Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-02 / 78. szám

/''toÜÍaN­2 ’rffcPUJSÁG Moszkvai telex Emlékezés 1977. április 2. Komor Imrére Vance látogatása után Andrej Gromiko szovjet külügyiminiszter Moszkvában sajtóértekezleten foglalkozott az amerikai külügyminisz­ter moszkvai látogatásával, a szovjet—amerikai kapcso­latokkal. Kár volna tagadni: nagyon várták Vance amerikai kül­ügyminiszter érkezését Moszkvában. A legmérték- tartóbb és az utóbbi két év­ben fokozatosan kialakult új realitásokkal teljes mérték­ben számotvető szovjet kom­mentátorok és politikai té­nyezők is bíztak valamiben: az újra kezdés lehetőségében. Ráadásul amerikai részről mindent elkövettek annak el- hitetése érdekében, hogy a Carter-adminisztráció „vala­mi mást akar”, mint elődei, valami biztonságosabbat) ki- egyensúlyozottabbat az ame­rikai—szovjet kapcsolatok­ban. Persze eleve gyanús volt, hogy Carter mindunta­lan azt bizonygatta az ame­rikai és a nemzetközi köz­vélemény előtt: ahhoz, hogy megfelelő pozíciókat építsen ki saját „héjáival” szemben, s megállapodhasson a Szov­jetunióval az emberiség sor­sát érintő legfontosabb kér­désekben, ahhoz, hogy meg­köthesse a várva várt SALT—2 megállapodást, el­engedhetetlen számára... a Szovjetunió belügyeitoe való beavatkozás. Ez volt az a kettősség az amerikai politikában, amely­ről két héttel a külügymi­niszteri találkozó előtt a No- voje Vremja című moszkvai hetilap így írt: Úgy látszik a szocializmus „visszaszorí­tásának” erőpoliti'káját, mely a hidegháborús korszak ame­rikai stratégiája volt, most a „szocializmussal való megál­lapodások erőpolitikájával” akarják helyettesíteni. Valóban így látszott, noha a moszkvai kommentátorok már akkor figyelmeztettek, hogy ez teljesen irreális kom­bináció, nemcsak azért, mert az erőpolitika a szocialista világ számára akkor sem fogadható el, ha „mézes mad­zagokat” mellékelnek hozzá, hanem azért is, mert egy közönséges, ha úgy tetszik gyerekes füllentésre épül. Carter ugyanis csak akkor mondott igazat, amikor azt állította, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó le­mondani „az emberi jogok védelme” címen folytatott, más államokat és népeket sértő tevékenységről. Ami­kor azonban arról beszélt, hogy ezzel szemben az Egye­sült Államok hajlandó a Gerald Ford és Leonyid Brezsnyev által 1974 novem- rében kidolgozott tervek alapján megkötni a hadásza­ti támadófegyverek korláto­zásáról szóló új egyezményt, akkor nem mondott igazat. Amikor azt érzékeltette, hogy az Egyesült Államok mostanában „a világ lelki- pásztorának” szerepére vá­gyik, akkor igazat mondott, amikor azt próbálta elhitet­ni, hogy cserében lemond „a világ csendőrének” szerep­köréről, a stratégiai erőfö­lény alapján való politizá­lásról, akkor valótlant állí­tott. Moszkva érezte az új ame­rikai kormányzat magatartá­sának ezt az ellentmondásos­ságát, de nem vágott az ese­mények elébe. Várta és ki­várta Vance-et, meghallgatta és mérlegelte a külügymi­niszter által előterjesztett „új javaslatokat”. Pedig tudta és hangoztatta mindennap és minden szinten, hogy a fegy­verkorlátozáshoz nem új ja­vaslatok kellenek, csupán jó­indulat, őszinteség és két alá­írás a vlagyivosztoki elvek alapján már csaknem kész egyezmény alá. Mit javasolt Vance? Java­solta, hogy a Vlagyivosztok­ban megjelölt „plafont”, amely 2400-ban maximálta a nukleáris töltetek célba jut­tatására szolgáló eszközök számát, szállítsák le 2000-re, vagy akár 1800-ra. Csábító indítvány annak, aki nem tudja, hogy az Egyesült Ál­lamoknak így is csak 1800, vagy még kevesebb célba juttató eszköze van, a Szov­jetuniónak viszont ennél több, mégpedig azért, hogy ellensúlyozhassa ezzel azt, hogy az amerikaiak viszont kétszer annyi nukleáris töl­tettel rendelkeznek. Ezen a két tényezőn alapul jelenleg a stratégiai egyensúly. Mit javasolt tehát az amerikai fél? Azt, hogy a Szovjetunió semmisítsen meg néhány száz rakétát és ezzel önként mondjon le az egyenlő biz­tonság elvéről. És a másik amerikai indítvány: kössék meg a megállapodást anél­kül, hogy az érinthetné az amerikai cirkálórakétákat, napjaink egyik legkorsze­rűbb, legveszélyesebb atom­hordozó fegyverét. Józan ész­szel ezt sem lehetett elfo­gadni. Ezeket az amerikai trükkö­ket Gromiko szovjet külügy­miniszter leplezte le a Vance elutazása után tartott sajtó- értekezleten. Szavai csak azokra hatottak kiábrándí­tóan, akik addig gyanútlanul hallgatták Washington áhí- tatoskodó szavait. Andrej Gromiko kemény szavakat mondott ki. Ravaszkodással, félrevezetéssel vádolta az amerikai kormányt, számon kérte a becsületességet is. A Vance-látogatást viszont szükségesnek és hasznosnak nevezte még az adott körül­mények között is. E látoga­tás után többé senki nem ringathatja magát illúziók­ban és ezzel, bizonyos érte­lemben, új lehetőségek nyíl­nak a szovjet—amerikai kap­csolatokban is. Kiaknázásuk­hoz nem kell más, mint az, hogy az Egyesült Államok kormánya tudomásul vegye: azok az idők, amikor a szo­cialista világ ellen alkalmaz­ható volt az erőpolitika bár­mely változata, nem téríthe­tők vissza. Moszkva, 1977. április 1. BOKOR PÁL Pokolgépesek összeesküvése (3.) Február 5-gn este hatszáz utassal pontosan indult a ná­polyi pályaudvarról a 707. számú expresszvonat, amelynek másnap kellett Rómán át Milánóba érkeznie. A Brenner- járatnak is nevezett expressz elindulása után rövid idővel megszólalt a telefon a római rendőr-főkapitányságon. Egy női hang Frangranzát, a biztonsági szolgálat fejét kérte, vagy Carnevali főfelügyelőt, a rohamrendőrség egyik vezetőjét. Néhány perc múltán riadókészültséget rendeltek el, s kiad­ták a parancsot: a legközelebbi pályaudvaron meg kell állí­tani az expresszi! Miután a 3. kocsijából átszállították az utasokat a vonat többi kocsijába, e kritikus hármast, amely­nek pontos sorszámát is megadták, le kell kapcsolni a vonat­ról és azonnal átkutatni, mert bombát helyeztek el benne. A 3. kocsit Formiában visszatartották, az expressz pedig tovább­robogott. Pokolgépet azonban nem találták a lekapcsolt va­gonban. Amikor a korábbi telefonáló újra jelentkezett, a ró­mai rendőrkapitányság közölte vele, hogy semmiféle bombát nem találtak, de folytatják a kutatást a 707-esen. Alig vala­mivel azelőtt, hogy az expressznek meg kellett érkeznie a római főpályaudvarra, a telefonáló újra hallatott magáról. Ezúttal közölte: a Rámába érkezés utáni percekre időzített pokolgép a negyedik kocsi egyik vízcsöve fölött található. Si­került hatástalanítani. Csak percek voltak hátra a rob­banásig... A REJTÉLYES TELEFONÁLÓ A biztonsági rendőrség feje és a rohamrendőrség fő­felügyelője másnap egy Rita Moxedano nevű nő fényképét adta át a sajtó képviselőinek; ő a titkos informátor — köz­ük —, akit sikerült beépíteni újfasiszta szervezetekbe és sok terrorista merényletet akadályozott meg bejelentéséivel. Vo- natrobbantásókat hiúsított meg, fegyverraktárak és titkos búvóhelyek felfedését segitette. Közreműködésével a rendőr­ség már nyomon van és remélhetőleg hamarosan letartóztat­hatja azokat, akik a bombát a 707-es vonatra szerelték. Rita Moxedano információja nyomán ugyanis egy Róma környéki elhagyott villában a Brenner-expresszen talált pokolgéphez