég bátrak, például akár egy szükséges kompromisszum megkötéséhez... Ilyenkor — miután tükörben, felnagyítva láttuk magunkat — hajlamosak vagyunk rá, hogy gyorsan és teátrálisan pótoljuk azt, amit elmulasztottunk. És ilyenkor történik meg, hogy hisztériánkban — amelyet a magasztosság pótlékának, az emelkedettség paródiájának is nevezhetünk — még jobban elrontjuk dolgunkat. Pedig ha még idejében lett volna erőnk megelégedni egy szerényebb eredménnyel, talán előbbre tarthatnánk kapcsolatainkban, munkánkban, egész életvezetésünkben. valóságba, ha az nem : ió és nem méltó, nem i lehet belenyugodni. — Megváltoztatásához szükség van akaratra, fantáziára és az erőfeszítések vállalásának pátoszára is. Sok józanság kell azonban ahhoz, hogy felismerjük a valóság — és benne a mi belső valóságunk — igazi arcát. Hogy lehetőleg ne állítsuk be magunkat sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyenek vagyunk. Hogy ne lássuk a „nulla egytized”-et valamiféle nagy győzelemnek, ám ne is szégyelljük, ha egyelőre csak egy kicsit mozdítottuk el a magunk és a mások életét a tartalmatlanság és a belenyugvás nullpontjáról. Galambosi László: Együtt Lev Korsunszkij: Zöldség A szerelem nem robbantja szét a félelem tornyát, a megpróbáltatás kútját, de fölégeti az alakoskodás földjét. Tárd ki ajtódat szeretet, liliomos ház. Itt állok asszonyommal. Karomon fiam. Nem űzhetnek ki bennünket a Mindig-Együtt kupolája alól. Gyümölcsszedő asszonyok Kohán György festménye (1960) RUCSKIN felriadt álmából, nyújtózkodott egyet, és kiáltott a feleségének: — Tányuska! A felesége nem felelt. Rucskin kicsoszogott a konyhába, ott sem volt. Benézett a fürdőszobába, az is üres. Bejárta az egész lakást, sehol senki. Rucskinnak nyugtalanító gondolatai támadtak. Eszébe jutott, hogy az este valamin összeszólalkoztak. Azon tört ki a vita: egyértelműen megtagadta — életében először —, hogy lemenjen a boltba zöldségért. A heves szóváltás azzal fejeződött be, hogy Tányuska a körmeivel jól helybenhagyta Rucskin arcát. Mikor mindezeket átgondolta, futott a szekrényhez. A felesége fehérneműjei mind egy szálig hiányoztak. „Talán csak nem hagyott itt a feleségem? — tört rá Rucskinra a gondolat. — És csak azért, mert nem voltam hajlandó lemenni a boltba zöldségért?! Igaz, már máskor is fenyegetődzött azzal, hogy itthagy. De mindezt tréfának vettem.” Rucskinnak könny tolult a szemébe. Belenézett a tükörbe: „Kinek kellek én ilyen állapotban?” Megszólalt a telefon. A barátja, Antonuskin hívta: — Hogy vagy? Mi újság nálatok? — érdeklődött Antonuskin. — Faképnél hagyott a feleségem — nyögte kétségbeesett hangon Rucskin. — Hogy te milyen szerencsés fickó vagy! — mondta Antonuskin. — Tudod te, hogy milyen nagyszerű egyedül, szabadon élni? — Ne fecsegj összevissza — tiltakozott Rucskin. — Egyedül mit sem ér az egész. — Ostoba vagy. Szabad emberré váltál. Szabaddá, érted?! Nem tartozol felelősséggel semmiért — mondta Antonuskin. — Ezután azt teszel, ami éppen jólesik. Fel tudod te fogni ennek a jelentőségét ? „Ez szent igaz — lélegzett fel Rucskin. — Most már ha nem akarok menni zöldségért a boltba, hát akkor nem megyek. A padlót sem kell ezután körömszakadtáig mosnom. A szőnyegeket sem kell rázogatnom, porszívóznom!” Rucskint ezek a gondolatok jókedvre derítették. Kiment a konyhába. Elővett egy üveg földieperlekvárt, és amit ezelőtt nem tehetett volna meg, felbontotta és nekilátott. A vajat is jó vastagon kente, nem úgy, mint ahogy a felesége szokta. „Hogy élhettem le annyi évet vele — hökkent meg Rucskin. — Hiszen ez a nő kínzott, éheztetett engem. Nem engedett a labdarúgómérkőzésekre. Nem ehettem kedvenc ételemet, a szalonnát, mert mint mondta, attól elhájasodok. Micsoda boldogság: felébredni reggel és tudni, hogy az asszony — nincs. Szóval, hogy lelépett. Hogy tudtam eddig elszenvedni ezt az örökké zsémbes, nagyszájú, durva fehércselédet!” És ebben a pillanatban nyílt az ajtó. A feleség toppant be csomagokkal. — A PATYOLAT zárva. Sehol egy vegytisztító! — kiabált magából kikelve. — Te meg mit állsz itt, mint bálám szamara. Szedd magad, és lódulj zöldségért! Sigér Imre fordítása Antal Gábor:
