Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-13 / 37. szám
1977. február 13. Képújság 5 XVIII.-XIX. század Herceg János: megye újjátelepité- se a XVIII. század közepéig arányaiban lényegében lezárult és eldőlt, hogy a magyar etnikum továbbra is túlsúlyban marad ezen a vidéken. Míg a török kiűzése utáni években és a Rákóczi-sza- badságharc alatt a rácok igen nagy szerepet játszottak a megyében, addig 1711 után veszítettek jelentőségükből. A kuruc harcok következtében elhagyták ezt a vidéket és csak 1720 után figyelhető meg visszaáramlásuk, de számuk ekkor már nem nagy. összetelepítették őket egyes községekbe és csak töredékek maradtak a nagyobb mezővárosokban. Az 1711 utáni békés időszakban a harcok elől rejtőzködő megmaradt őslakosok visszatértek községeikbe. A határperekből kitűnik, hogy ezek az emberek szívósan ragaszkodtak régi településeikhez. Elsősorban a Duna menti ártéri erdők nyújtottak nekik menedéket. Különösen a Sárköz őrizte meg az őslakosokat és utódaikat. A Duna mentén, a megye keleti részén alakultak ki olyan községek, amelyek színtiszta magyar települések voltak. A királyi Magyarország területéről és a szomszédos megyékből is megindult a magyarság áramlása a pusztán maradt vidékek benépesítésére. Ezek az emberek a kedvezőbb körülményeket keresték. Voltak, akik a vallási üldöztetés miatt menekültek erre a területre. A szabad magyar végvári katonák is sokszor választották az itteni letelepedést, új élet- lehetőséget keresve. Tolna megyében ezek a népelemek elsősorban az Esterházy- nagybirtok községeibe telepedtek le, úgy tűnik, hogy éppen a nagyarányú német telepítés ellensúlyozására, így a megye nyugati részén is kialakult egy egységesnek mondható magyar lakosú terület. Tolna megyében a keleti és nyugati magyar helységek közé beékelve jött létre a völgységi járás. Itt elsősorban az új birtokos, idegen származású, Habsburg-hű császári tisztek nagyarányú telepítése nyomán alakult ki egy zárt német tömb. Különösen az apar—hőgyészi uradalom tulajdonosának, gróf Mercynek kezdeményezésére népesült be ez a terület 1722—24 között. A németek nagyarányú csoportos betelepítése tulajdonképpen a megyében 1767-ig, az úrbérrendezésig lezárult. Ez a megállapítás természetesen nem jelenti azt, hogy a század folyamán nem jöttek egyénenként és csoportosan is még telepesek. Kivételt képezett két község: Duna- kömlőd és Németkér, amely a II. József-féle telepítési akció következtében 1785-ben jött létre. Megállapíthatjuk azonban, hogy az erőteljes német telepítési politika ellenére a magyarság nemzeti létét továbbra is fenntartotta ezen a vidéken. A Lexicon locorum adatai alapján a megyében 1773- ban 103 helység létezett. 52 magyar, 46 német, 1 szlovák, 1 szerb, 1 magyar—német, 1 magyar—szlovák és 1 német—szlovák. A XVIII. század folyamán a magyar és a német lakosság közötti viszonyt elsősorban a gazdasági helyzet határozta meg. A telepítések során a németek nagyobb kedvezményt kaptak, mint a magyarok. A külföldről te- lepülteknek a Habsburg- politika ugyanis 6 évi adó- mentességet engedélyezett, míg a magyar telepeseknek csak 3 évit. A földesúr és a vármegye is szívesen fogadta a német telepeseket, mert a pusztán maradt falvak minél gyorsabb benépesítése volt a közös cél. A magyar parasztságot pedig féken lehetett -tartani azzal, hogy a német tartományokból korlátlanul tudtak telepeseket szerezni. Az úrbérrendezést megelőző parasztmozgalmak a megyében csak a magyar helységeket érintették, hiába próbálták a német községeket mozgósítani, ez semmilyen agitációra és fenyegetésre nem sikerült. Gyökeresen megváltozott a vármegye viszonya a német telepesekhez az 1790-es évektől kezdve, II. József néme- tesítő politikájának hatására. A megye nemzeti érzésektől áthatott nemessége, hogy a Habsburgok politikájának gátat vessen, fokozatosan megpróbálta a német községek lakosságát magyarosítani. Különösen a magyar nyelv terjesztését szorgalmazták, nagy hangsúlyt helyezve az iskolai oktatásra. A vármegye 1806-ban tervezetet dolgozott ki a magyar nyelv elterjesztésére. 1807- től a hivatali életben meghonosították a magyar nyelvet, a megyegyűlések jegyzőkönyvei is ettől kedve magyarok. Milyen volt Tolna megyében a lakosság pontos nemzetiségi megoszlása? 