Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
^ ÍtIéPÚJSÁG 1977. január 1. magazin magazin magazin _____________________________________________ _________________________________________________________________________________________________ A képen látható családi ház nagyságú óriás szerszámgépet az NDK--beli Aschersle bemben levő gyár állítja elő, szovjet megrendelésre. A géppel 5000 mim hosszú, 2500 mm széles présszerszámok készíth etők majd (pl1, autókarosszériák elemeinek sajtolásához). Az elkészült gépet — főbb elemeire szétbontva — 15 vasúti vagonban szállítják el a megrendelőnek. Napjaink technikai fejlődésének egyik jellemzője a gigantizmus, amely arra készteti a szakembereket, ihogy egyre nagyobb megmunkálógépeket hozzanak létre a mind nagyobb méretű alkatrészek elkészítéséhez. Érdekes kísérletet végeztek majmokkal a Szuhumi Kísérleti Patológiai és Terápiái Intézet tudósai. 1974 augusztusában a Nyugat- Gumiszta folyó mentén több tucat majmot engedtek szabadon. A Fekete-tenger e szubtrópusi területén szerették volna meghonosítani a majmokat, olyan utódokhoz akartak jutni, amelyek a szabadon élő majomcsordákban születtek. Az új ökológiai körülmények között rendszeres megfigyeléseket folytattak. Két év telt el azóta. A csordákban 42 majomkölyök született és nevelkedik normálisan. A majmok jól elviselték a téli fagyokat, amikor a hótakaró vastagsága elérte az 1 métert és a hőmérséklet mínusz 8 fokra csökkent. Malacvisítás, gombócévés Újévi szokások E kis malacok aligha érték meg a mai napot. Szilveszter és újév tájén ugyanis nem jó jel, ha kiemelnek néhányat a sokaságból: nem ússzék meg csupán az éjfél utáni farokhúzással, ami állítólag szerencsét hoz. Az ezredéves babonák szerint újévkor húst kell enni, mégpedig zsenge malachúst, illetve disznóhúst. semmi esetre sem vad- vagy baromfihúst. Aki ugyanis eddig nem tudta: a disznó „befelé kaparja a szerencsét”, a nyúl viszont elfut, a szárnyas pedig elrepül vele. A derék sertés szerepe azonban ezzel még nem ér véget az újévi babonák sorában. Előfordul, hogy faluhelyen a lányok megrugdalják a disznóól ajtaját és éberen figyelik, miként reagálnak erre az állatok. Ugyanis ahányat röffen a disznó, annyi év múlva megy férjhez. vagy annyi kérője lesz a lánynak (jó ravasz a megfogalmazás, annyi bizonyos). Sokhelyütt még ma is elmaradhatatlan újévi „kellék” a gombóc: egy-egy papírszeletre fiúneveket írnak fel, belegyúrják 12 gombócba, a tizenharmadikba azonban nem kerül név. Főzéskor a víz felszínére érkező első gombóc árulja el a lány jövendőbelije nevét. A részegeskedő A képen „főszereplő” kismalac láthatóan nem vonakodik a pohártól, azt viszont nem tudhatjuk, hogy egyáltalán szereti-e az alkoholtartalmú italokat. Nem kell csodálkozni a kérdés ilyetén felvetésén, ugyanis több példa is tanúskodik róla, hogy az állatok sem vetik meg az alkoholt, még ha a minőségére nem is kényesek. Egy népi eredetű francia szólás — „részeg mint a rigó” — azon a megfigyelésen alapul, hogy a szüret múltával a rigók a részegségig telefalják magukat a tőkén maradt, már bomlásnak, erjedésnek indult szőlőszemekkel. Az sem ritkaság, hogy falusi gazdaságokban a tyúkok rendszeresen rájárnak a gyümölcsseprőre, míg valósággal be nem rúgnak. Ilyenkor révedt tekintettel, tántorogva futkosnak az udvaron. A mi „részeg disznó” kifejezésünk nem is annyira az állat alkoholos állapotára utal, mint arra a „rossz szokásra”, hogy szeret a sárban- pocsolyában henteregni. Habár, mint kiderült, nem is elítélendő szokásról van szó, hanem arról, hogy az állat számára ez az egyetlen lehetőség a lehűlésre, bőrén ugyanis nincsenek verejtékmirigyek. Ha hihetünk a legújabb kutatásoknak, a „sertés” vagy „disznó” szó nem is számít szitoknak a jövőben, sokkal inkább bóknak. A sertést ugyanis a csimpánz, orángután, gorilla, kutya, macska, stb