Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-07 / 262. szám
Munkaverseny a XXV. kongresszus tiszteletére A Szovjetunióban régi ha. gyomány, hogy munkaverseny- nyel ünnepük a párt kongresz- szusait. Most az SZKP XXV. kongresszusának tiszteletére indítottak munkaversenyt, amelynek célkitűzései között egyaránt szerepel a jobb minőség, a több termék elérése. Tambov megye üzemeiben is mindenütt azért küzdenek a kisebb és nagyobb kollektívák, hogy minél jobb eredményekkel köszönthessék a kongresz- szust. Elsőrendű feladatuknak tekintik most az ötéves terv teljesítését, illetve túlteljesítését. Ezen belül nagy jelentőségű az idei év, hisz ez a mostani ötéves terv befejezésének éve és nagyban függ az idei eredményektől is: milyen „alapozást” kapott a jövőre induló következő ötéves terv. Hogy milyen nagyok a Tambov megyei elvtársaink előtt álló feladatok, azt mutatja néhány szám is. A Tambovszkaja Pravda október 22-i számának első oldalán címbetűkkel szedték a következőket: „Ahhoz, hogy túlteljesítsük a népgazdasági tervet, év végéig értékesítenünk kell: 106 600 tonna tejet, 13 000 tonna húst és 57 millió tojást.” Az elmúlt években Tambov megye mindig túlteljesítette a tervét. Az idén is így lesz. Ezt az elhatározást tükrözik a Tambovszkaja Pravdában megjelent nyilatkozatok is. Egy kis pihenő Az uvarovszkiji, a Szovjet, unió egyik nagy vegyiüzeme. Az üzem műtrágyát gyárt a mezőgazdaság számára. Itt dolgozik Mihail Boldirev és Vlagyimir Mirosnyikov. A karbantartó brigád tagjai. Kiváló munkások a munkaversenyben, a vállalásban is, a teljesítésben is mindig az élen vannak. A képen: egy kis pihenő, erőgyűjtés az újabb feladatokhoz. Balról jobbra: M. Boldirev, V. Mirosnyikov. 2Eo|sn csIEDaga 1971 novemberében, azon a napon, amikor harminc éve volt, hogy a német fasiszták meggyilkolták Zó ja Koszmo- gyemjanszkaját, a bátor parti1975. november 7. zánlányt, Tambov megye szülöttét, a Komszomolszkaja Pravdában felhívást intézett a szovjet tudósokhoz O. Korot- cev, a leningrádi planetárium munkatársa: egy kis bolygó viselje Zója nevét. Most Zója nevét viseli az a kis bolygó, amely mintegy 333 millió kilométerre kering a Naptól. Tambovi estéim A szálló előtt fékeztünk. A portán várnak bennünket. Fáradtak vagyunk. Mögöttünk közel tízórás autóút. Előfordult persze, hogy pihentetést kértünk, de a kocsi csak száguldott a nyíres erdőn át, kurtítottuk százas-százhúszas tem. póval az időt, a távolságot Moszkva és Tambov között. Szalutál az éjjeliőrforma ember, kései vendégek vagyunk Elmúlott éjfél. Üdvözlő beszéd a terített asztalnál, egy pohár vodka a magyar—szovjet barátságra, s máris fél kettő, aludni kéne. Ablakom a szálloda udvarára néz. Kinézek az éjszakába, csendes minden, hófoltok fe- nerlenek itt is, ott is. Semmi zab „neszezés sehonnan nem szűrődik ide. A város fölött fények viliódznak, sárgák, vö- rösek. Csillag világít v’alahol a ködös messzeségben, bizonyára valamiféle torony tetején. Kitárom az ablak felső fiókját, áprilisi csípős levegő tódul a Jól fűtött szobába. Csak ezt a kis fiókot lehet kinyitni, a többi szárnyon nincs is kilincs, és a szárfához kapcsolódó hézagot gondosan leragasztották. Tambovban még tél van. Az első este-éjszaka. Milyen lesz a többi? Menjünk a mozi felé. Mágnese van a magyar szónak. A vegyipari egyetemről való tolmácsom, Naskovics Sanyi, este két magyar fiút hoz magával Kárpáton túliak. A