1828- ban 194 682 fő élt itt. Ebből magyar nemzetiségű 106 276, német 79 580, rác 4113, egyéb 4723. A megye területén 43 magyar, 40 német és 30 vegyes község található ekkor. Mennyire volt ismert és elterjedt a magyar nyelv és a lakosok mennyire ápolták nemzetiségi hagyományaikat? Ezekre a kérdésekre majdnem pontos választ kapunk egy korabeli felmérés alapján. Egyed Antal, aki a magyar szociográfia egyik megalapítójának tekinthető, nagyszabású feldolgozást tervezett Tolna megyéről. A felmérés sajnos nem teljes, mert az Esterházy-uradalom területén lévő községek válaszait eddig még nem tudtuk felkutatni. Ez azonban a nemzetiségi településekről alkotott képet lényegesen nem befolyásolja, ugyanis az említett területen igen kevés német élt, pontosan 3265 személy. Az Egyed-féle ösz- szeírás meglévő anyaga 61 község adatait tartalmazza. Ezek közül 14 magyar, 27 német és 20 vegyes lakosú helység. Ebben az időben Alsóná- nán, Bátaszéken, Dunaföld- váron, Grábócon, Medinán és Szálkán éltek rácok. A magyar—német vegyes lakosú községekben a németek három helyen egyáltalán nem beszéltek magyarul, ötben kevesen, tizenegyben pedig jól beszélték a magyar nyelvet. A 11 helység között találjuk a nagy mezővárosokat is: Dunaföldvárt, Pak- sot, Simontornyát, Szekszár- dot, Tolnát. A 27 homogén német lakosú községben 15 helyen egyáltalán nem beszélték a magyar nyelvet, 11-ben kevesen, 1-ben igen. Ezekben a falvakban a lakosok általában egy helyről érkeztek és erősen megőrizték nemzeti viseletűket és szokásaikat. Tolna vármegye közgvűlé- se a helyzet ismeretében, a magyar nemzeti mozgalomtól sarkallva 1831. november 21-én a további németesítés megakadályozására és a magyar nyelv elterjesztésére tervezetet fogadott el. Elrendelték, hogy a tanítási nyelv mindenütt magyar legyen. Kimondták, hogy a tanítók csak magyarul tudók lehetnek. A helység elöljáróinak, jegyzőinek, a céhek vezetőinek kötelezővé tették a magyar nyelv ismeretét. Akik még nem tudtak magyarul, azoknak türelmi időt adtak, amely alatt a nyelvet megtanulhatták. Felmerül a kérdés, mi volt az eredménye a vármegye magyarosító tevékenységének? Az adatok ismeretében állíthatjuk, hogy lényegében semmi. Korszakunk végére a nemzetiségi arány nem változott. Az alispán 1846-ban részletes kimutatást közölt a megyében létező 195 „tanodáról”. Itt csak hét helyen található az a megjegyzés, hogy „magyarosodnak”, a többinél nincs változás, sőt az alispán felhívta a figyelmet, hogy „akadályoztatja a nemzetisedést a szükséges eszközök hiánya, miután a szülők tanodái, és ezek közt magyar könyveket vagyon- talanság miatt meg nem szerezhetik”. B olna megyében a magyarosító törekvéseket a reformkorban a német lakosság passzívan fogadta. A vármegye nemességének magyarosító politikája sehol nem öltött erőszakos formát. Nincs tudomásunk arról, hogy bármelyik község tiltakozott volna a magyar nyelv terjesztése és hivatalossá tétele ellen. Legfőbb bizonyítéka, hogy a magyarosítás nem volt erőszakos a megyében az: a németség 1848-ban, a szabadságharc idején nem támadta hátba a magyar- Ságot DR. KISASSZONDY ÉVA Ladányi Mihály: Legelőbb a manók bújtak el Az est füvében, a manók legelőbb. Aztán tündér-húgaim hagytak el éjfél után, de még hajnal előtt. A boszorkány felsöprögette a sárkány barlangját, s ő is elveszett. Az álmok zavaros, vad vizein már nappalaim lidércfénye remeg. Toldalagi Pál: így búcsúzom el tőletek, szeretnék csillagkönnyeket hullatni, de egy roncs, öreg ember a sok-sok ütközet után kiszáradt, kútszerű szemeit inkább lesüti, nem lángol és nem képzeleg, ezért tehát' letérdelek Kemenczik Gitta: Szakadt szál Cseppen és sajog cseng a csend zakatol és lüktet zsibbadt és üres. Egy aranyhajszál elszakadt, elvitte a szél. Az utolsó mohikán NEM TUDOK BÁNNI az emberekkel! — jelentette ki Leó bácsi olyan magabiztosan, mint akinek minden szava kinyilatkoztatás. —Velem nem fordulhat elő olyasmi, hogy valaki elnéz a fejem fölött, s aztán kénytelen vagyok napokig enni magamat, hogy az illető miért nem köszönt. Én ugyanis mindenkit megelőzök a köszönésben, mert úgy érzem, az udvariassággal magamnak tartozom. „Noblesse oblige!” — mondta szeretett osztályfőnökünk, anno dacu- mál 1917-ben, amikor a kampós