Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-10 / 136. szám

A rádió világszínháza Júniusban ér véget a Világ­színház első, ókori ciklusa — s az irodalomtörténeti időrend véletlenül úgy hozza, hogy ép­pen néhány kitűnő komédia jut a nyár elejére. Június 4-én került műsorra Arisztofanész: A nők ünnepe e. komédiája. 11-én az ítéletkérők, az új­fajta, a maihoz közelebb álló vígjáték első maradandó érté­ke, melyet a töredékek alap­ján a fordító, Devecseri Gábor fejezett be. Június 18-án a leg­híresebb római komédia, Plau­tus Hetvenkedő katonája hang­zik el. Plautus: A ládika c. ko­médiája zárja az ókori ciklust. „Plautus szelleme a maga szá­mára ugyanolyan hűtlen hűsé­get, ugyanolyan kegyelettelen kegyeletet követel, mint ami­lyennel ő tisztelte meg görög mintaképeit és elődeit. Plautus a maga idejében nem könyv­tárban porosodó auctor, hanem modern színpadi szerző volt. így hát a színpadra vitt Plau- tus-darabhoz — különösen ak­kor. ha a darab nem maradt ránk teljes terjedelmében — sok mindent hozzá kell adni. De mindig csak olyasmit, ami magából Plautusból követke­zik” — írta Devecseri Gábor kedvenc római drámaírójáról. A ládika még a Plautustól megszokotthoz képest is moz­galmas, szinte regénybe illően fordulatos komédia. A három­éves korában elrabolt, csaknem prostituált-sorba kényszerített leány nemcsak a kerítő rabsá­gából menekül meg, s talál szenvedélyesen szerető férjet magának, hanem ráadásul a viharos tengeren süllyedő gá­lyáról is; 6Őt: egy halász még a címszereplő ládikát is kifog­ja a tengerből, s a ládikában lévő két aranytárgyacska által az egyetlen leányát régóta holt­nak hívő atya, s a csodával ha­táros módon megmenekült leány is egymásra talál... Nem is regényes, hanem ope­rai fordulatosság ez. És ének­kel teli az előadás is. Az volt Plautus idejében — hogy a színpad köré vonzza az ezerszí­nű római közönséget; és az ma — hogy hűtlenül hű legyen Plautushoz, és hogy még jobb mulatságot szerezzen a mai hallgatóknak. A hetvenkedő katonát még Devecseri Gábor maga dolgoz­ta át rádióra. A ládikának már csak fordítója lehetett; az át­dolgozást az ő műhelyében ta­nult Mesterházi Márton készí­tette. A zene pedig a tragikusan korán meghalt Vujisics Tiha­mér utolsó nagy rádiós munká­ja. „Víg szeretők kacagása kö­szöntse az isteneket most. Gyermeki lárma utóbb, s ki­nevetjük még a halált is.” — mondja a zárókórus. A magyar népköltészet hete Már több mint egy évtizede, hogy a Rádió minden év augusztusában megrendezi a magyar népköltészet hetét. A Rádió az utóbbi időkben arra törekedett, hogy a klasszikus népköltészeti alkotások — nép­balladák, népmesék — bemu­tatása mellett egyéb olyan „műfajból” js ízelítőt adjon, amelyek a nép alkotó erejé­ről, nyelvi leleményeiről ta­núskodnak. Hasonló műsorok­kal készülnek az idei rendez­vénysorozatra is. A Népi írá­A Mester Pilátus-regényét visszautasítják a szerkesztők, és ő kényszerképzetektől gyö­törve elégeti a kéziratot. De jön a Sátán és e szavakkal nyújtja át a sértetlen művet a Mester­nek: „Kézirat soha nem ég el”. A Mester halála ezek után mel­lékesnek tetszik: műve él ** világít tovább. Mihail Bulgakov A Mester és Margarita c. regényét a har­mincas évek közepén írta, s en­nek kéziratára látszólag ugyan­olyan sors várt, mint a regény­beli Pilátus-regényre. De ez a kézirat sem égett el: negyed­századdal írója halála után, 1966-ban napvilágot látott, hogy elinduljon páratlan világhódí­tó útjára. Bulgakov az 1920-as évek vé­gének Moszkvájával egyidejű­A vasárnapi krónika műfa­jának egyik jeles kifejező szer­zője napjainkban Csatár Imre, sok — régi falusi életek c. ösz- szeállítás például régi céh-pro- tokollumok, azaz céhkönyvek és falusi mesteremberek leve­leiből készült. Emberi sorsok, mindennapi gondok őrzői ezek a málló könyvek és sárguló la­pok, irigylésre méltóan szép, ízes, archaikus nyelvezetük, mindenképpen érdemessé teszi őket arra, hogy közkinccsé vál­janak. Természetesen a prog­ramból népköltészetünk ismer­tebb alkotásai sem hiányoznak majd. leg időszámításunk elejének Jeruzsálemébe vezeti olvasó­ját: a valóság és az álom vilá­gát ötvözve groteszk tükörben mutatja föl emberi jellemek gyengéit, elsősorban a gyáva­ságot, s mély humánummal áb­rázolja az igazmondó ember szenvedéseit. Bulgakov, aki mintha egye­nesen Gogol játékos-fantasz­tikus Köpenyéből bújt volna ki és Dosztojevszkij lelki pokol- kalzndjait élte volna meg, hiá­ba írja meg a szovjet és az egész huszadik századi iroda­lom egyik csúcs-remekét, ha a Sátán hitvallása nem bizonyul időtállónak: „Kézirat 60ha nem ég el.” A rádióváltozat előadása jú­nius 20-án lesz. írásait hétről hétre —a Ma­gyar Nemzet hasábjain, „Üt- közben” címmel olvashatjuk. írásai most kötetbe foglalva jelentek meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, és még erőtel­jesebben hatnak, mint eseten­ként, napilap nyilvánosságára szántan. Csatár a ma króniká­sa, olyasmikre figyel, amilye­nekre sokszor oda se pillan­tunk, vagy ami mellett szótla­nul megyünk el. Az Asszony fejkendővel, az Este, a Tehet­ség, megannyi kitűnő karcolat, miniatűr festmény. Történetei sosem csináltak; igazságot, igazságkeresést sugároznak. Társadalmi mondanivalója fontos: nem vagyunk olyan gazdagok, hogy az ólet gyűjtöt­te kincseket az ablakon dobál­juk ki. Arra vállalkoztunk, hogy szocialista-humanista tár­sadalmat építsünk fel. Nem­csak biztonságot kell adni azoknak, akik lerakták a mai anyagi élet alapjait, hanem öreg életüknek értelmet is. Ennek megértéséhez is segíti az olvasót Csatár Imre könyve. Óvodapedagógiai nyári egyetem Elkészült az óvodapedagógiai nyári egyetem programja, amelyre június 21—26. között kerül sor Kecskeméten, a TIT Bács-Kiskun megyei szerveze­te és a Kecskeméti Óvónőképző Intézet rendezésében. Ezúttal az iskolaelőkészítésről tanács­koznak majd hat napon át az óvodapedagógusok. A témával kapcsolatban tizenkét előadás hangzik el. Sor kerül kerek- asztal-beszélgetésre, csoportos konzultációkra, óvodapedagó­giai kiállítás megnyitására is. A Mester és Margarita Mihail Bulgakov regényének rádióváltozata négy részben r Csatár Imre: Útközben 26 — Na és, ha egyedül van! — mondta kihívóan Pelageja. — Az én lányom nem kallódik el. Még mindig többet ér, egy gyönyörű legallyazott nyír­fa, mint egy fiatal kiszáradt kóró... A célzás könyörtelen volt — még a legostobább ember is rájött volna, mit akar ezzel mondani. Maga is teljesen elhült, még a lélegzete is elállt: feküdt, és várta, vajon milyen fájdalmas csapást mérhet még rá Pjotr Ivanovics. De Pjotr Ivanovics hallgatott. Hosszan hallga­tott. Aztán Pelageja kissé felemelte a fejét, és megdöbbent: Pjotr Ivanovics szemében könny csillogott. Nem is úgy beszélt, mint máskor: Palagyának szólította. Mintha a házhoz tartozna, csak úgy fa­lusiasán, mint ahogyan valaha az apja nevezte. — Palagya — kezdte valami tompa, idegen hangon Pjotr Ivanovics. — Segítettem-e rajtad? Nem felejtetted még el? — Segítettél, Pjotr Ivanovics... hogy is felej­teném el... — Hát akkor, most rajtad a sor... Segíts raj­tam. .. Az Isten szerelmére, segíts... Pelageja levegő után kapkodott a csodálkozás­tól. Még nem tudja, mit kérnek tőle. De ki kéri? Pjotr Ivanovics... Tőle, Pelagejától... — Elpusztul a fiam... — nyögte ki erőlködve Pjotr Ivanovics. — Szerjozsa? Ugyan, mibe pusztul bele? Ta- ember, tisztelik... Pjotr Ivanovics reménytelenül legyintett: — A flaska, az zsigerli ki, nahát... — Aztán hirtelen az agyhoz lépett, reszkető kézzel megra­gadta az asszony kezét. — Ha írnál Alkának... Minek kóricálna ott idegenbe... Tán lenne belő­le valami... Szóval, így állunk, értette meg végre Pelageja, Alkával akarja megmenteni... Hogy Alka szed­je ráncba Szerjozsát... Szóval, ezért jött... Alattomos bosszú fortyogott benne. A szeme sarkából elnézte a borotválatlan, reszkető, be­esett arcot, a szánalmas, öreges szempárt, ame­lyet atyai könnyek lágyítottak meg, és csak most, ebben a szent pillanatban értette meg, mennyire gyűlöli, attól a naptól fogva, amikor az ötezer rubelt elszámolta neki. Istenem, hogy belezavarodott abba az ötezer ru­belbe, éjszakákon át nem aludt, a lékbe akarta ölni magát. Ez meg, ez az átkozott szörnyeteg, lám, meg akarja leckéztetni a fiatal könyvelőnőt. Nehogy a fejébe szálljon a dicsőség a lánynak. Meg aztán, hogy ingyen kenyeret kapjon a sütö­déből. Igen, igen, kenyeret! Friss, forró kenyeret. Fehér cipó nélkül nem ült le teázni. És miért? Miféle nagy kegyért? Azért, mert bevezette a tár­saságba, rendes emberekkel egy asztalhoz ültet­te? Hogy a fészkes fene vitte volna el a társasá­gát is, a rendes embereit is! Egész életében futott ezek után az emberek után, az urát is tönkretet­te, magát se kímélte, és mit ért vele? Mit ért? Egyedül van ... Halálos betegen... A lánya nél­kül ... Az üres házban ... Szerette volna Pjotr Ivanovics szemébe kiálta­ni: úgy kell neked! Most legalább a saját bőrödön tapasztalod, hogy’ kínlódnak a többiek... De hangosan csak annyit mondott: — Jól van, írok. Tán hallgat is rám... Pelageja nem nagyon emlékezett rá, hogyan mer.t el Pjotr Ivanovics. Köhögés fojtogatta, leve­gő után kapkodott. De ugyanakkor jó érzés fogta el. Örömében sírni szeretett volna, szívet melen­gető érzés volt. És kiszáradt ajkával mohón szed­te a szobalevegőt, és egyre nagyobb hévvel tüzel­te reménységét. Azt a szivárványos reménységét, amelyet Pjotr Ivanovics sugallt neki. Nem is kételkedett — Alka hazajön. Hisz’ nem hatökör. Hogyne értené meg, ez maga a boldog­ság. Igaz, Szerjozsenyka nem az a hajde, bár mérnök, csakhogy az apja valóságos kincs. Jaj, uramisten, gondolta magában Pelageja, ilyen em­berrel egy fogatban ülni... Mi mindent el nem érhet majd! Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, aztán, amikor magához tért, úgy tetszett neki, hogy az imádott sütödéjének a forró kemencéje előtt áll, és a tüzes láng elsárgult, kiszáradt arcát nyaldos­sa. Fuldoklóit. Kibírhatatlanul melege volt. A padlóra, a padlóra kell feküdni, gondolta, a régi szokás szerint. A festett padló jól elszívja a test melegét. így talált rá másnap reggel Anyiszja, az ágya mellett, a puszta földön. Odaugrott, hogy felemel­je. De visszahőkölt, amint tekintete találkozott az asszony mozdulatlan, üveges szemével. * Alka nem volt ott a temetésen — amióta a hajózás megindult az Északi-Dvinán, az egyik legszebb utasszállítón dolgozott, mint felszolgáló­nő. Alka csak egy hét múlva érkezett meg, és első dolga természetesen az volt, hogy elsiratta ked­ves szüleit, olyan halotti tort rendezett, amilyen­ről errefelé még csak nem is hallottak, de nem is láttak. Majdnem az egész falu ott volt. Aztán két napja arra ment el Alkának, hogy eladja a ruhaanyagokat, a szamovárokat, meg a többi holmit, amit az anyja összegyűjtött.' Az ötödik napon aztán Alka 'beszegezte a ház ajtaját meg az ablakait, tarka művirágból készült búcsúkoszorút tett a szülei sírjára, és estére már a kerületi autóbuszon zötyögött. Nem szerette vol­na elveszíteni vidám és kényelmes állását a ha­jón. — Vége — (Szoboszlai Margit fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom