Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-07 / 262. szám

Közéletesd i

V

an-e nálunk, Magyarországon, 1975-ben demokrácia? Van. Elégedettek lehetünk-e mi azzal a demokráciával, ami van? Nem.

A két kérdést és a két választ csak az találhatja kényesnek, aki összeférhetetlennek tartja az elégedettséget az állampolgári lojalitással. Aki szerint a jó állampolgár mindenkori jellemzője az, hogy elégedett. Aki úgy képzeli, hogy létezik egyáltalán tökéletes demokrácia, s mert a miénk nem tökéletes, hát szégyellni, dug. dosni, eltagadni kell fogyatékait. Pedig a demokrácia közvetítő rendszerei nem működnek se automatikusan, se tökéletesen, — a demokráciát tehát nem várni kell csak valahonnan (mondjuk: „felülről”), hanem szüntelenül meg is kell verekedni érte.

Amiről én most írni akarok — méghozzá az elége- detlenség hangján is —, az bizonyos közéleti fórumaink működése. Azoké a termelési tanácskozásoké, ankétoké, mozgalmi összejöveteleké, társadalmi-politikai rádióműsoroké és televíziós fórumoké, amelyeken közösségi életünk egy része zajlik, amelyeken közéletet élünk, s amelyeken gyakran közéletesdit játszunk.

M

ostanában különösen sok ankétot, kerekasztalvi- tát, társadalmi-politikai rádióműsort hallgattam végig, s a következőkre jutottam:

Először is: ezeknek az ankétoknak, rádióvitáknak és televíziós belpolitikai fórumoknak jó a hangulatuk. A beszélgetéseket lompos természetesség jellemzi. Az úgynevezett „emberi dolgok” bőséges jelenléte: a nevetéseké, az elérzékenyüléseké, a dadogó vallomásoké, a bokázásoké, a jóízű bemondásoké, az intimitásoké. A résztvevőknek és a hallgatóknak otthonos érzésük támad, s ebben a jó légkörben úgy érezhetik: nincs az a társadalmi kérdés, ami megtárgyalhatatlan volna.

Másodszor: minden ilyen ankét, vita és fórum ízelítőt ad abból, hogy Magyarországon demokrácia van. Vagy más szóval: készség a társadalmi önvizsgálatra, és készség arra, hogy az önvizsgálat eredményei rendszeresen nyilvánosság elé kerüljenek.

Harmadszor: a menyasszony mégsem ilyen szép, ezért hadd mondjam el a végső következtetést, amire jutottam. Ez pedig az, hogy egy régebbi időszak titkolózásai, szertartásos mellébeszélései és merevségei után valóban nyitottabbak, szókimondóbbak, („emberibbek”) lettünk. Úgy is mondhatnám: a közéleti érettség lépcsőfokára már jóideje eljutottunk. Azóta finomodnak, csiszolódnak a demokrácia játékszabályai, ám újabb lépcsőfokra nem lépünk. Állunk azon, amit már elértünk. Ennek pedig olyan veszélye van, hogy a közélet, amit ezeken az ankétokon, ilyen-olyan vitákon és fórumokon élünk, közéletesdivé finomul. És minél finomabb lesz, annál súlytalanabb.

Rögtön megmagyarázom:

— Nyíltan beszélünk rengeteg társadalmi gondunkról, de mintha önmagunkat kezdenénk ámítani a sok beszéddel; azt is mondhatnám: kifecsegjük magunkból a gondokat, elfüstölögtetjük energiáinkat a „felszólalásokban”; az az illúziónk támad, hogy már túl vagyunk a gondokon, pedig csak a gondok egy-egy nyíltabb, szókimondóbb, oldottabb-természetesebb („emberibb”) kerekasztalvitáján vagyunk túl.

— Ennek a nyíltabb, szókimondóbb tárgyalásmódnak is kialakul (és megmerevedik) a szertartásrendje. A gyárigazgató, a tanácselnök, az intézményvezető már tudja, hogy nem szólamokat kell mondania és nem dicsekednie kell: töprengenie kell inkább és férfiasán panaszkodnia. A vitavezető, a rádió- vagy tévériporter már tudja, hogyan kell az ilyen vitaszereplőnek, interjú- alanynak aláadni a szót, hogyan kell finoman ellenkeznie vele, anélkül, hogy a teljes véleményütközésig jutna, hiszen miért bántanánk egymást, amikor a vitapartner egyébként annyira nyílt, szókimondó, és „emberi”, sőt gyakran: jópofaK

özéleti vitáinkban rengeteg jópofa szerepei: 6 aztán kimondja kereken, nem fél ő senkitől, remek poénjai vannak, de halálos pontosan tudja a határt, amelyen túl — vélt vagy valódi érdekei kedvéért — nem léphet. Közéleti vitáinkból nem hiányzik a problémafelvetés bátorsága, de gyakorta hiányzik a tét. Nem egy ember vagy egy csoport cselekvései szembesülnek a szocialista elvekkel és méretnek meg. Hanem elvont példák. Az elvont példáknak pedig nincs valódi tétjük. A szertartásrendhez hozzátartozik egy sajátos magatartás: közös gondjainkról van szó ugyebár, ezért mindenki úgy vitatkozik, hogy a véleményütközések lehetőségét végül belefojtja egy elvont, egységesnek és munkamegosztás-nélkülinek felfogott közösségfogalomba. A közösségi magatartásból így közösségi lojalitás lesz.