érettségi bottal elindultunk az életbe, illetve ki a frontra. Ennél többet nem tudott adni szegény tanár úr. Ez volt az én hozományom az iskolától. — Hát nem valami nagy hozomány — jegyezte meg Sári fanyarul, miközben kitöltötte a likőrt, a császárkörtét, amelyet mindenki utál, s csak azokra a ritka alkalmakra tartogatjuk, ha Leó bácsi jön, hogy konzervatív ízlése ebben se szenvedjen hiányt. Sajtos pogácsát szeretett ropogtatni hozzá. — Tévedsz, kicsikém! — felelte könnyedén. — Én még ma is ebből a hozományból élek, tekintve, hogy szegény Lujzi nénétek nem hozott semmit. Nem mondom, hogy nagyon jól élek belőle, de megvagyok még ma is. És hosszú életem során ez legalább annyit ért, mint tudományom a kettős könyvelésben. — Jó ,jó, de mit ért el Leó bácsi az életben? — feszegette feleslegesen a kérdést Sári. Mert rossz kedve volt, s Leó bácsi kapóra jött, hogy általános életundorát kitöltse rajta. — Ja, ha te ezzel kezded drágám, akkor a magam részéről már be is fejezhetném a vitát. A vicc tudniillik abban van, hogy az én bölcsességem nem váltható aprópénzre. önmagáért van, mint az igazi művészet. — Igen? Az is? — húzta fel a szemöldökét undokul Sári, de Leó bácsit ezzel se tudta kihozni a sodrából, mert a sértődés ellenkezett volna az udvariasságról vallott nézetével. — Egyszer azzal jöttek nekem a bankban — folytatta elnézően —, hogy van valaki a városban, aki köszönés dolgában engem is kenterbe ver. Kórich volt, az örökös képviselőjelölt, aki azzal akarta megalapozni a karrierjét, hogy széles kalaplengetéssel üdvözölte az utcán az embereket, az utcaseprőtől kezdve a polgármesterig. De milyen dilettáns módon csinálta ezt, nagy ég! Alázatosan, fa- kutyavigyorral. Nem mondom, hogy emiatt bukott meg, hiszen a politikában a szervilizmusra minden időben építeni lehetett. Éppen csak azzal nem volt tisztában, hogy a házasságok az égben köttetnek, hogy virágnyelven fejezzém ki magamat. ö itt lent hajbókolt — Tejet kapott ma, Leó bácsi? — próbálta Sári más mederbe terelni az unalmas előadást. — Mert én nem kaptam. Későn mentem érte. Hétkor. Már elfogyott. — Én kilenckor. És ott várt a tejecske a pult alatt, — dicsekedett Leó bácsi —, s a tejeslány mosolya a pult fölött. De ez egy külön történet. Amikor szegény Lujzi nénétek csípőben eltörte a lábát, mint tudjátok, nekem kellett vállalni a beszerzés csöppet sem könnyű, de roppant érdekes misszióját. Ez a tejeslány például kezdetben elmondhatatlanul kurta és elutasító volt. Tejet eleinte a legritkább esetben kaptam. Akkor is rendszerint összement. De aztán egy szép napon kiderült, hogy a tejeslány nem is lány, hanem asszony. Gyerekkocsit ringatott egyszer szabad kezével a pult mögött, a másikkal a tejet mérte, s a kicsi mégse hagyta abba a bőgést. Most jött az én számom! Hátra mentem, odaadtam a gyereknek a kalapomat, hadd játsz- szék vele, s elkezdtem hangosan fütyülni neki. Nemcsak a gyerek rosszkedve múlt el, hanem a mamájáé is. Derült rajtam az egész bolt. Azóta van tej. — Hát ebben nem tudom felvenni a versenyt Leó bácsival! — sziszegte Sári, mint akinek végleg elege van. — Fütyülni se tudok. Nekem nevetnem kellett Sári szellemességén, s azt vártam, hogy Leó bácsi ugyancsak elmésen riposztozik majd, de tévedtem. Mint a rövidtávfutó, ha kifogyott a szuszból, egyszerre elkezdett hápogni, a mosolynak nyoma se volt az arcán, a hangja is panaszosra fordult: — Ne higgyétek, hogy könnyű játék ez. Utolsó mohikánnak lenni alapjában véve mindig elszomorító szerep volt. Most az vagyok. És tisztán látom magamat a komikum és szánalom megalázó tükrében. Időszerűtlen vagyok, kimeptem a divatból zergetollas kalapommal együtt. Mást most nem mondhatok. A többit képzeljétek hozzá. Isten veletek! MENTEGETŐZNI kezdtünk. Sári kezet csókolt neki, amin máskor halálosan megsértődött volna. Most hagyta, de visszatartani nem tudtuk. Elment gör- nyedten és valóban szánalmasan. öregebb lett, mint amilyen volt. Sári sírt, a zsebkendőjét rágta, s alig tudtam magához téríteni.' Farkas Pál szobra a szegedi téli tárlaton s elmormolom az ős-imát: Ne feledj engem el világ. , nntíl Chiovini Ferenc festménye a II. hatvani tájfestészeti biennáiéról, amit most mutatnak be a Nemzeti Galériában. Ősi ima Mese GAZDASAGBaiU
