Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-06 / 4. szám

A ifepÚJSÁG

1977. Január 6.

Idestova

áknak is magától értetődő: amikor reggelente a munkás bemegy a gyárba, korántsem csak munkaerejét hasznosítja munkapadja, gépe mellett, hanem szaktudását, különböző készségeit, tapasztalatait, ismereteit is. Azaz nemcsak a kezével, hanem a fejével is dolgozik. S mindaz az érték, amelyet létrehoz, egyre nagyobb mértékben szellemi fölkészültségétől függ.

Csakhogy egy valamirevaló művezető is jól tudja, ha valamelyik munkatársa befejezi mondjuk a középiskolát, munkája nem lesz rögvest értékesebb, mint társaié, akik esetleg csak nyolc általánost végeztek. Sokkal inkább gondol arra, hogy az illető érettségivel a zsebében nagyobb anyagi igényeket támaszt, esetleg főiskolára, egyetemre akar menni, tehát hosszú távon nemigen lehet számítani rá.

A művezetővel nehéz vitatkozni, mert csakugyan nem biztos, hogy az a munka, amelynek elvégzése a dolguk, alaposabb képzettséget igényel-e.

összhangban van ezzel a hazai jövőtervezők előrebecslése: Magyarországon az ezredfordulóig létesülő új munkahelyek közül mindössze minden ötödik lesz szellemi munkásé, a többi fizikai dolgozóé. Igaz. az idézett arány megtévesztő. Nyilvánvaló ugyanis hogy az új munkahelyek túlnyomó részében aligha lennének képesek olyan emberek becsülettel helytállni, akik szakmailag nem fölkészültebbek, mint mai, vagy főleg tegnapi társaik. A különbséget persze nehéz kimutatni. Ám sok más mellett az is jelzi: szinte nem múlik el nap, hogy a sajtó, a rádió, a televízió ne adna hírt új gépek, gépsorok üzembe helyezéséről, gyárak milliárdokba kerülő rekonstrukciójáról. S a kiöregedő termelőberendezések szükségszerű kicseréléséből nem nehéz kiolvasni a hozzájuk kapcsolódó, elavult szaktudás fölfrissítésének, megújításának igényét.

Mit sem változtat ezen az oly gyakori értetlenség: a művezető magatartását a legtöbb esetben nem országos távlatok, hanem napi szükségletek szabják meg.

A képzettségnek tudniillik korántsem csupán a

közvetlen munkavégzés során érezhető a haszna.

A művelt munkás szellemiségének kisugárzása szinte fölbecsülhetetlenül értékes. Légkörterem’tő, emberformáló hatása képes akár egy egész munkahelyi közösség gondolkodásmódját befolyásolni. Hiszen aligha szükséges bizonygatni, hogy aki szakmailag-műszakilag gazdagítja ismereteit, annak előbb utóbb egész gondolat- világa átformálódik, véleményalkotása, eligazodóképessége, ítélkezési módja, értelmezési készsége árnyaltabbá, kifinomultabbá válik. S főleg fogékonyabb lesz az első pillanatban nem nyilvánvaló, a fölszín alatt lappangó igazságok fölfedezése- fölismerése iránt. Némi túlzással: minden egyes ember szellemi kibontakozása

előbb-utóbb megsokszorozódik; minden egyes ember tudásának gyarapodása elvileg megkönnyíti, s egyúttal valószínűbbé is teszi a szűkebb-tágabb környezetében élők szellemi kiteljesedését.

Fűződik-e érdeke ehhez a folyamathoz a munkahelynek?

Van-e belőle valamilyen haszna?

FlvilpO könnyű »gént

k IT11 cg mondani. Gyakorlatilag azonban nem. A munkáséletmódról alkotott fölfogás, a munkás-világszemlélet magasabb szintre emelése nem a munkahely dolga. Vagy legalább is nagyobbrészt nem az ő feladata. Ezt akkor sem lehet tagadni, ha elfogadjuk: a munka minősége az élet minőségét is alapvetően befolyásolja. Alacsony minőségű munka nemcsak gazdaságilag, hanem szellemileg is alacsony színvonalú élettel jár együtt. Az egyik fölemelkedése tehát elképzelhetetlen a másiké nélkül.

A mi társadalmi rendünk azonban a termelőüzemet nem kizárólag a benne végezhető munka alapján ítéli meg. Nálunk a gyárat tudniillik nemcsak az árutermelés színhelyének tekintik, éppúgy, mint a munkást sem csuDán termelőeszköznek. A gyár, a munkahely közérzetet, életfölfogást, világszemléletet is. „termel”. Mégpedig egyáltalán nem mellesleg, mintegy az áru melléktermékeként. Hiszen a társadalmi haladás szempontjából csöppet sem elhanyagolható azoknak a hatásoknak a

szövevénye, amelyek a munkapadok mellett érik-alakít- ják a munkásság szellemi arculatát. Nem mindegy például, hogy a szóban forgó hatások körébe tartozik-e a szüntelen ismeretszerzés, a világ változásaival való állandó lépéstartás. Nem mindegy, hogy ezeknek a tulajdonságoknak van-e közük az egyes ember boldogulásához, befolyásolják-e vagy sem előrehaladását, társadalmi megbecsülését.

Mostanában gyakran kerül szóba az egészséges munkahelyi légkör, még gyakrabban az üzemi demokrácia. Vele kapcsolatban elsősorban a kellő tájékozottság fontosságát szokás emlegetni. Enélkül ugyanis a munkás érdemben nem képes .beleszólni az üzem dolgába. Talán tapintatosság, talán szemérmesség az oka: hallgatás övezi azt is, ami alighanem a legfontosabbak egyike. Kellőképpen föl nem készült, alacsony szinten gondolkozó, bonyolultabb problémák között eligazodni képtelen ember mitsem tud kezdeni az üzemi demokrácia nyújtotta lehetőségekkel.

Ilyenkor érzik fölöslegesnek egy-egy üzem irányítói a tájékoztatásba fektetett munkájukat, hiszen nincs semmi haszna. A munkások ugyan tudomásul vették, amit közöltek velük, de nem tudnak mihez kezdeni vele. „Nem vagyunk képesek megosztani velük gondjainkat” — sopánkodnak a vezetők, többnyire nem nyíltan, hiszen ilyet a nyilvánosság előtt nemigen illik mondani.

Tulajdonképpen igazuk van. De ebbe semmiképp sem szabad beletörődni. Az üzemi demokrácia megteremtését, erősödését nem lehet csakis a tájékoztatástól várni. Igaz, jóval fogasabb feladat okosabb gondolkozásra, aktívabb értékítéletre késztetni az embert, mint csupán tényeket közölni vele. Sokkal nehezebb szüntelen ismeretgyarapításra ösztönözni, állandó szellemi lépéstartásra sarkallni, mint olyannak elfogadni, amilyen.

t

a

m] korunkban 1111 rendkívül sok múlik azon: beéri-e a társadalom a munkás munkaerejével, vagy számot tart vele párosuló szellemi erejére is.

VESZPRÉMI MIKLÓS

Örmény hímzések

Kötött harisnya díszítésmintája

A

z örmény nép története során sokféle néppel érintkezett, és kulturális hatásokat vett át. Ez meglátszik a kézimunkák stílusának sokféleségén is, főleg a díszítőmotívumokban.

A díszítőmotívumok geometrikus, növényi és állati alakok, illetve égitestek leegyszerűsített, stilizált formái. Ezek változtatásával és kombinálásával aztán rengeteg variánst hoztak létre. Különösen kedvelt motívumok voltak az úgynevezett életfa és a labirintus, gyümölcsök, levelek-virágok, madáralakok, kalászok. A fonalas díszítésnek szinte minden módját és formáját ismerték és művelték (száröltés, hurkolóöltés, keresztöltés, stb.).

A színezéssel még egyszerű motívumok esetén is nagy hatást lehetett elérni. A két sorban ismétlődő azonos motívumokat különböző színekkel varrták ki. Az egyik sornál a virág közepét sötét színre vették, a szirmot világosra, a másik sornál megfordítva.

Női fejékek, kötény és női ruhák

A textil kézimunkák díszítési technikája bizonyos kapcsolatot mutat a más művészetek (kőfaragás, fafaragás, ötvösművészet) díszítő technikájával és motívumkincsével.

Az egész örmény területre jellemző vonások mellett az egyes vidékek sajátos, külön vonásokat fejlesztettek ki. Ezek alapján legtöbbször első látásra felismerhető, hogy az illető tárgy melyik vidéken készült. Ilyen szempontból a

következő történeti, földrajzi egységeket lehet elkülöníteni : Van-Vaszpuraken (a Van-tó környéke), Sirak Karúi, az Ararát-síkság, Kili- kia, Tbiliszi, Kontstantiná- poly és környéke, Szjunik.

Vaszpurakenban a fő szín a piros volt, amelynek három árnyalatát használták. Szjunikban a rátétes díszítés is divatos volt. A hímzés mellett elterjedt a horgolás, a csipkekészítés és a szőnyegszövés.

A hímzést, mint díszítőelemet az örmény viseletek- nél is megtaláljuk. A nők és férfiak külső és alsóruháját egyaránt kihímezték: hagyományos díszítőformákat és hétféle színű fonalat hasz. náltak. A férfiingek elejét (kétoldalt), a nyakát, az ujjait és az alját díszítették geometrikus formákkal, a nadrágot a szárán és a zsebe körül; igen díszesek voltak a férfiövek is. Az örmény hímzőművészetnek leggazdagabb ága az egyházi ruhák és felszerelések díszítése volt.

Marco Polo, a XII. században, kisázsiai utazásáról írt munkájában tesz említést az örményekről, mint kiváló szőnyegkészítőkről. Az örmény szőnyegek ornamentikájában találunk álla. tokra és növényekre emlékeztető díszítőelemeket, virágokat, levéldíszeket, de annyira feloldva a többi díszítőelem között, hogy azokkal együtt szorosan ősz. szefüggő, szerves egészet képeznek. Az Iparművészeti Múzeumban az örmény szőnyegkészítő tnűvészet egyik

ritka szép darabja látható, mely valószínűleg a XVIII. században készült.

Magyarországra az örmények nagyobb számban 1672-ben telepedtek le Erdélyben, Szamosújvár, Erzsébetváros, Csíkszépvíz és Gyergyószentmiklós területén. A betelepedett örmények rögtön alkalmazkodtak a honi szokásokhoz, csak az egyházi ruhák maradtak meg eredeti mivoltukban. Anyaguk ezüst, és selyem- szövet, amelyeken arannyal bevont ezüstfonallal vagy különféle színű selyemmel, a legrikitóbb színű fantasztikus madarak, alakok, levelek és különféle szögletes építészet; motívumok vannak hímezve. A ruhák ma is láthatók a fent említett városok örmény katolikus plébániáin és a városi múzeumokban.

Simon J. Zsuzsa

Aranyhímzés kötényen

A pályaudvaron dolgozunk. Síneket és talpfákat cserélünk. A munka nehéz és kínos: gyorsaságot, s egyben pontosságot és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jönnek-mennek. A kis faluban minden nadrágos ember, minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk.

Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rőfös és mindenféle kereskedő, ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, tekintélyes úriember. Halkan gömbölyödő pocakján aranylánc fénylik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunk sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a felesége, a nagyságos asszony, ö már ismeri az alakítás, a teremtés örömét. Ö ruhákat, befőtteket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajnos, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédeket okolja. Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!” így valójában mindig kielégítetlen marad a cselekvéséhsége. Ezért kibírhatatlan zsarnok, úgy a férjével, mint a cselédeivel szemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre.

Velük van a gyerekük is. 8—10 éves fiú. Örökké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beépítik a látottakat a játékaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy el a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a családban ő a fő mindentudó. Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mellébeszélők, de vannak buta válaszok is. Ök persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami ismeretlen állatfajt.

Yer^sPét^r:

MUNKA KÖZBEN

Közben mi persze dolgozunk és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott összevillan a szemünk és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket. Egyik-másik meg- csikordítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolással tovább lendítjük a kidobott síneket és talpfákat, mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megzavar bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színészekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat, s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sínt nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar pasz- szolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az előmunkás, aki nem áll a bámulok szuggesztiója alatt, mert folyton jön-megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem látjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldalra való sín?... Kanyarba vagyunk... Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!” S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér.

De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy: tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulni, de ha megtanulja az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó.

Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik össze. A hevederek nem illenek össze, a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig mivel nézik, bűvészi ügyességgel és gyorsasággal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az ember megadja az erőt és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk.

Avagy a szeghúzó vagy a tyrefond-csavarkulcs tízszer egymás után lepattan a szegről és a tyrefond-csavarról, s az ember nem szidhatja nyugodt lélekkel és elszabadult káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem, mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki.

Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rábillenteni egy sok mázsás sínét a lábujjaikra csak úgy véletlenül, kidönteni a kátrányos-ibriket, s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, hogy csak úgy loccsant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úgy, hogy leette volna róla a bőrt.

I

lyen gonosz kívánságokkal fizetünk meg a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kátrányos talpfákat fogdosni, a nehéz, rozsdás síneket emelgetni, s kram- pácsolás közben megegyengettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján... (1936)

(Nyolcvan éve. 1897. január 6-án született Veress Péter.)