Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-07 / 262. szám

Közéletesd i V an-e nálunk, Magyarországon, 1975-ben demok­rácia? Van. Elégedettek lehetünk-e mi azzal a demokráciával, ami van? Nem. A két kérdést és a két választ csak az találhatja ké­nyesnek, aki összeférhetetlennek tartja az elégedettsé­get az állampolgári lojalitással. Aki szerint a jó állam­polgár mindenkori jellemzője az, hogy elégedett. Aki úgy képzeli, hogy létezik egyáltalán tökéletes demok­rácia, s mert a miénk nem tökéletes, hát szégyellni, dug. dosni, eltagadni kell fogyatékait. Pedig a demokrácia közvetítő rendszerei nem működnek se automatikusan, se tökéletesen, — a demokráciát tehát nem várni kell csak valahonnan (mondjuk: „felülről”), hanem szün­telenül meg is kell verekedni érte. Amiről én most írni akarok — méghozzá az elége- detlenség hangján is —, az bizonyos közéleti fórumaink működése. Azoké a termelési tanácskozásoké, ankétoké, mozgalmi összejöveteleké, társadalmi-politikai rádió­műsoroké és televíziós fórumoké, amelyeken közösségi életünk egy része zajlik, amelyeken közéletet élünk, s amelyeken gyakran közéletesdit játszunk. M ostanában különösen sok ankétot, kerekasztalvi- tát, társadalmi-politikai rádióműsort hallgattam végig, s a következőkre jutottam: Először is: ezeknek az ankétoknak, rádióvitáknak és televíziós belpolitikai fórumoknak jó a hangulatuk. A beszélgetéseket lompos természetesség jellemzi. Az úgynevezett „emberi dolgok” bőséges jelenléte: a ne­vetéseké, az elérzékenyüléseké, a dadogó vallomásoké, a bokázásoké, a jóízű bemondásoké, az intimitásoké. A résztvevőknek és a hallgatóknak otthonos érzésük tá­mad, s ebben a jó légkörben úgy érezhetik: nincs az a társadalmi kérdés, ami megtárgyalhatatlan volna. Másodszor: minden ilyen ankét, vita és fórum ízelítőt ad abból, hogy Magyarországon demokrácia van. Vagy más szóval: készség a társadalmi önvizsgálatra, és készség arra, hogy az önvizsgálat eredményei rendsze­resen nyilvánosság elé kerüljenek. Harmadszor: a menyasszony mégsem ilyen szép, ezért hadd mondjam el a végső következtetést, amire jutottam. Ez pedig az, hogy egy régebbi időszak titko­lózásai, szertartásos mellébeszélései és merevségei után valóban nyitottabbak, szókimondóbbak, („emberibbek”) lettünk. Úgy is mondhatnám: a közéleti érettség lépcső­fokára már jóideje eljutottunk. Azóta finomodnak, csi­szolódnak a demokrácia játékszabályai, ám újabb lép­csőfokra nem lépünk. Állunk azon, amit már elértünk. Ennek pedig olyan veszélye van, hogy a közélet, amit ezeken az ankétokon, ilyen-olyan vitákon és fórumo­kon élünk, közéletesdivé finomul. És minél finomabb lesz, annál súlytalanabb. Rögtön megmagyarázom: — Nyíltan beszélünk rengeteg társadalmi gondunk­ról, de mintha önmagunkat kezdenénk ámítani a sok beszéddel; azt is mondhatnám: kifecsegjük magunkból a gondokat, elfüstölögtetjük energiáinkat a „felszólalá­sokban”; az az illúziónk támad, hogy már túl vagyunk a gondokon, pedig csak a gondok egy-egy nyíltabb, szókimondóbb, oldottabb-természetesebb („emberibb”) kerekasztalvitáján vagyunk túl. — Ennek a nyíltabb, szókimondóbb tárgyalásmód­nak is kialakul (és megmerevedik) a szertartásrendje. A gyárigazgató, a tanácselnök, az intézményvezető már tudja, hogy nem szólamokat kell mondania és nem di­csekednie kell: töprengenie kell inkább és férfiasán pa­naszkodnia. A vitavezető, a rádió- vagy tévériporter már tudja, hogyan kell az ilyen vitaszereplőnek, interjú- alanynak aláadni a szót, hogyan kell finoman ellenkez­nie vele, anélkül, hogy a teljes véleményütközésig jut­na, hiszen miért bántanánk egymást, amikor a vita­partner egyébként annyira nyílt, szókimondó, és „embe­ri”, sőt gyakran: jópofa­K özéleti vitáinkban rengeteg jópofa szerepei: 6 az­tán kimondja kereken, nem fél ő senkitől, re­mek poénjai vannak, de halálos pontosan tudja a határt, amelyen túl — vélt vagy valódi érdekei ked­véért — nem léphet. Közéleti vitáinkból nem hiány­zik a problémafelvetés bátorsága, de gyakorta hiány­zik a tét. Nem egy ember vagy egy csoport cselekvései szembesülnek a szocialista elvekkel és méretnek meg. Hanem elvont példák. Az elvont példáknak pedig nincs valódi tétjük. A szertartásrendhez hozzátartozik egy sajátos magatartás: közös gondjainkról van szó ugye­bár, ezért mindenki úgy vitatkozik, hogy a vélemény­ütközések lehetőségét végül belefojtja egy elvont, egy­ségesnek és munkamegosztás-nélkülinek felfogott kö­zösségfogalomba. A közösségi magatartásból így közös­ségi lojalitás lesz. — A közösségi lojalitás pedig a közösség ellen dol­gozik. Mert mindenkit egybemos. Mert elfedi az író­asztal túlsó felén ülők és innenső oldalán állók, a köz­véleményt képviselők és a közvéleménynek beszámolni kötelesek közötti munkamegosztásbeli különbséget, melynek — éppen a közösség jó egészsége érdekében — igenis a véleményütközésekig kellene eljutnia., A i ankétok, viták, közéleti rádió- és teíevíziő- műsorok esetében pedig semmi mást nem értek ezen az ütköztetésen, mint azt, hogy a vitaveze­tő, illetve a riporter, úgy lépjen föl, úgy kérdezzen, úgy tartsa a mikrofont, mint aki a szükséges munkameg­osztás következtében az íróasztal innenső oldalán álló­kat képviseli, ezért más a nézőpontja, a felelőssége, a dolga. Éppen azért, mert egyébként csakugyan egy kö­zösségbe tartozik azzal, aki az íróasztal túlsó felén ül. És éppen azért, mert ennek a közösségnek az az ér­deke, hogy közéletet éljen. Nem pedig közéletesdit FARAGÓ VILMOS Babits Mihály Thomas Mann bonni leveléről THOMAS MANN, a harmin­cas években Magyarországon éppúgy „Európa lelkiismere- té”-nek számított, mint Ro­main Rolland az első világ­háború idején. Csak Erasmus és Voltaire világtekintélyéhez fogható erkölcsi nagyságát esetről esetre emelte egy-egy nyilatkozata, előadása, cikke a fasizmus és nácizmus ellen. Az 1936. júniusi úgynevezett budapesti humanista kong­resszuson tartott előadása, ki­áltványa az emberiség öntuda­tához, fontos dokumentum, s Babits Mihály többször nyi­latkozott róla, de ezek között is legszókimondóbb és legbát­rabb az a cikke, amelyet a nagy német írpnak a - bonni egyetemi díszdoktorságától való megfosztása után kelet­kezett leveléről írt Babits Mihály a német klasszikusok közül Leibniz, Kant, Goethe, Heine és mások fordítója. Bár külföldön első­sorban Olaszországban és Svájcban tartózkodott több­ször huzamosabban, német nyelvterületen is megfordult, részben már mint ismert író. 1922-ben a berlini egyetemen tartott előadást és szerepelt a bécsi rádióban is. A húszas évek elején több regénye és novelláskötete jelent meg né­metül, később főként tanul­mányai és versei, szétszórva német folyóiratokban. 1949- ben Zürichben és Wienben az Európa Verlag jelentette meg több mint 600 oldalas művét, a „Geschichte der Euro­päischen Literatur”-!, Babits Göbbelsék berlini könyvégetését „az európai könyv tragikus napjá”-nak ne­vezte. „Barbár szelek fújnak, s Omer kalifa korszaka lát­szik visszajönni...” a könyvége- tők a végső következtetéseket is levonták. „A könyv hata­lom”: mondja egy régi köz­mondás. Ez kifejezi a barbár nézőpontot, mely napjainkban ismét kezd uralkodni. A bar­bár lélek hatalmat lát a be­tűben. S azt lát benne, mind­inkább csak azt, a mai lélek is: előnyt, propagandát, fegy­vert, egyszóval hatalmat. Még jó ha nem varázshatalmat, mint az ősbarbárok. Az az érzés legalább, amivel a „ho­rogkeresztes” máglyára viszi a „nem-német” irodalmat, alig különbözhet lényegesen attól, amivel hajdan a boszorkány­mesterek könyveit elégették. Babits a Nyugat-ban 1937- ben közölte „Thomas Mann levele” című írását, amely kö­teteiben már nem jelent meg és azóta sem került a folyó­iratnál szélesebb nyilvánosság elé. Szövegét itt adjuk; Remegve,' elfogódottan fi­gyeljük a harci párbeszédet, időleges és bizonytalan sán­caink mögül. Mitológiai je­lenetnek vagyunk tanúi, ho- méri szócsatának. Pedig csak egy modern író van előttünk, szemüveges, nyugodt és tár- gyias beszédű, csak néha fut­ja el a belső indulat. Szerény, polgári modor, távol a tragi­kus fenségtől. Mi láttuk Sok- ratést a méregpohárral, Sene- cát a fürdőkádban, Dantét a kolduslépcsőn... „Ha hazám­ban maradtam, vagy oda visz- szatéríem volna, valószínűleg már nem volnék életben.” „Thomas Mann nyílt levelet/ intézett a bonni egyetemhez, mely megfosztotta díszdoktor- ságátóL Nem arról akarunk beszélni, ami ebben a levélben politi­ka. Birodalmak és vezérek nem érdekelnek. A levél tar­talmát vizsgálni nincsen szán­dékunkban. ANNÁL INKÁBB izgat a szerző magatartása. A hang, ahogy megszólal, megkap és lenyűgöz. Egy nagy írástudó a huszadik században. Dante le­veleire gondolunk, melyeket korának fejedelmeihez inté­zett, s eláll a lélegzetünk. Soha egyenesebben nem né­zett farkasszemet a szellem a hatalommal. Soha tisztábban nem fogalmazta mondani­valóját. íme az igazi, a klasszikus ellentét, iskolapélda. Íme az örök harc egy jelenete, mely az emberiség igazi harca, vé­gig a történelmen. Mert hogy egyik sereg szembenáll a má­sik sereggel, az esetleges és nem nagyon fontos, az idők távlatában. A lényeges mindig és mindenütt az volt, ahogy a sereg szembenáll a seregtelen- nel, a magányossal, a fegyver­telennel. Aki mégis egy csöp­pet se gyöngébb őnála. Akivel kezdettől fogva harcol, akit máig sem tudott legyőzni. Ám­bár talán sohasem volt oly kö­Mi teszi harcossá ezt a tisz­ta művészt, aki mindig csak szemlélő volt és nem cselekvő? Mi az ami ily tragikusan és mindig újra csatába vonja a szellemet, melynek természe­te pedig épp az, hogy ne csatá- rozzon? Hogy kívülről és fe­lülről nézze a csatát! Mi teszi a pártnélküliséget pártállássá? a magányost önmagában is haddá és seregek kényszerű ellenfelévé? Thomas Mann maga beszél, a maga nevében. Fénylő, tr.- náros szemüvege alól a leg­finomabb szellemek egyike néz a hatalom farkasszemeibe. Aki szembenáll vele, nem érti őt. Örök, legyőzhetetlen, mitikus ellenség; neve, mint a bibliai ördögé: légió.” Thomas Mann még a húszas évek közepén adott nyilatko­zatában felsorolta, kiket is­mer és becsül a magyar írók közül. ; * KÖZÖTTÜK ^ SZEREPEL Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz. Amikor a háború után Thomas Mann, az ENSZ kul­turális világszemléjének fő- szerkesztője volt, Babits euró­pai irodalomtörténetének né­met kiadásáról elismerő mél­tatás jelent meg ott. Kár, hogy Thomas Mann nem tudhatott Babits fenti bátor állásfogla­lásáról őmellette. zel a győzelemhez mint ma. GÁL ISTVÁN ffi H ANQULAT Hová lettél ezer arcú kusza élet, — minek kérdjem — elsuhantál észrevétlen mint sóhaj a nyári szélben Hiába tör rám az este, nem fénylik már páros csillag, nappal selyme sem simogat, réme van csak álmaimnak. Életem eloldott csónak, leng csak leng hullámok szírtjén, nem hiszem, hogy volna ember elhagyottabb, árvább mint én. Napba már hiába nézek, mindenütt csak hűvös árnyék, még a bűn is elkerül, így kiégetten mire várnék, egymagámban üldögélek, néha még dalom kimondom, s elmélázok élétemen, mint egy bús Chopin akkordon. Érsekújvárt lajös versei: SZÁRSZÓN (József Attila emlékére) Vonatfütty. Szárszó. Balaton. Itt álmokat kerestél, De mit keresek én ma itt, ezen a téli estén. És mégis, mégis itt vagyok, hol utolsót lépett; A parton vonat robogott, aztán éjsötét lett. Tajtékzik a Balaton, az ősi sírverem, most is vonat dübörög a bánatsíneken, messze fut, nem látni már, csend van és setét... S szívemben meggyújtom az emlék mécsesét, _____ É rsekújvári Lajos neve nem ismeretlen a költészet barátai előtt. Azt már kevesebben tudják, hogy a közelmúltban elhunyt író azon os dr. Smidt Lajos nyugalmazott főorvossal, a szombathelyi kórház egykori igazgatójával, aki azzal tette országosan ismertté nevét, hogy hatalmas magángyűjtemé­nyét Vas megyének ajándékozta. A szombathelyi Smidt Múzeum, amelynek igazgatója Smidt Er­zsébet, ma Szombathely egyik je lentős gyűjteménye, fontos művelődési intézménye.

Next

/
Oldalképek
Tartalom