— A közösségi lojalitás pedig a közösség ellen dolgozik. Mert mindenkit egybemos. Mert elfedi az íróasztal túlsó felén ülők és innenső oldalán állók, a közvéleményt képviselők és a közvéleménynek beszámolni kötelesek közötti munkamegosztásbeli különbséget, melynek — éppen a közösség jó egészsége érdekében — igenis a véleményütközésekig kellene eljutnia.,

A

i ankétok, viták, közéleti rádió- és teíevíziő- műsorok esetében pedig semmi mást nem értek ezen az ütköztetésen, mint azt, hogy a vitavezető, illetve a riporter, úgy lépjen föl, úgy kérdezzen, úgy tartsa a mikrofont, mint aki a szükséges munkamegosztás következtében az íróasztal innenső oldalán állókat képviseli, ezért más a nézőpontja, a felelőssége, a dolga. Éppen azért, mert egyébként csakugyan egy közösségbe tartozik azzal, aki az íróasztal túlsó felén ül.

És éppen azért, mert ennek a közösségnek az az érdeke, hogy közéletet éljen. Nem pedig közéletesdit

FARAGÓ VILMOS

Babits Mihály

Thomas Mann bonni leveléről

THOMAS MANN, a harmincas években Magyarországon éppúgy „Európa lelkiismere- té”-nek számított, mint Romain Rolland az első világháború idején. Csak Erasmus és Voltaire világtekintélyéhez fogható erkölcsi nagyságát esetről esetre emelte egy-egy nyilatkozata, előadása, cikke a fasizmus és nácizmus ellen. Az 1936. júniusi úgynevezett budapesti humanista kongresszuson tartott előadása, kiáltványa az emberiség öntudatához, fontos dokumentum, s Babits Mihály többször nyilatkozott róla, de ezek között is legszókimondóbb és legbátrabb az a cikke, amelyet a nagy német írpnak a - bonni egyetemi díszdoktorságától való megfosztása után keletkezett leveléről írt

Babits Mihály a német klasszikusok közül Leibniz, Kant, Goethe, Heine és mások fordítója. Bár külföldön elsősorban Olaszországban és Svájcban tartózkodott többször huzamosabban, német nyelvterületen is megfordult, részben már mint ismert író. 1922-ben a berlini egyetemen tartott előadást és szerepelt a bécsi rádióban is. A húszas évek elején több regénye és novelláskötete jelent meg németül, később főként tanulmányai és versei, szétszórva német folyóiratokban. 1949- ben Zürichben és Wienben az Európa Verlag jelentette meg több mint 600 oldalas művét, a „Geschichte der Europäischen Literatur”-!,

Babits Göbbelsék berlini könyvégetését „az európai könyv tragikus napjá”-nak nevezte. „Barbár szelek fújnak, s Omer kalifa korszaka látszik visszajönni...” a könyvége- tők a végső következtetéseket is levonták. „A könyv hatalom”: mondja egy régi közmondás. Ez kifejezi a barbár nézőpontot, mely napjainkban ismét kezd uralkodni. A barbár lélek hatalmat lát a betűben. S azt lát benne, mindinkább csak azt, a mai lélek

is: előnyt, propagandát, fegyvert, egyszóval hatalmat. Még jó ha nem varázshatalmat, mint az ősbarbárok. Az az érzés legalább, amivel a „horogkeresztes” máglyára viszi a „nem-német” irodalmat, alig különbözhet lényegesen attól, amivel hajdan a boszorkánymesterek könyveit elégették.

Babits a Nyugat-ban 1937- ben közölte „Thomas Mann levele” című írását, amely köteteiben már nem jelent meg és azóta sem került a folyóiratnál szélesebb nyilvánosság elé. Szövegét itt adjuk;

Remegve,' elfogódottan figyeljük a harci párbeszédet, időleges és bizonytalan sáncaink mögül. Mitológiai jelenetnek vagyunk tanúi, ho- méri szócsatának. Pedig csak egy modern író van előttünk, szemüveges, nyugodt és tár- gyias beszédű, csak néha futja el a belső indulat. Szerény, polgári modor, távol a tragikus fenségtől. Mi láttuk Sok- ratést a méregpohárral, Sene- cát a fürdőkádban, Dantét a kolduslépcsőn... „Ha hazámban maradtam, vagy oda visz- szatéríem volna, valószínűleg már nem volnék életben.”

„Thomas Mann nyílt levelet/ intézett a bonni egyetemhez, mely megfosztotta díszdoktor- ságátóL

Nem arról akarunk beszélni, ami ebben a levélben politika. Birodalmak és vezérek nem érdekelnek. A levél tartalmát vizsgálni nincsen szándékunkban.

ANNÁL INKÁBB izgat a szerző magatartása. A hang, ahogy megszólal, megkap és lenyűgöz. Egy nagy írástudó a huszadik században. Dante leveleire gondolunk, melyeket korának fejedelmeihez intézett, s eláll a lélegzetünk.

Soha egyenesebben nem nézett farkasszemet a szellem a hatalommal. Soha tisztábban nem fogalmazta mondanivalóját.

íme az igazi, a klasszikus ellentét, iskolapélda. Íme az örök harc egy jelenete, mely az emberiség igazi harca, végig a történelmen. Mert hogy egyik sereg szembenáll a másik sereggel, az esetleges és nem nagyon fontos, az idők távlatában. A lényeges mindig és mindenütt az volt, ahogy a sereg szembenáll a seregtelen- nel, a magányossal, a fegyvertelennel. Aki mégis egy csöppet se gyöngébb őnála. Akivel kezdettől fogva harcol, akit máig sem tudott legyőzni. Ámbár talán sohasem volt oly köMi teszi harcossá ezt a tiszta művészt, aki mindig csak szemlélő volt és nem cselekvő? Mi az ami ily tragikusan és mindig újra csatába vonja a szellemet, melynek természete pedig épp az, hogy ne csatá- rozzon? Hogy kívülről és felülről nézze a csatát! Mi teszi a pártnélküliséget pártállássá? a magányost önmagában is haddá és seregek kényszerű ellenfelévé?

Thomas Mann maga beszél, a maga nevében. Fénylő, tr.- náros szemüvege alól a legfinomabb szellemek egyike néz a hatalom farkasszemeibe. Aki szembenáll vele, nem érti őt. Örök, legyőzhetetlen, mitikus ellenség; neve, mint a bibliai ördögé: légió.”

Thomas Mann még a húszas évek közepén adott nyilatkozatában felsorolta, kiket ismer és becsül a magyar írók közül. ; *

KÖZÖTTÜK ^ SZEREPEL

Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz. Amikor a háború után Thomas Mann, az ENSZ kulturális világszemléjének fő- szerkesztője volt, Babits európai irodalomtörténetének német kiadásáról elismerő méltatás jelent meg ott. Kár, hogy

Thomas Mann nem tudhatott

Babits fenti bátor állásfoglalásáról őmellette.

zel a győzelemhez mint ma.

GÁL ISTVÁN

ffi

H

ANQULAT

Hová lettél ezer arcú kusza élet, — minek kérdjem — elsuhantál észrevétlen mint sóhaj a nyári szélben Hiába tör rám az este, nem fénylik már páros csillag, nappal selyme sem simogat, réme van csak álmaimnak. Életem eloldott csónak, leng csak leng hullámok szírtjén, nem hiszem, hogy volna ember elhagyottabb, árvább mint én. Napba már hiába nézek, mindenütt csak hűvös árnyék, még a bűn is elkerül, így kiégetten mire várnék, egymagámban üldögélek, néha még dalom kimondom, s elmélázok élétemen, mint egy bús Chopin akkordon.

Érsekújvárt lajös versei: SZÁRSZÓN

(József Attila emlékére)

Vonatfütty. Szárszó. Balaton.

Itt álmokat kerestél,

De mit keresek én ma itt, ezen a téli estén.

És mégis, mégis itt vagyok, hol utolsót lépett;

A parton vonat robogott, aztán éjsötét lett.

Tajtékzik a Balaton, az ősi sírverem, most is vonat dübörög a bánatsíneken,

messze fut, nem látni már, csend van és setét...

S szívemben meggyújtom az emlék mécsesét, _____

É

rsekújvári Lajos neve nem ismeretlen a költészet barátai előtt. Azt már kevesebben tudják, hogy a közelmúltban elhunyt író azon os dr. Smidt Lajos nyugalmazott főorvossal, a szombathelyi kórház egykori igazgatójával, aki azzal tette országosan ismertté nevét, hogy hatalmas magángyűjteményét Vas megyének ajándékozta. A szombathelyi Smidt Múzeum, amelynek igazgatója Smidt Erzsébet, ma Szombathely egyik je lentős gyűjteménye, fontos művelődési intézménye.