mellett az értelmileg legfejlettebb tíz állat közé sorolták. A sertést leggyakrabban még egyéves kora elérése előtt leölik, így nem áll módjában tanúságot tenni képességeiről. Amikor azonban egy laboratóriumban megteremtették számára a szükséges: előfeltételeket, kitűnt, hogy teljesen magára hagyva is könnyen feltalálja magát, jól megél. Szomszédok — Kedves szomszéd, csititsa le a kutyáját! Tegnap annyira vonított, hogy a lányomnak félbe kellett szakítania az énekóráját. — Már engedje meg szomszéd, de az ön lánya kezdte. Akinek volt türelme hoz------------- zá, hogy elolvassa, e zt megelőző öt „örömünket”, az alighanem tud már egyet s mást Theophilról. Hogy mégis, befejezésül, külön fejezetet szentelek ennek az ötvenkétéves, melegszemű, meleg hangú miniszté- Tiumi tisztviselőnek, arra minden okom megvan. Jószerivel ódát kellene írnom róla, csakhogy sem költő nem vagyok, sem pedig mi sem áll távolabb, mint egy emelkedett hangulatú, ünnepélyes óda, ettől a rendkívüli embertől, akinek rendkívülisége éppen abban van, hogy olyan egyszerű és természetes, mint a föld, a víz és a levegő, és olyan okos és melegszívű, amilyen minden ember... - nek lennie kellene. Aki szenvedett már sokat közönytől, gőgtől, irigységtől, hatalmaskodástól, rossz- indulattól, hátsó szándéktól, anyagiasságtól, úrhatnámság- tól — uramisten! meddig sorolhatnám még. amikkel oly’ gyakran keserítjük egymás életét?! — az meg fogja érteni; aki maga is gyakorolja ezen erények egyikét-mási- kát, olykor „európaiságának” fellegeibe burkolózva, az legfeljebb romantikusnak, túlzónak, elfogultnak vagy valami egyéb szellemi fogyatékosságúnak ítéli majd e sorok íróját. Persze — ez legyen az én legnagyobb bajom. Mindenesetre most megpróbálom elmesélni. milyen ember is ez a „Ndugu”. Ndugu, szuahéli szó, betű szerint testvért jelent, és barátilag és hivatalosan, szóban és írásban egyaránt általános megszólítás Tanzániában. Én szívesebben fordítom „testvérem”-nek, nem csak azért, mert a megszólításként használt testvér szónak, nálunk, — sajnos — nagyon kellemetlen mellékzön- géje van, hanem és főleg azért, mert ebben a meghittebb formájában, sokkal jobban visszaadja az eredeti jelentését. A kahamai gyufáról már írtam az egyik korábbi cikkben. Azt a három üveg sört és egy üveg narancsitalt, ami a Kilimandzsáróról utolsónak leérkező négyünket várta a Nemzeti Park bejáratánál, a szuvenír boltban és amit ő fizetett be nekünk, órákkal odaérkezésünk előtt — már megírta Torday Aliz a „Film Színház Muzsikában” de ilyen „gyufánk” és ..sörünk” volt ezernyi. De — Teophil nem csak ez volt. * Idegen országban járva, ha helybeliek társaságában saját anyanyelvűnkön beszélgetve, olyan szavakat, főleg neveket kellett kimondanunk, ami számukra is érthető volt, mindig valami „fedőnevet” használtunk, mert kellemetlenül érintheti a körülöttünk levőket, ha rájönnek, hogy róluk, vagy valamilyen dolgukról beszélünk, és ők nem értik, mit. Hátha éppen valami rosszat mondunk róluk... így lett a banán például „sárga kifli (nehogy azt higgye, éppen éhezünk, hiszen pénzünk nem lévén ő „tartott el bennünket”), Julius Nyerere, „Gyula bácsi”, ő meg — néhány nap elteltével — „Főnök”. Már nem tudnám megmondani, kinek a száján szaladt ki először, de — egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy valamennyien így emlegetjük, ha róla esik szó. Az első napokban, „kísérőnk”, „vezetőnk”, „barátunk” néven kerülgettük a „Theophil”-t, vagy a „Nshi- ku”-t. Nomármost. Bárki megkérdezhetné, mennyivel „több” a „Főnök”, mint például az, hogy „barátunk”? Megmagyarázom. Mint tudjuk, valódi főnökét ritkán szereti az ember. De, ha valaki valakit, aki valójában nem főnöke, annak kezd nevezni, méghozzá önkéntelenül, az bizony vitathatatlanul megbecsülést, a szaktudás, a vezetőképesség elismerését jelenti, és ha ezek a tulajdonságok az illetőnél még azzal is párosulnak, hogy feltétlenül meg lehet bízni benne, ez már önmagában is közel kell hogy álljon a szeretethez. Nem cifrázom tovább. Olyan barátok lettünk ez alatt a negyvennégy nap alatt, hogy ha Theophil úgy gondol ránk napfényes hazájában. mint mi hatan itt őrá, akkor kevés dologra lehetek olyan büszke életemben, mint éppen erre. Amikor, elutazás előtt a Dar es Salaam-i repülőtéren, túlestünk már — a szintén Theo miatt olyan pehelykönnyű — útlevél-, vám- és „biztonsági” ellenőrzésen, és a Swissair gép személyzetének könyörtelen és „svájci precizióssággal” végrehajtott, de teljesen jogos (néhány napja volt csak az ugandai repülőgép eltérítés!) motozásán; már az utolsó perceket ácsorogtuk a beszállásra szólító felhívás előtt. Ugye ismerik, a hivatalos búcsúztatások, barátságról, hit-remény-szeretet- ről szóló, és mégis olyan üresen kongó frázisait...? Theoval és a többi „kikísérővel”, tanzánokkal és a — szintén kedves — követségi ismerőseinkkel, bohóckodtunk, tréfálkoztunk. Egyszer csak megcsillant nagy, meleg olajosbarna szeme, és csak ennyit mondott: — Friends — barátaim — olyan jó volt veletek dolgozni. Nem szóltunk semmit, csak hátbavágtuk, mert mégis csak furcsa lett volna, ha ott, néhány öreg amerikai turistaroncs, meg az elegáns svájci pilóták és stewardesek szeme láttára, hat „marcona (és felerészben szakállas) Ki- limandzsáró-mászó” mondjuk — harsányan bőgni kezd. De — láttam a többieken is, hogy — ki tudja hányadszor? — megint leteszik magukban a nagyesküt, hogy ha a „Főnök” januárban Magyar- országra jön, szuahélire fordítani és „alámondani” az elkészült film szövegét, olyan három hetet „csinálunk” neki. amilyen .. szóval amilyen talán megközelíti azt a negyvennégy napot, amit mi kaptunk tőle, amíg a „Pamo- ja Tutashinda”-t (A nekik készített: „Együttesen köny- nyebb” című filmet), meg a „Kilimandzsárót” forgattuk. Mert Theo természetesen a Kilimandzsáróra is feljött velünk. Már mondtam, hogy ötvenkét éves volt, hegyen még sohasem járt, de ugyanolyan természetességgel ballagott fel a Szabados-Schelb „csoporttal” a csaknem hatezer méteres magasságba, ahogy... — szóval, ahogy minden mást csinált. Hiszen, akkor „ez volt a dolga”. És amikor azon a számunkra oly nevezetes július hatodikán, a Gillmans Point-ot és az Uhu- rut (A Kibó két legkiemelkedőbb pontját) összekötő lávagerincen összetalálkoztunk velük, mi, a másik oldalról feljövő és a kráterban sátorozó Perge—Pócs—Stenszky —Rockenbauer „csoport” — most is hallom, ahogy minden póz nélkül megszólalt meleg, bársonyos hangján: — óóóó (utánozhatatlanuí tudta húzni, ezeket a jellegzetes óóó-kat, meg ahaaa-kat, meg eheee-ket) — my friends, I am so happy, that you are here... — barátaim, örülök, hogy itt vagytok... És hogy’ értett a filmhez* Pedig jó, ha kettőben közreműködött eddig, (az előző is magyar „vendégfilmezés” volt) — nem lévén Tanzániának saját filmgyártása. Ahogy rövid és tárgyszerű és mégis teljesen emberszabású riportjait csinálta, ahogy mindig, minden felvételnél tudta, ki, honnan jöjjön, hova nézzen, ahogy „érezte a kamerát”, ahogy ezt az egész ötezer országon-belüli kilométeres, repülőgépes, vonatos, landroveres, hegymászós, fényképezéstől idegenkedő embereket megnyugtatós, nehéz és bonyolult filmforgatást végig — „gyártásvezette” — nos, soha életemben nem volt (félek nem is lesz) ilyen jó dramaturgom, asszisztensem, gyártásvezetőm, szerzőtársam. Nemcsak barátunk volt ___________ élmény voltv ele dolgozni is. Univerzális ember...? Zseni? Született riporter, rendező, tálentumos szervezési szakember? Dehogy. Melegszívű, érzékeny: figyelmes ember. S ugyan melyik fentebb említett „rang” magasabb ennél... ? — Vége — Rockenbauer Pál bi \< i >■ ; E kis malacok aligha érték meg a mai napot.