bölcsészkaron tanulnak, az első évet tiporják. Talpunk alá rakjuk a város lucskos járdáját, a hóolvadás után itt maradó téli szemetet. Mentegetőznek: most van az olvadás, azért ilyen a járda. Tudom, tudom még fiatalabb éveimből, amikor Dombóváron még volt hó, évtize- ' de Szekszárdon, a hazánkban csak annyi, hogy szeplőtlenítés- re a szüzek meg tudnak mosakodni. „Ez a mozi”. Bandi, a beregszászi gyerek az első éves bölcsész mutat a század elejét idéző mozira, olyanforma, mint a dombóvári, vagy mint a tolnanémedi. Kívülről, kicsinek^ tűnik, a sok neon reklám, betű rajta nagyon furcsán hat. de a film a lényeg: A kőszívű ember fiai. Magyar filmhét van felszabadulásunk harmincadik évfordulóján Tambov városában. A mozi előcsarnokában ragyogó fény, a sarokban fia. talok állnak, átölelik-melegítik egymást, mint nálunk a tolnai mozi előcsarnokában. A két fiatalember amolyan ifjúgárdista, szovjet módra. Tegnap esti sétánk után még két órát az övéké volt a Lenin tér, ügyeletet láttak eL Ma szabadok, s kísérnek ismét. A Zoja Kozmogyenszka ja tér a terepünk. A szobor a reflektorok fényében a városközpont felé mutat, nem tudom északnak-e, délnek-e. Az égtájakkal nappal sem tudtam kibékülni, hát még így este! A szobort park veszi körül. Itt nincs a hónak nyoma, a virágágyásokat felszántották, ásták, elgereblyézték, a jó, napos időt várják. A padokon még a tavalyi festék héjadzik, de tele mind fiatalokkal. Lányok, fiúk ülnek a pádon, ketten-hárman, s körülveszik őket vagy nyolcan-tízen. Nevetés gitár hangjával vegyül, amott valamiféle szomorú dalt énekel két kislány, őket állják körül. Száll a dal az éjszakában. Szerelmesekről, munkasikerekről ? A formalitásnak vége: vacsora után azt mondja kísérőm, ma nehéz napunk volt, menjünk korán aludni, holnap Micsurinszk az.irány, az is nehéz nap lesz. „Neked elvtársam — gondolom magamban — nekem még itt az este, az igazi tambovi este.” Úgy kezdődik, hogy kiballagok a szállodától a második utcáig, ott a taxiállomás. Két sofőr bóbiskol a volán mögött, egyik vadonatúj Volgában, másik „százéves” Pobed'ában. A Pobeda áll elöl, az van soron, annak leszek utasa. „Hová” kérdi a sofőr. Mutatom az orromat, ezután — mindig az legyen elöl. A sofőr megérti a viccet. Indít s elindulunk Tam- bovot nézni, este tíz órakor. Milyen lehet egy több mint kétszázezres régi város centruma, milyen, az új városnegyedek tucatja? Rázkódunk a sok rossz úton. A sofőr mentegetőzik, hogy felfagyott, azért ilyen. Elhiszem. Miért ne higgyem, mikor a mi kis vacak telünk is felfagyasztja az utat, hát az itteni, Oroszország közepén, ahol a folyón még most is hatvan centi vastag a jég. Ez ilyen üzem, ez kollégium, amott jobbra pionírház, itt szaladunk köre-körbe a monumentális háborús veteránok emlékművénél, amott épül a vegyigyár városrésze, itt a hozzákapcsolódó lakótelep. A gyárban fényár úszik az acéltornyok körül, az épülő lakótelepen — április elején — éjszaka is dolgoznak a munkások, az emlékmű közepén ég az örökláng, a pionírház homlokzatán vibrál az elromlott neon-, felirat. Ma görbe esténk lesz. Sanyival határozunk így, amikor magunkra maradunk. Igaziból nem volna szabad felrúgni a protokollt, no de Sanyi huszonegy éves, negyedik napja rója velünk ezt a hatalmas várost, ki akar kapcsolódni. A szálloda étterméből jó közepes színvonalú muzsika hallatszik. Derék orosz emberek húzzák-ütik-fújják a szerszámokat. Minden asztal foglalt. A száüó vendégei itt vacsoráznak, s étkezés után ki. csit eleresztik magukat. A főnökasszony sietve takarítja le a személyzeti asztalt, ott szorít számunkra egy kis helyet. Vodkát kérünk. Kísérőnek egy üveg grúz bort is az asztalunkra tesz. Leveti hófehér köpenyét, ezzel szolgálaton kívül helyezi magát, asztalunkhoz ül. Éjfél van. A zenekar elrámol. Megjelennek a takarító asszonyok, ha tetszik, ha nem az igen összemelegedett pároknak el kell hagyni az éttermet. Katonatisztek, tisztviselők, üzletemberek, pártmunkások — férfiak, nők mögött csukódik be az étterem aj. taja. Egy részük elindul föl a szállodai szobákba, mások a folyóparti sétány felé veszik az irányt, erősen összekapaszkodva, mivelhogy hideg van, április harmadikén, egy órakor. Újból a taxi. Persze vacsora után, ismét városnézés. Most ugyan a cél határozott, de a sofőr nyomomban marad. Mondom, hogy menjünk a vasútra. Talán utazni akar az elv- társ? Nem. Akkor minek ? Csak. No, menjünk. Az óriási váróterem zsúfolva embérek- kel. Fülledt párás levegő, izzadtságszag keveredik a vodkával, és az almáéval. A padok mellett beszélgető emberek gyakran nyúlnak a kosárba, táskába. Üveget húznak elő, isznak, kenyeret, sajtot rágnak hozzá, almát hámoznak. Úgy, mint éjfélkor a dombóvári váróteremben. Azzal a különbséggel, hogy itt nincs resti, nincs utasellátó. A legközelebbi vonat majd másfél óra múlva jön. A vasútállomási szemle után kibódulok a hatalmas térre, ott a tegnapi sofőröm. Tárt karokkal vár. Amikor a szálloda előtt kiszállok az öreg Po- bedából, négy rubelem bánja — megint várost néztem, éjfél után. PÄLKOVÄCS JENŐ Barátoknál tapasztalatcserén Emléktárgyak, levelek... TflMSOBCKflfl npsBjm A tambovi Agráripari Egyesülés egyik helyiségében úgynevezett magyar—szovjet barátsági sarkot rendeztek be. Itt állították ki a magyar— szovjet barátsággal kapcsolatos emléktárgyakat, fényképeket, leveleket. — Ez a Dalmandi Állami Gazdaságból érkezett — mutat egy levélre D. K. Murijev, az egyesülés párttitkára. E levélben a dalmandiak beszámolnak arról, hogy mit tesznek a XI. kongresszus határozatainak végrehajtása érdekében és érdeklődnek, milyen eredményekkel zárták az évet az egyesülés dolgozói. — Mi azt válaszoltuk a dalmandi elvtársaknak — mondja Dimitri j Konsztantinovics —, hogy túlteljesítjük az ötéves tervet. Ez lesz a mi ajándékunk, amit átnyújtunk az' SZKP XXV. kongresszusának. Év végéig még nem kevesebb, mint kétezer tonna húst adunk át a népgazdaságnak. • Mostanában gyakran tart élménybeszámolót különböző helyeken a zsergye- vi járásbeli, Marx Károly kolhoz elnöke, P. A. Csvankin, a Szocialista Munka Hőse címmel kitüntetett traktoros- brigácjvezető, P. V. Maszlov és kolhoz Komszomol szervezetének a titkára, G. P. Tresovoj. Mindenütt, a járás kolhozaiban, ahol csak élménybeszámolót tartanak, igen sok kérdést tesznek fel nekik. Ezt természetes, magától értetődő, hisz augusztus utolsó hetében Magyarországon, a faddi Lenin Termelőszövetkezetben jártak. A két közös gazdaság között baráti kapcsolat van. Korábban csak levelekből ismerték egymást. Ez volt az első eset, hogy személyesen találkoztak. A kolhoz küldöttsége megismerkedett ekkor a faddi emberekkel, a Lenin Termelőszövetkezet gazdasági eredményeivel, terveivel... Közvetlenül kicserélhették tapasztalataikat. Most ezekről a tapasztalatokról számolnak be a járás kolhozaiban. \
