Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-13 / 37. szám

A ■ftíÉPÚJSÁG 1977. február 13. magazin magazin magazin Úriás csőri madár A képen látható pelikán­párt a frankfurti állatkert­ben „kapta el” a fotós, még­pedig hatásos nézőpontból: az egyik madár éppen ki­nyitja csőrét. Ilyen különle­ges alakú, de mégis cél­szerű csőre egyetlen más madárnak sincs. Nem forrt össze mereven az alsó áll­kapocs két szára, hanem kü­lönleges izmok messze szét­húzhatják alapjuknál egy­mást, és így széles torokbőrt feszítenek ki. Kényelmesen merítheti ki a madár zsák­mányát a vízből az ily mó­don kitágított alsó csőrká­vájával, amely hasonlít a lazachalászok jellegzetes me­rítőhálójához. A pelikán testhossza nya­kával és sajátos csőrével együtt 1,20—1,80 m is lehet, s elérheti a 10—12 kg-os súlyt is. Tekintélyes testét 2,5—3 m fesztávolságú szár­nyával emel; a levegőbe. El­képzelhető, hogy mennyi táplálékra van szüksége en­nek a nagy testű madárnak, különösen, amikor fiókáit is táplálja. Zsákmányszerzését könnyíti meg csőre alak­ján kívül tágas nyelőcsöve, amelyen át még a nagy ha­lat is le tudja nyelni. A pelikánok a nagyobb zsákmány megszerzése érde­kében társasán halásznak. Hosszú láncban úsznak egy­más mellett, s a kiszemelt halakat szárnyuk csapkodá­saival terelik a part felé, vagy saját maguk alkotta kör középpontja felé. Azért igyekeznek a part felé terel, ni a halakat, mert bőrük alatt és csontjaikban sok le­vegő van: fajsúlyúk így könnyebb, amely megkönnyí­ti repülésüket, viszont nem tudnak a víz alá bukni. Telepeken élnek, amelyben sokszor több ezer pelikán zsúfolódik össze. A képen látható pelikánfaj Délnyugat- Ázsia és Afrika nagyobb vi­zein költ, de a Duna-deltá- ban is fészkel még legalább 5000 pár. Mivel az emberen kívül nincs más ellensége, 40 éves kort is elér. A ma­dár mellén sárga, gyakran rozsdavörös folt látható. Ré­gen az emberek véres lako­ma nyomait látták ebben, és azt hitték, hogy a pelikán fiait saját testén ejtett sebé­nek vérével eteti. Ezért lett a pelikán az „önfeláldozó ivadékgondozás” szimbólu­ma. A tavalyi, 29 napos szökő­évi február után az idén az év második hónapja ismét 28 napos. A hónap során a Halak az uralkodó csillag­kép. Februárt, amely a téli hónapok közül a harmadik, Télutónak nevezték valami­kor. A nappal a hó végéig 1 óra 25 perccel nő, hossza a hó első napján 9 óra 33, az utolsón 10 óra 58 perc. Tízéves ciklusban mért februári hőmérsékleti átlag szélsőségei: a legmelegebb ciklus 4. évében +5,7; leg­hidegebb a 8. évben volt: —7,6! Hatvan . év átlaga: +0,7 C-fok. A csapadékátlag ugyanak­kor 9 és 79 milliméter kö­zött ingadozik, az ötven év átlaga pedig 32 millimétert mutatott. A népi tapasztalat szerint ha Jégtörő Mátyás napján, Hány tüskéje lehet egy sündisznónak? Vállalkozó szellemű kutatók megszámol­ták és talán kevesen talál­nák ki: 16 ezer körül van a tüskék száma. A sündisznó egyike a leg­régebben kialakult emlős­állatoknak. A kutatók már 50 millió éves csontvázat is február 24-én jég van, Má­tyás megtöri: Mikor Mátyás jégen lábal, mehetünk majd mezitlábbal — mondogatták falun. A télvégi népszokások kö­zül legismertebb a busójá­rás: ősidők óta fennálló tél­temető, tavaszváró ünnep, a farsangi mulatságok lezárá­sa. A farsanghoz a párválasz­tás gondolatköre is kapcso­lódik, ezért azokat az eladó- lányokat, akik pártában ma­radtak farsang végén szokás volt kicsúfolni. Szatmárban például a kongózás járta: a kérő nélkül maradt lányok ablaka alatt pléhdarabokat kongattak a fiúk és bekiál­tottak: Akinek van nagy jánya, hajtsa ki a gulyára. A naptárba újabban fel­vett névnap: február 15.: Kolos. találtak, és a csontmarad­ványok azt bizonyítják, hogy az akikori példányok alig különböznek a maitól. Tes­tének felépítése védelmet nyújt ellenségei ellen és se­gíti a táplálék megszerzésé­ben. A jól megtermett sün- disznó eléri az egy kg-os súlyt is. Előszeretettel tar­tózkodik az ember közelsé­gében. Szívesen üti fel ta­nyáját pajtákban, lomtárak­ban, farakásokban. A sündisznó egyértelműen hasznos állat Egereket, sok kártékony rovart és lárvát pusztít el a földön, vagy a föld felszíne alatt. Újabban — a modern technika korában — új ve­szedelem fenyegeti a sünö­ket. Ez a különleges veszély a növekvő gépkocsiforgalom. Az állat sötétben, éjjel, al­konyaikor és hajnalban jár zsákmány után, és az utakon nagyon sok sünt elpusztíta­nak a gépkocsik. Sünök az autópályán A Szovjetunióban több nagyüzem foglalkozik kris­tályüveg előállításával, egyik legjelentősebb közülük a le- ningrádi. Az itteni mesterek minden alkotása iparművé­szeti remekmű. A gyár csak­nem 40 éve termel. Termé­keit messze a Szovjetunió határain túl is ismerik. Ér­tékes optikai tulajdonsággal rendelkező lencséit, csiszolt üvegeit a világ legjobb ilyen készítményei közé sorolják. Képünkön: Jelena Janovsz- kaja „Oroszország” című kompozícióját a Csehszlo­vákiában 1976-ban rendezett kiállításon nagydíjjal tüntet­ték ki. 30. Úgy jött fel, hogy mint mondtuk, az erdő dolgait beszélték. De nem is az erdőét, ha­nem a szegény nép leleményét, aki most is meglopta az erdőt, hogy élni tudjon itt mostoha ölén. Szelíden meg kevésbé szelí­den megcsapolta. Mert nemcsak gombászott, meg a mohát gyűjtötte össze, hogy még ab­ból is pénzt csináljon, meg a makkból meg a gesztenyéből, s a bogyókból. Az öreg igaz­gató régi dolgokat is tudott, érdekeseket. Amikor még úr-béres világ volt, benn foglal­tatott az urbáriumban, hogy a kiszáradt fát a jobbágy hazaviheti az erdőről. Úgy hívták ezt, hogy „faizási jog”. Hát a jobbágy aztán segített magán. Egyszerre száradni kezdtek a fák az erdő szélén, ahol közelebb estek a portákhoz. Azt csinálták, hogy „meggyűrűz­ték” a fákat. — Ez afféle dróthurok volt a törzs körül — mesélte az öreg igazgató. — Úgy elszáradt tőle a fa, mint a parancsolat. S ekkor mondta Feró, hogy van ám ma is hurok az erdőn, minap is beleakadt egybe. A fiúk nevettek. Mindenki tudta, hogy Zsabka vadászik hurokkal. Még Buda tanító is tudta, innen jutott eszébe, hogy nincs itt. — Csakugyan, mi van vele? — Beteg — mondták a fiúk. Buda tanító csodálkozott, s az öreg igaz­gató is. — Azt hinné az ember, hogy bottal se le­het agyonverni — szólott az öreg igazgató. Feró merőn nézte a szalonnáját. A tűz visszatükrözött a szemében, bevilágította a homlokát. — Nem jár sehova, csak otthon fekszik —■ mondta. A fiúk is mondták, hogy voltak nála, és a fél arcát sose mutatja, azon fekszik. Be­fordulva a falnak. És senkire rá se néz, csak úgy mond egy-egy szót. Nagyon megcsendesedett — mondta a hiííelenszőke Dombaj Gyurka kis hallgatás után, mialatt be-bevonták szalonnájukat a parázsról, kenyerükhöz dörzsölvén! — Énekeljünk — javasolta Hornyák Mar­ci, mert kezdett a dolog unalmas lenni. Mindjárt rá is gyújtott: János bácsi pipája füstölög a világba... ...János bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan... De igencsak magában énekelte, noha a fiúk itt is, ott is felkapták, beledúdoltak. Pontosan egyikük se tudta. Hornyák Marci sem, pedig eleget hallják úton- útfélen a táskarádióban. — No várjatok — szólt az öreg igazgató —, majd én mondok egyet. Köhintett kettőt, reszelt az öreg húrokon. Bizony reszketegen, nyekeregve szóltak már. Hogyha nékem, hogyha nékem száz forintom volna... Kis Pista, akinek a nagyapját még Ma- licskinak hívták, rozsét dobott a parázsra. Szép sárga láng csapott fel, hosszú nyelvek. S az arcok körös-körül fényesen lobogtak, világítottak. — „De mivel, hogy nincsen” — csatlako­zott Buda tanító, s vele a fiúk, s egyszerre feléledt a társaság —, fából van a kilincsem, madzag a húzója!...” Ezt a sort megismételték, s nagyon jó hangulat támadt a tűz körül. — Hát azt tudjátok még? — szólt Buda tanító, és elmerengve tekintett a tűzön túli sötétbe. Nagyon halkan kezdte, a szívéből: — „Kiszuca, Kiszuca...” — „Sztugyená vogyicska...” — mondták rá a fiúk máris, egyszerre valamennyien. És ügyeltek, hogy szép lassan mondják, és hogy ne is legyen nagyon hangos, mert úgy az igazi. És a szemek csillogtak, végig, amíg énekeltek. S ahogy erősödött a dal, az erdő zengve átvette, visszhangozta, a földeken szétterítette. S a szarvasok és ólálkodó disznók visszatorpanva hallgatták. Kegy sza tyana pijem, Kegy sza tyana pijem, boli ma hlavicska, boli ma hlavicska, A fiúk kipirultak. S noha nem volt ott bor, úgy tűnt, mintha ittak volna. Egyikük órájára pillantott, s azt mondta: — Mindjárt éjfél. — Messze még a reggel — mondta Buda tanító. S hogy elhallgatott, közeli neszek hallatszottak. * Mindnyájan hallották, s a galagonyabok­rok felé fordították a fejüket. Már a bokor zörgött, amelyiknek csaknem a hátukat támasztották, s amelyik egyik ágával belehajolt a vaskádba. S akkor előlépett egy öregember. Odajött a tűzhöz. A fiúk feloldódva, csalódottan nevettek. — Hát maga az, Ciprián bácsi? — Álmél- kodva látta Buda tanító az öreg Holub Cip- riánt (kinek úgyszintén egybeesett születés- és névnapja, mint sokaké, a hajdan volt pap hóbortjából,- ki megsokallta a Jánosokat, Pistákat és Marisákat.) — Eljöttem — mondta az öreg, inkább csak motyogta magának, befele a tűzbe, beljebb rugdosva egy gallyat, mely szélre esett és nem tudott lángra kapni. — Na de Ciprián bácsi — méltatlankodott Buda tanító, fő-fő feje ennek az egész tűz- őrségnek —, csak úgy irniksz-mirniksz ott­hagyjuk az őrhelyünket?! — Kicsikét csak jöttem el — motyogta Holub Ciprián mentségnek. A nyugalmazott igazgatónak a szája nem, csak a szeme somolygott. Kétfelöl az arc­inak mereven szögezték le a szájat. (Schubert Péter rajza.) 7 — Véletlenül, csak úgy kérdem^ nem a keresztútnál kell magának helytállni, Cip­rián? Holub Ciprián bólintott, inkább csak ide- oda mozgott a feje a tűz fölött. Maga sem érezte elegendőnek a dolgot, mert motyog- dált is utána valamit: — Ott én állom helyet, csak kicsike én eljöttem... Nem nagyon sokat, tekintetes igazgató úr. A nyugalmazott igazgató piros arccal ne­vetett, s tenyerével hessegette el magától a címzést. — Ciprián, maga aludt? Kicsike megvál­tozott ám világ! — S szájából a tört magyar beszéd, noha kedélyeskedésnek szánta, csú­folódásnak hatott. Csak az öreg Holubnak nem volt füle rá. Ebbe született, az efféle kedélyeskedő világba. Megszokta. A hirtelenszőke Dombaj Gyurka felkö­nyökölt a fűben, rávigyorgott az öreg Ho- lubra. — Maga is fél a boszorkányoktól ? Az öreg egy szót se szólt, a találat meg­zavarta. Valami fadarabot keresett, hogy pipája tüzét a parázstól életre keltse, de nem talált. A szemek pedig kérdőn várakoztak körös­körül. Várakoztak és mosolyogtak. S hogy hiába várakoztak, megint csak Dombaj Gyurka szólt: — No, mert itt van éjfél. Most paláverez- nek ott a boszorkányok az ördögökkel. Holub Ciprián vállat vont, nagy zavartan, a pipáját szortyolgatta. — Paláveréznek? — kérdezte, s ártatla­nul rájuk nézett, akár a ma született bá­rány. — Hát micsinálnak? — Mit azt én tudom — mondta Holub Ciprián. — Ne vicceljen, Ciprián bácsi — szólott Buda tanító is, s az ő szemében is benne la­pult a mókás kedv, — hát az a láng, amit maguk mindig látnak? Pontban éjfélkor... Az nem ott van-e a keresztútnál? — Ott mondanak... — S fülig pirult Ho­lub Ciprián, világért se vállalta volna a dolgot. — Az a kék láng, ami ott fölcsap. Pont­ban mikor tizenkettőt üt. Megnyílik ott a föld. Suhaj Gyúró is látta, Králik Franyo is, Dombaj Josko, a régi öregek mind. Ondrej minden éjjel látta. Ne mondja már, hogy csak maga nem... (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom