Tolna Megyei Népújság, 1976. április (26. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
Hétköznap, vasárnap " „ÜRES KAPTÁR lett az iskola, amiben Illyés Gyula Ha- nák bácsi elé járva kiterjedt ismeretekkel rendelkezett alkotmánytanból, már első osztályos korában. Előbb a felsőtagozatosok kezdtek bejárni Pálfára, a körzeti iskolába. Most odajárnak az alsósok is. mi több, Felsőrácegresről az iskolabusz viszi az óvodásokat a pálfai óvodába. Ha a Puszták népe nem emlékeztetne és az öregek nem mondanák-mesélnék, feledésbe merült volna már. hogy „A puszta gyermekének érzelmi élete már pályás korban a puszta törvényeihez igazodik. Az egyivású csecsemőket, mi- helyt topogni kezdenek, egy- más mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tart kommenciós ,gyerekpásztort’', vagy valamelyik, már csak er. re jó vénasszony felügyeletére hízzák, mert hiszen a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság a hivatásuk. A gyerekek egymást nevelik. S mikor elhagyják ezt a paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már a világba, akár Ádám a kiűzetés titán." Bartus Géza és Kránitz Pista egy osztályba járnak, a hatodikba. Pista eleven, mint a csík, szinte látom, hogy a pin. cérek fekete pantalló, fehér kabát ancugjában az asztalok között rohangál és barátságos kerek arcán, melegbama szemében a vendéglátó szívélyessége. Pincér akar lenni à fiű. Géza csöndes, pirulós kamasz. Igen komoly és olyan embert Ígér, aki majd okkal beszél csak. A PAJTÁSOK nem értik, mit akarok, azt kérdezve tőlük^' hogy voltak-e valaha éhesek és van-e megtakarított pén. zük? Csodálkoznak azon, hogy lehetett pusztai dédszüleik, meg azok szülei között olyan «reg, aki nem ismerte a pénzt... Géza nemrég vásárolt — már másodjára — saját pénzéből versenykerékpárt, 1400 forintért. Az elsőt tízéves ko. rában vette, de annak is ma. Ea gyűjtötte össze az árát, szülőktől, rokonságtól kapott forintokból. Pista is a „m? "a emberségéből” lett biciklitulajdonos. Neki van igazi takarékbetétje is, mert valami, kor 4 éves korában bent járt édesanyjával a pálfai takarékszövetkezetben és kapott ott egy kis bugyellárist. Azóta megy a pénz az ifjúsági takarékba, hogy majd ha felnő. legyen mihez nyúlnia. Persze nemcsak nekik van zsebpénzből, innen-onnan ün. népi alkalmakkor kapott forintokból megtakarított pénzük. Van a hetedikes Rompos Tibinek is, aki kőműves sógora biztatására szobafestő akar lenni. Ocsovai Erzsi se tud hajlandóságot felmutatni arra, hogy szegény legyen, mint a templom egere. — Gyerekek, van-e szegény ember Felsőrácegresen? összenéznek, nevetnek, tiltakoznak. Pedig volt! Tudják, noha egyikük sem olvasta még azt a könyvet, am; születésekor nem kevesebbet vállalt, mint azt megmutatni, hogy „egy nép — a puszták népének — élete forog kockán.” ÉVEK ÓTA szemmel tartom a felsőrácegresiek minden gyarapodását. Ha valamivel jobb számoló lennék, kiszámolnám, hogy a maiak elődjei, a Puszták népének szereplői és ivadékai munkájukért mekkora vagyonnal kellene, hogy ren. delkezzenek? „A cselédeket úgy kell kezelni, mint a mé- heket, el kell tőlük szedni a munkájuk gyümölcsét, hogy tovább dolgozzanak.” — mon. dotta egy mágnás asszony. SOKSZOR HALLOTTAM, mégis örömest hallom valahányszor, hogy a pálfai Egyetértés Tsz-nek itt, az egykori pusztán vannak a legszorgalmasabb tagjak Rompos Tibi édesapja — brigádvezető a tsz-ben — azt mondja, mielőtt leülne az ebédhez terített asztalhoz, hogy „itt Amerika lenne már, ha a cselédemberek azt az értéket kapják meg a munkájukért, ami megillette volna őket!” Juliska néni — az anyós — élénken helyesel. Ö aztán tudja. Sok gyereket nevelt és egyedül, mert az ura megrokkant. Emberként kellett dolgoznia. ANNYI VIRÁGOT a megye egyetlen másik településén sem láttam még, mint ameny- nyi Felsőrácegresen van a házak három oldalról üveges előszobáiban és az előkertek- ben. De olyan rendben tartott udvarokat, veteményeseket se lehet látni az egész megyében! Ifjabb Kárniczné azzal magyarázza ezt, hogy tulajdonképpen minden megterem a ház körül, ami kell, zöldség, és főzelékféle, szőlő meg egyéb gyümölcs. Mert ugye ez itt van helyben. Munkát kell „csak” érte adni és nem pénzt. — Szüleiben vannak?-—úgy értem, a pénznek. Szó sincs róla! Se ők, se más, E puszta mivoltának hátat fordított helyen — ahol 270-en élnek — évente körülbelül 2000 darab sertést ne. veinek. Malacként, süldőként megy a piacra a szaporulat zöme, 300—400 darab hízóként — szerződéssel. Romposéknál 130 kiscsibe csipog a konyhában, sokan nem bajmolódnak már a keltetéssel, hanem „készen” veszik a felnevelni való baromfit. Tavasztól késő őszig, tél ele- jéig lúd. és récecsapatok füveinek, szedegetnek az új utcák tágas szabadságában, csak utána terelődnek piacra, fa. zékba, tepsibe, vagy a szigorúan elkerített barortifiudva- rokba: Tulajdonképpen akár- hova néz az ember, akármi dologban tesz föl fürkész kérdéseket, ugyanaz derül ki: a tulajdonosok becsülik, élvezik szorgalmuk minden gyümölcsét. AZ ILLYËSI VALÓSÁGGAL hétköznap, vasárnap egyforma hittel-hévvel, szemernyi pátosz nélkül felesel hát a mai valóság Felsőrácegresen. Az is, hogy a betonút elkészülte után Müllerék lettek az első gépkocsi-tulajdonosok és ez évben várják a kocsijukat további négyen. Az is, hogy a motor „nem cikk, mert van dögivel”. A rádió, televízió se jelent szenzációt. „A cselédek minden néven nevezhető évi járandósága, vagyis (a konvencióként kapott) búzán, rozson, árpán, tűzifán kívül még az uradalomtól kapott lakást is számításba véve, pénzben körűibe, lül 350—400 pengőt ér. Eny. nyit kapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú bérescsalád minden tagjára tehát az évi jövedelemből az 1930-as esztendőkben is naponként 25 fillér jutott." —• írja Illyés Gyula. így folytatva: „Nincs panasz. Csak a neveletlen gyerekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a bezárt kenyeres. ládáU” Géza, Pista, Tibi és Erzsi nem tudják, mi az éhség. Szüleik pedig azt nem tudják, mi az, ha üres a ládafia. De hát gazdái lettek az éle- tűknek! A felsőrácegresiek. semmi fáradságot nem sajnálnak a boldogulásért. Persze, azért „nem lenne baj, ha len. ne a pénzből több”. JÓLESIK ELÉVÖONI a pénzhöz fűződő telhetetlensé- günkön. Úgy kezdődik a dolog, hogy Kránicz Pisti anyja és az anyósa is kinevetnek. (Kudro- nyik néni is kinevetett, amikor kilépve a gépkocsiból, szíves út. baigazítását kértem; mondaná meg nekem, hol találom a haj. dani puszta mai szegény emberét? Kudronyik Andrásné még azt is megkérdezte, mi. nek az nekem?) Eme két asz- szony közül a fiatalabb azt magyarázza, hogy ugye az ember mindig többet akar, s abban maradunk, hogy az a jó, ha akar és akarhat. Aztán megtudok még valamit, ami nem változott. „Ebben a fojtott, ősi világban, mely összességében annyit megőrzött '« törzsek melegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.” Majd: „Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát." Ezek a családbokrok ma is őrzik a megtartó, ősi meleget, noha régen nem olyan nagy már egy-egy bokor alja, mint hajdanában. De változat, lanul az asszonyoké a pénzzel való gazdálkodás tiszte. Krá- nieznénak is ezért fő a feje. Komoly dolog, úgy is kell venni. Ez évben megjön a Zsiguli, ezenkívül új kerítés kell, aminek betonlábazata lesz, ki kell cserélni a téglajárdát betonosra. a kaputól a ház be. járatáig, kell építeni az udvarban egy konyhát, mert a mostaniból gyerekszobát akar. nak kialakítani és abba bútor is kell. Nem beszélve a fürdőszobáról ! Hogy mindez sokba kerül, magától értetődő. — Tudja, úgy van, ha a szomszéd vesz 18 000 forintos bútort, akkor a másiknak föl- tétlenül 22 000 forintosat kell venni. AZ ÖREGEK — akik még úgy tudták, hogy egy bútornak nemzedékeket kell kiszolgálnia — fejcsóválgatva, valójá. ban mégis a tehetősség titkolt büszkeségével nézik — szidalmazva is csodálják — a parádézást. Idős Krániczné ma is sajnálja a Szűri pásztor ágyát, amihez fiatalasszonykorában jutott. „Olyan jól. esik benne aludni, hogy meg. halni is ebben akarok” — mondogatta. Csellel kicserélték nemrég sezlonra az ágyat, a kiérdemesített jószágból pedig galambdúc lett. Más házak, nál obsitolt társaiból nyúl- ketrec, ez az. Kötekednek is az öregek, hogy ezeket a sű. rűn csereberélt mai bútorokat ugyan mire hasznosítják a fiatalok? Nyúlketrec, galambdúc, hagyján! Az a bizonyos Szűri pásztor nem forog a sír. jában. hogy a pusztai kézművesek munkáját vénen is dicsérő fekhelye galambok háza lett. De m; lesz a fene fényes szekrényekkel, pámás fotelokkal, laticeles heverőkkel? „Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalan. ságot, a földönfutást, a hazát- lanságot jelentette." — idézem és legyintenek. — „Hol van az már!” Szerencsére sehol. Itt nincs. Itt a házam, hazám, egy és ugyanaz. LÁSZLÓ IBOLYA A marsall karosszéke Az emléktábla szövege a következő: „1945 elején F. I. Tolbuhin marsall ebből a házból irányította a felszabadító Szovjet Hadsereg 3. Ukrán Frontjának harcait" Az emléktábla Dunaföldváron van, a Templom utca 26-oS számú ház falán. A táblát évekkel ezelőtt már lefényképeztük, most a mögötte rejtőző emlékeket kutattuk, a szemtanúkat akik még emlékeznek arra, hogy utcájuk lakója harmincegy évvel ezelőtt egy szovjet hadvezér volt — Sok szemtanú nincsen, — meséli Kovács István a Várdomb utcából. — Ml, a feléségemmel azok vagyunk. Du- naföldvár felszabadulásakor, 1944. december elején itt nem voltak súlyos harcok, a németek nagyon gyorsan elpucoltak a Bölcske felől érkező szovjetek elől. Később annál több volt és ezt mi itt a hegytetőn jobban éreztük, mintsem szerettük volna. A „Várdomb” utca szerény elnevezés, bár a falu felől közeledve itt valóban csak lankás az emelkedő. A Duna oldaláról nézve annál inkább „hegy”, uralkodik a környező tájék felett, éppen ezért a szovjet haderő erős légvédelmi ütegeket helyezett el itt. Ezek védték a felrobbantott híd helyén készített átkelőhelyet, de természetesen védték a front- parancsnok főhadiszállását is. — A marsallt nem nagyon lehetett látni, — mesélik Kovácsék. — De hiszen ez természetes is. Az utcát lezárták, egy olyan magas beosztású katonára vigyázni kellett. — Nálunk is laktak szovjet tisztek, — mondja Kovács Istvánná. — A Helénke, „Jelena” ahogyan ők mondták, egy híradós, meg Grisa, aki harckocsizó volt. Nem tudom sze-i gény gyerek hazajutott-e egyáltalán? A Székesfehérvárról induló német ellentámadás idején cudar világ köszöntött a dunaföldváriakra. Napirenden voltak a légitámadások, dörögtek az ágyúk, ugattak a gépágyúk. — Akkor esett el szegény Miska is, akinek két éve a vízmű építésekor találták meg a sírját. Nem tudtuk a másik nevét, mi csak Miskának hívtuk. Alacsony termetű, nagyon kedves szovjet tiszt volt. Mi azonosítottuk a maradványait, melyet akkor levittek a szovjet hősi emlékműhöz, végleges nyugvóhelyére. Kovácsék személyes emlékeikkel igazolják a hadtörténészeket és a korabeli emlékiratokban olvasható megállapításokat. A németek utolsó erőgyűjtéséből még telt egy kemény ellenlökésre és a Tigris-páncélosok alig pár száz méterre álltak légvonalban a frontparancsnok főhadiszállásától. — Eljutottak a Barotai-hídig és a tóig. A marsall főhadiszállását nem ürítették ki, a németeket visszaverték. Búcsút véve Kováoséktól az újságíró elballag az emléktáblához, hogy felírja a bevezetőben közölt pontos szövegét A ház egy bizonyos Szantner nevezetű budapesti professzoré volt akkoriban, az utcára nyüó hét ablaka is bizonyítja, hogy sok Bzobás, rangos építmény. A kapun ott a házszám, de utcamegjelölés nincs és mivel a jegyzetelő nem helybéli, megállít két idős hölgyet azt tudakolni, hogy tulajdonképpen melyik utcát járja. — Ez a Templom utca! — mondják, — De ne tessék aa emléktáblának hinni, nem ott lakott a marsall! Megdöbbenés. A jegyzettömb felett megáll a golyóstoll. — Hanem hol? — Pontosan szemben. Nálam! Nagy Ilona gyémántdiplomás nyugalmazott tanárnő ezt már az Izvesztyija ide látogatott munkatársának, Pavel Ba- renkov (így emlékszik a névre) elvtársnak is elmondta. A tábla szövege ettől függetlenül helyes, a főhadiszállás valóban a 26-os számú házban működött, de a frontparancsnok lakása átellenben volt. — Kedves, csendes ember volt, — emlékezik vissza, —• Olyan ötvenöt-hatvan év körüli lehetett... Ez téves, az akkor 51 éves hadvezér úgylehet többet mutatott a koránál, vagy a visszaemlékezőt csalta meg az azóta lepergett harmincegy év. — Most is megvan az a karosszékem, amelyben ha volt egy kis ideje, üldögélni, pihenni szeretett. A helyi visszaemlékezők emlékezete szerint Fjodor Iva- novics Tolbuhin marsall két hétig, vagy valamivel tovább tartózkodott a dunaföldvári Templom utcában. ORDAS IVÁN
