Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-04 / 261. szám

1976. november 4.

^PÚJSÁG 3

A termelőszövetkezeti kongresszus közeledtével egyre inkább kirajzolódnak azok a témák, amelyek munkát adnak majd a tanácskozásnak, illetve a következő esztendőkben a mozgalomnak.

Ezek egyike kétségkívül az üzemi méret témaköre lesz. Hosszú ideig kerestük az „optimális nagyságot”, majd az elmúlt évekre a gazdaságok méretének gyors növekedése volt jellemző. Ez a szakasz is lezárult. Helyenként ugyan még tapasztalni törekvéseket a 10—15 ezer hektáros gazdaságok létrehozására, de ez már elszigetelt és általában nem is sikerül.

Nálunk is voltak, akik az egészen nagy, 30—40 ezer hektáros méretekben keresték volna a jövő útját. Kétségkívül bebizonyosodott, hogy hazai viszonyok között — legalábbis a közeljövőben — ez az út nem lenne célravezető. Már a tízezer hektár körüli méret is túlságosan „eszköz- és koponyaigényes”. A területi adottságok igazi kihasználásához ugyanis új épületekre, berendezésekre és gépekre lenne szükség, melynek anyagi fedezete gyakran hiányzik. Mindezek működtetéséhez pedig olyan jó szakembereket kell alkalmazni, amilyenek még kevesen vannak nálunk. A sok ezer hektárok ugyanis minőségileg új problémákat vetnek fel és ha ezek megoldását mindenütt helyben akarják kikísérletezni, akkor a népgazdaságnak nagyon sokba kerül.

FELFELE IS,

LEFELE IS

Általában egyetértünk manapság abban, hogy a legközelebbi jövő feladata a már meglévő nagyméretű üzemek „bejáratása” lesz. Megtalálni az igazán nagyüzemi vezetés módszerét, meghatározni és valóban elkülöníteni a hatásköröket, megteremteni az ütőképes munkaszervezetet. Ma ugyanis egyaránt tapasztaljuk, hogy a nagy darab földet régi módon akarják kormányozni, de azt is, hogy az inkább csak divatból létrehozott ágazati szervezet megtöri, összezavarja a gazdaság egységes irányítását.

A ma ismert szándékok szerint a továbblépésnek két irányba kell bekövetkeznie: felfelé és lefelé. Felfelé semmiképpen sem a területi növelés, sokkal inkább és a mainál nagyobb mértékben a gazdaságok közötti összefogás, a kooperáció kellene, hogy jellemző legyen. Ez elképzelhető úgy, hogy összefognak a gazdaságok, de önállóságukat megtartják, csupán bizonyos döntéseket hoznak meg közösen és bizonyos beruházásokat valósítanak meg együttesen.

Továbbra is nagy szerepük lesz a szövetkezetközi társulásoknak. Az eddigi eredményekkel korántsem lehetünk elégedettek. Az első társulások célja többnyire kereskedelmi vagy építőipari volt. Nagy lépést jelentettek előre a termelési rendszerek, de ma egyre inkább „kibuknak” ezek hiányosságai. Mintha kicsit divatból szervezték volna meg egyik-másikat nevük, tagságuk és igazgató tanácsuk van, de szolgáltatásaik gyakran hézagosak. Itt is szükséges a megszilárdítási periódus, nehogy egyes hibák a gondolatot, a módszert járassák le.

MOZDULNI KELL...

A téesz-közi vállalkozásoknál sajnos az tapasztalható, hogy bizonyos méretet elérve hajlamosak „elidegenedni” az alapítóktól, inkább saját, önös, vállalati érdekeiket tekintik elsődlegesnek. Ezzel viszont éppen létjogosultságukat kérdőjelezik meg. Ezért dicsérendő az a törekvés: a téesz-közi társulásokat is bevonják a mozgalomba, hogy rájuk is kiterjedjen a szövetségek és a TOT szervező, érdekvédelmi, iránymutató, sőt a szükséges mértékig ellenőrző tevékenysége.

Mozdulni kell lefelé is. A szövetkezeti demokrácia gyakorlása ezres, sőt több ezres taglétszám esetén cseppet sem magától értetődő. A nagy létszám kevésbé alkalmas kollektív döntések hozatalára. A megoldást évek óta keressük. Ma már gyakorlatnak tekinthető, hogy a nagy gazdaságokban a közös ügyeket előbb csoportonként tárgyalják meg, és a csoportok véleményének tudatában kerül a téma közgyűlés elé. Az élet kívánja ezen az úton a továbblépést, tehát azt, hogy ezek az azonos érdekű csoportok ne csupán esetleges tanácskozó testületként kerüljenek be a szövetkezeti demokrácia gyakorlásába, hanem törvényben előírt módon, kötelezően is. És ne csupán tanácskozzanak, ha. nem a rájuk vagy kizárólag rájuk tartozó ügyekben döntési joguk is legyen.

A

zt keressük tehát, hogyan lehet a nagy méret előnyeit valóban kihasználni ; ugyanakkor átmenteni, új formában működtetni a korábbi kicsi méretekre jellemző rugalmasságot. Amit most csokorba szedhetünk, azok még gondolatok, kezdeményezések, próbálkozások. A szövetkezeti kongresszus feladata lesz majd, hogy ezeket értékelje és rangsorolja.

FÖLDEÁKI BÉLA

A szekszárdi műszergyár présműhelyének dolgozói sokat túlóráztak, míg két éve meg nem vették a gyár legkorszerűbb gépét. A Raster gyártmányú prés munkába állítása óta megszűnt a túlórázás, a műhelyrészben a két műszak is egyre csökkent’ s így azokat a kismamákat tudják itt foglalkoztatni, akik fél nyolcra járnak. A gépen Horváth József technikus dolgozik, mivel olyan komoly technológiát és jó minőségű anyagot, szerszámot, valamint kezelést kíván, melyet csak jól felkészült szakember képes elvégezni.

i

Öröm,

ürömmel

Az ember bármerre jár az országban, azt tapasz----------------- talja, hogy városon és falun egyaránt

na

gy az alkotókedv, új üzemek, intézmények, lakótelepek létesülnek, gyarapodunk. A büszkeség akkor is jogos, amikor az ember szűkebb hona, szülőfaluja fejlődéséről értesül, vagy szemtől szembe látja és hasonlíthatja a régit az újjal.

Húsz év a történelemben nem nagy idő, de Bo- gyiszló életében jelentős. 1956-ban jeges árvíz tört erre a Duna menti falura, lerombolta épületeit, mező- gazdasági kultúráját. A sokadik árvíz által okozott bajokból mégis volt kiút. A község megsegítésére felsorakozott az egész ország. Eltűntek a romok, a romba dőlt épületek helyén újak épültek. Uj iskola, óvoda, kultúrház, egészségház, filmszínház. Az újtelepen — ez a község legszebb lakónegyede — katonásan sorakoznak a lakóházak. Itt érzékelhető leginkább a húsz évvel előbbi katasztrófa nagysága.

Honvéd utca, Ifjúság utca, Ságvári Endre utca. Az újtelepi bolton emléktábla őrzi, hogy ezt a „Csong- rád megyei Szövetkezetek” ajándékozták a községnek. A romeltakarításból, a község újjáépítéséből nagy részt vállaltak a nem helybeliek. Sokan segítettek. Együtt dolgoztak a vasutasok és katonák, egyetemisták, tanárok és mérnökök, irányítók és segédmunkások, akik közül többen viselik a „Bogyiszló Ifjú Építője” kitüntető jelvényt.

Az ötvenhatos árvíz óta új nemzedék nőtt fel Bogyiszlón. A mostani tizenévesek többsége nem ismeri, csak a szüleitől hallott valamit a jeges árvízről, az ellene folyó küzdelemről. Arról, hogy a község magasabb pontjain is másfél, kétméteres víz állott, s a tanácsház termeiben az árvíz öntötte épületek padlásáról, máshol a fák tetejéről menekített lakosság együtt várta a segítséget, és az ugyancsak odamentett állatok zajától volt hangos az épület. Azt is hallomásból tudják, hogy amikor felépültek az első lakóépületek, mennyire örültek a korábban csüggedt emberek, s miként tért vissza az élet Bogyiszlóra. Az ötvenhat előtti pár száz holdas termelőszövetkezet helyett most az egész község életét meghatározó, technikailag is jól felszerelt mezőgazdasági nagyüzem működik. Az új házak falán ott van a „piros arany”, a fonalakra fűzött, hírneves bogyiszlói paprika. Az állattenyésztés mellett olyan új termelési kultúrát honosítottak meg, mint az almatermesztés és a tagok mellett a diákok százai vesznek részt az almaszüreteken.

Egyéb vonatkozásban is számottevően gyarapodik a község. Épül az új önkiszolgáló bolt. Több évi erőfeszítés eredményeként megjelent a vezetékes ivóvíz. Az újonnan épített gátrendszer, a szilárd burkolatú úthálózat, a jó közlekedési lehetőségek növelik az emberek biztonságérzetét, gyarapodási kedvüket.

A hazalátogató

örömébe azonban üröm is vegyül a Honvéd utca 71. sz. ház előtt, a dús lombozatú nyárfák mögött megbúvó pékség épületénél. Ez a jelenség nem illik a falu képébe. Az üzem az 1956-os árvíz után épült, állami dotációból. mintegy másfél millióért. Most már évek óta gazdátlanul, kihasználatlanul áll, környezetét lepi a gaz. Az ablakok kitörve, az ajtókon Fradi-szurkolók buzdító feliratai. Kenyérillat helyett az enyészet szaga lengi körül. A gazdáról ottfelejtett cégtábla árulkodik: „Szekszárdi Sütőipari Vállalat 4. sz. üzeme”. Jogos a kérdés: nem lehetne ismét rendeltetésének megfelelően működtetni, vagy más célra hasznosítani ezt az épületet? LOVAK ANDRÁS

tudósító, Mórágy

BALOGH JÓZSI, a Volks- wagen-szerelő azt állítja, hogy a motort legutóbb a gyárban mosták meg, lehet ennek tizenöt éve is. Az öreg kocsi nem ezért rohadt 'le valahol Kakasd környékén, „csak” a dinamója nem tölt. Ez nem nagy baj. De itt az akkumulátor is rossz. Szerelők veszik 'körül a kocsit, és óvatosan bö- kögetik hosszú vasú csavar- húzókkal a motort itt is, meg ott is. A 'baj megtörtént, gyógyítani kell a motort.

Két néger fiú áll az autó és a szerelők körül. Délelőtt van, tíz óra. Az alacsonyabb kezében az indítókulcs, azt for- gatja-csörgeti. Tört magyarsággal magyarázza, hogyan is történhetett a hiba. „Sietünk, sietünk, aztán villogás, villogás. Báj, báj mondom a fiúknak. És bejettünk ide, javítsák meg.”

Erről biztosítják á fiút. A

másik, a hosszabb, az atléta- termetű elindul az irodába, telefonozni, taxiért. A kisasszony ímmel-ámmal próbál vonalat szerezni, aztán a fiú kezébe adja a hallgatót: ő

sem tud taxit szerezni, miután Szekszárdon délelőtt tíz órakor reménytelen telefonon valamit elintézni. Áll a fiú, szomorú-szép szemeivel néz a kisasszonyra, a munkafelvevőkre.

— Mit csináljak?

Rám kerül a sor, fizetek. Szólítom a fiút, jöjjön, majd én beviszem a városba mind a kettőjüket, üljenek a kocsiba. Helyet foglal a hosszú, aztán kiszáll: „Elemegyek,

szól a barát”. Tehát van egy harmadik fiú is. „Ván. Ott a portán.” Jó. A harmadikat ott vesszük fel. „Nem, a kettedi- ket, a harmadik itt marad autó.” Jó. Maradjon itt a harmadik, a kettedik meg

jöjjön. „Nem tud jönni.” A hosszabb-nyurgább, a három néger fiú közül a legaktívabb, vezeti társát a portásfülkéből. Mankókra támaszkodik. „Befér?” — kérdem. „Ilyen kocsival hozták, akkor ebbe is befér.” „Maga üljön hátra, a botos meg előre.” így is történik. „Mehetünk?” Elindulunk. A botos focizás közben törte a lábát, gipszbe tették. Saját kezűleg. Ötödéves medikusok mind a hárman. Ghánából. Pécsett tanulnák és Székszárdra járnak gyakorlatra. „Tetszik maguknak a város?” „Olyan, mint sok kisváros.” „Jártak az új telepeken?” „Nem”. „Sétáltak a hegyen?” „Nem.” „Csak a munkával foglalkozunk” — mondja a botos. És szépen megköszönik a kórháznál, az idegosztály bejáratánál a fuvart, merthogy itt laknak, fönt az emeleten.

A fiúk fölballagnak a lépcsőn, s eszembe jut, ahogy elnézem távozó alakjukat: miért nem mutatjuk be az ilyen távolról jött embereknek szép városunkat? A taxi, a telefon nem téma, hiszen telefonügyben városunkban megrekedtünk, valahol az 1935 körüli időkkel. De idegenforgalomban is, vendég- fogadásban is, városszeretet- ben is?

MERT A KOCSI végül is elkészül. A fiúk befejezik itt a tanulmányt, de hogy úgy távozzanak szép városunkból, hogy még körül sem járták hegyeit?!! Ha ők nem, az utánuk jövők — mert jönnek még ide más népek fiai is tanulni — ismerjék meg a várost, ne csak a jó kórházunkat, szép hegyeinket, lakótelepeinket is. Vigyék el ilyen hírünket is a messze Afrikába.

—Pj—

Tejipari központ épül Szekszárdon

Néhány héttel ezelőtt fényképen mutattuk be, milyen lesz az új szekszárdi tejipari központ. Az AGROMASEXPO-n az ÉLTERV kiállította a Szekszárdon felépítendő üzem makettjét. Most arról számolhatunk be, hogy a korszerű központi telep építése elkezdődött. A képen látható épület iroda, szociális létesítmény lesz. Ehhez kapcsolódik majd a tejfeldolgozó üzem több épülete, amelyeket azonban csak néhány év múlva kezdenek építeni.

llli^

Hárman ifl^i|cäK»ill^^SMeel<saEär«lonJ;