hasonlókat zsákmányoltak. A baloldali lapok több gyanús elemre hívják fel a figyel­met. Mint rámutatnak: Rita Moxedano többször került össze­ütközésbe a rendőrséggel és akik közelebbről ismerik, azok szerint kapcsolatai voltak Saccucci, mentelmi jogától meg­fosztott, gyilkos merénylet miatt elítélt egykori újfasiszta képviselővel és fiával. Megírták azt is, hogy azok a gyújtó­szerkezetek, amelyeket a rendőrség Moxedano információi alapján zsákmányolt, selejtes gyártmányok voltak; a tűzsze­részek szerint eleve alkalmatlanok arra, hogy bambákat rob­bantsanak velük. VÁRATLAN FORDULATOK v A római vizsgálóbíró is egyre több gyanús elemet fede­zett fel Rita Moxedano vallomásaiban. Az ellentmondásokba keveredett nő végül is azzál tagadott meg minden további választ, hogy csupán a biztonsági szolgálat fejének, Fragranza főfelügyelőnek hajlandó vallomást tenni. A vizsgálóbíró kö­vetelte, hogy nevezze meg a pokolgépes merénylet valameny- nyi résztvevőjét, hiszen ha a bombáról tudomása volt, akkor a tetteseket és a felbujtókat is ismernie kell. Majd miután hiába kísérletezett ezzel, elrendelte az informátornő letar­tóztatását bűnpártolás címén. A helyzet akkor vált bonyolulttá, amikor a vizsgálóbíró az új terhelő adatok alapján magát az informátornőt vádol­ta meg a bomba elhelyezésével a 707-es expresszen. Eszerint alapos a gyanú, hogy Rita Moxedano, aki nem tud alibit iga­zolni február 5-e azon három órájára, amely a vonat elindu­lását megelőzte, azért adott egy ideig hamis információkat, hogy növelje a pánikhangulatot. A baloldali sajtó az új fejlemények fényében egész sor, egyelőre megválaszolatlan kérdéssel állt elő. Ha Rita Moxe­dano szerelte fel a bombát, a robbanás előtt miért értesítette a hatóságokat? Mi ebben a zavaros ügyben a rohamrendőrség és a biztonsági szolgálat egyes vezetőinek valóságos szerepe? Római vélemények szerint feltételezhető, hogy mindaz, ami a 707-es expressz körül történik, nagyon is beleillik egy újább összesküvés terveibe. Ezúttal is az a cél, mint 1969-ben vagy 1970-ben, amikor pokolgépek egész sorával igyekeztek kiala­kítani a félelem és a bizonytalanság légkörét, amelyben -meg­teremtődnek egy szélsőjobboldali rendszer bevezetésének feltételei. A baloldali erők nemcsak felismerik és leleplezik az újabb pokolgépes összeesküvést, hanem mindent elkövetnek, hogy az igazságszolgáltatás lesújthasson mindazokra, akik a gyilkos merényletekért felelősek; a tettesekre csakúgy, mint megbízóikra — bármilyen állami tisztséget töltsenek is be. ÁRKUS ISTVÁN Hetvenöt éves volna, ha élne. És élhetne, ha szerve­zetét nem tette volna idő előtt tönkre a folytonos küz­delem, ha szívét nem kezdi ki a sok súlyos megpróbál­tatás. És ha tudjuk, meny­nyire szeretett élni, koránt­sem frázis: a mozgalom szol­gálata, a harcos életfelfogás nem ellentétes az élet szép­ségeinek, változatos értékei­nek igenlésével. Sőt. Fontos beszélni Komor Imre élet- szeretetéről, hogy az élet megbecsülendő, éppen ezért mindenkinek kijáró erkölcsi, szellemi és anyagi javait mi­ként értékelte. Előremutató vonás volt ez szemléletében olyan korban, amely előbb csak a kiváltságosoknak szolgált a földi javakkal, később pedig, amikor már adott volna, még igen kevés volt a szétosztható. Nem kevésbé fontos voná­sa volt nagy általános mű­veltsége, amelyet szinte bra­vúros módon tudott a vá­lasztott ügy szolgálatába ál­lítani. E hajlamokat, vonzó­dásokat ismerve nem külö­nös, hogy bár meglepően sokfajta poszton és megbíza­tásban tevékenykedett, in­díttatása és élete vissza­visszatérő periódusai az új­ságíráshoz kötötték: a szer­kesztői asztalnál különösen jól érezte magát. Mindössze 16 éves, amikor bekapcsolódik a háborúelle­nes diákmozgalomba és egyik alapító tagja lesz a Kommunisták Magyarországi Pártjának. A Tanácsköztár­saság megdöntése után Bécs- be emigrál, majd illegálisan hazatér. Pécsett, Baranyában szervezi az ifjúmunkásokat és szerkeszti a KIMSZ lap­ját, az Ifjú Proletár-t. Aztán Moszkvában részt vesz a Komintern végrehajtó bi­zottsága ülésein, amikor ha­zatér, letartóztatják, súlyos börtönbüntetésre ítélik, amelynek teljes letöltésétől a fogolycsere menti meg. Több évig külföldi pártmun­kát végez, majd Moszkvában dolgozik tudományos és pub­licisztikai vonalon. A har­mincas évek elején egy né­met nyelvű napilap főszer­kesztője, később a KMP Központi Bizottsága tagja­ként különböző országokban, s illegálisan Magyarországon is pártmegbizatásokat lát el. A törvénysértések idején, a súlyos megpróbáltatások évei következnek, mígnem jóval a felszabadulás után hazatérhet és bekapcsolód­hat a kommunista sajtó- munkába. A Népszavánál, a Szabad Népnél, végül a Ma­gyar Nemzetnél tölt be ve­zető munkakört, szerkeszti a Társadalmi Szemlét. A nyugdíjas kor hozhatta volna meg a szemlélődést és kielégülést egy tisztultabb világban, ám ezt a békés öregséget nem érhette meg, 1966-ban meghalt. Hatvan­négy éves volt. LAPZARTA Tihanyban befejeződött a KGST-országok újságíró­szövetségeinek tanácskozása, amely a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 60. év­fordulójának méltó megün­neplését és a szocialista új­ságírás aktuális közös prob­lémáit tűzte napirendre. Pénteken a tanácskozáson részt vevő delegációk veze­tőit Aczél György, az MSZMP PB tagja, a Minisz­tertanács elnökhelyettese fo­gadta a parlamentben, ahol baráti eszmecserét folytatott velük a szocialista újságírás aktuális és közös tennivalói­ról. Este dr. Várkonyi Péter államtitkár, a Miniszterta­nács Tájékoztatási Hivatalá­nak elnöke, a Magyar Újság­író Szövetség székházában a vendégek tiszteletére foga­dást adott, amelyen részt vett Győri Imre, az MSZMP KB titkára. BÉCS Pénteken újabb tanácsko­zást tartott Bécsben Wald­heim ENSZ-főtitkár elnök­letével a ciprusi görög és török népközösség két képvi­selője. Ä megbeszélés csak­nem két órán át tartott. Az ülés után olyan hírek ter­jedtek el, hogy a görög kül­döttség elutasította a török cipriotnk ..javaslatát”, amely alkotmányjogi kérdésekre vonatkozott. BONN Politikai és gazdasági tá­mogatást kért a nyugatné­met vezetőktől a Bonnban tárgyaló Anvar Szadat egyiptomi államfő. Pénteken előbb Hans-Dietrich Gen­scher külügyminiszterei, majd Helmut Schmidt kancellárral találkozott. A megbeszélések utáni sajtó- értekezleten kiderült, hogy Egyiptom egyelőre csak az NSZK elvi támogatásával számíthat. Szadat ugyan „rendkívül építő jellegűnek és részletes­nek” minősítette a tárgyalá­sokat, utalt azonban arra, hogy elsősorban „a kölcsö­nös tájékoztatásról” volt szó. A közel-keleti- rendezést célzó genfi értekezlet és a nyugatnémet—egyiptomi gazdasági együttműködés szerepelt elsősorban napiren­den. Az egyiptomi elnök kairói látogatásra hívta meg Schmidt kancellárt és re­ményét fejezte ki, hogy erre az útra még idén december­ben sor kerülhet. Az egyiptomi elképzelések a közel-keleti rendezésben nagyobb szerepet szánnak Nyusat-Európának. Várkonyi Péter államtitkár, a Minisztertanács Tájékozta­tási Hivatalának elnöke a Parlamentben átnyújtotta a Rózsa Ferenc-díjakat a kitüntetett újságíróknak. A ké­pen: Mitzki Ervin, a Dunántúli Napló főszerkesztője át­veszi a díjat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom