Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-06 / 261. szám
fl tánc kifejezi a nép lelkűidét Interjú Igor Mojszejevvel Csodálkozni fog a világ Paksi szemmel a Szovjetunióban Moszkvában, a Majakovszkij téren áll a Csajkovszkij- teremnek is otthont adó épület. Harmadik emeletét a szovjet Állami Népi Együttes foglalja el. Két próba között itt kerestük fel kis múzeumnak is beillő dolgozószobájában a világhírű együttes vezetőjét, Igor Mojszejevet, a Lenin- díjas koreográfust. Üveges vitrinekben a sok-sok ajándék, amelyet hazai és külföldi vendégszereplésén kapott a tánckar. Beszélgetésünk is ezekhez kapcsolódott először. — Hányszor mondták már, hogy kollektívánk oly sokat vendégszerepei külföldön, hogy itthon alig látható —, mondta Mojszejev. — Igaz, hogy több mint ötven országban léptünk fel, de külföldi turnéink időtartama egy évből legfeljebb csak három hónap. Az év háromnegyed részében itthon tartunk előadásokat. — Külföldi vendégszerepléseken hogyan fogadják a szovjet táncosokat, például egy latin-amerikai vagy afrikai országban, ahol bizonyára szokatlannak tűnnek népeink táncai, muzsikája? — Bennünket is ez foglalkoztat a legjobban, amikor olyan országba készülünk, ahol még nem léptünk fel. Az élet azonban minden alkalommal meggyőz, hogy az igazi művészet megtalálja az utat a nézők szívéhez, bármilyen nemzetiségűek legyenek, függetlenül bőrük színétől, és esztétikai nevelésüktől. Őszintén szólva, én magam nagyon izgulok az első fellépések előtt, éppúgy, mint táncosaink. Az izgalom azonban szerencsére nem tart sokáig. Elkezdődik a műsor, s az első két-három szám után már kialakul a kapcsolat a színpad és a nézőtér között, — Hogyan született az együttes? — Eleinte kevesen voltunk, és főként munkásklubokban szerepeltünk. Mindez 38 évvel ezelőtt történt. Az együttes tagjai amatőrcsoportokból kerültek ki. Ha valamelyik férfitáncos megbetegedett, én helyettesítettem a különböző számokban. Abban az időben még körülbelül csak tucatnyi tánc szerepelt műsorunkon. Ma mintegy 300 tánc van repertoáron, az együttes létszáma pedig meghaladja a százat, s majdnem mindenki elvégezte a balettiskolát. Az utóbbi években nagyon megnövekedtek a követelmények a táncosok iránt. . — Hogyan került Ön az együttes élére? Hiszen Ön a Nagy Színház balettszínpadán kezdte művészi munkásságát. — Az egész tulajdonképpen nem volt váratlan. Fiatal éveimben szenvedélyes túrista voltam. Minden szabad időt túrán töltöttem, egy hátizsákkal, gyalogolva bejártam az ország nagy részét. Voltam a Kaukázusban, Ukrajnában, a Volga mente sztyeppéin és más országrészekben. A túrák közben kezdtem érdeklődni a táncok iránt, amelyek akkoriban még éltek a falvakban. Elkezdtem gyűjteni a táncokat, lejegyeztem a koreográfiákat. Minden nagyon jól jött, amikor 1935-ben felkértek, hogy balett-táncos munkám mellett vállaljam el az akkor szervezett Moszkvai Népművészeti Színház balettkarának vezetését. Nagyon érdekes volt a feladat és lelkesen csináltam. Nagy örömmel töltött el bennünket minden tehetséges fiatal megjelenése. S a népművészet forrása kiapadhatatlan volt. Ez a munka nagyon sokat adott személy szerint nekem is, így amikor rám bízták, hogy szervezzem meg az első hivatásos népi táncegyüttest, úgy éreztem, hogy felkészültem erre a feladatra. — Miért vonzódik a népi táncművészeihez ? — Mert az mély érzéseket és gondolatokat hordoz. A táncokban sűrítve található a nemzeti karakter, sugárzik belőle a népi fantázia alkotóereje, maga az élet. Úgy érzem, hoav a tánc kifejezi a nép lelkületét. — Végül egy hagyományos kérdés — mivel tölti szabad idejét? — Sajnos, nagyon kevés a szabad időm, de ha akad, olvasok, sakkozom Az utóbbi evekben újra felelevenedett ifjúkori szenvedélyem, ismét elkezdtem bélyeget gyűjteni. A. Amoszovics A távirat már a hét elején elment Micsurinszkba a Paksi Konzervgyárból, s ezúttal a hosszú szöveg hibátlan fordítása, orosz nyelvre való átültetése nem okozott külön gondot, mert a gyár egyik fiatal gépészmérnöke, Takács József, a Szovjetunióban végezte tanulmányait. Üdvözlet, jókívánság és a testvérkapcsolat további erősítésének szándéka — ez áll a táviratban. De hamarosan találkoznak is megint. Vasárnapra várják a gyárba a tambovi vendégeket, majd a faddi üzembe látogatnak el. örvös Ferenc, a konzervgyár igazgatója azt mondja, minden alkalommal van a Tambov megyei delegációban a micsurinszki kon- zervkombinátból való küldött, és a paksiak sem maradnak ki a Tolna megyei küldöttségből a viszontlátogatások alkalmával. Minden évben mennek né- hányan a Szovjetunióba, a két gyár közötti kapcsolat állandó, sokkal élőbb, mintha műszaki tapasztalatcseréről lenne szó csupán. Persze tanultak is egymástól az évek során. Mi- csurinszkban most folyik a gyár rekonstrukciója, amihez felhasználnak bizonyos paksi tapasztalatokat. örvör Ferenc két hetet töltött nemrég a Szovjetunió különböző vidékein, Moldáviában, Ukrajna déli részén és közép-ázsiai köztársaságokban. Szavai szerint „robbanásszerű fejlődés történt” az utóbbi három év alatt a mezőgazdaság gépesítésében, a modern gazdálkodás megvalósításában*' például az erők óriási koncentrálásával, továbbá szembeötlően nagy a változás a közszükségleti cikkek termelésében, s általában az emberekről való gondoskodásban. Moldáviát járva láttak olyan gyümölcsöst, amelyik hatezer hektár nagyságú, egy tagban. A gépesítés „szédületes” méretű, helikopterrel történik a növényvédelem, és mind a 6000 hektárt öntözik is. Gyomot az országutak szélén sem látni, legyalulják, kiirtják gépekkel, mechanikus módon. Nem törekednek mindenáron és minden mennyiségben a vegyszerek alkalmazására, nehogy felboruljon a természet biológiai egyensúlya. Az emberekről való gondoskodás a szántóföldön és a városokban egyaránt megnyilvánul. A végtelen mezőkön pihenőházak várják a dolgozókat, olyan felszereléssel, hogy például önkiszolgáló dohány- árusítás van és kulturált büfé. Vasútállomásokon és egyéb, nem étterem jellegű boltokban válogatni lehet szendvicsekben, a jó ellátást mutató enni-inni valókban. Három évvel ezelőtti utamon — mondja Crvös Ferenc gyárigazgató — ez még nem volt általános. Mostanában 1800—2000 szobás szállodákat építenek, fotocel- lás liftekkel. A moszkvai olimpia idején, 1980-ban nagyot fog csodálkozni a világ, de ez a fejlődés természetes. Ordas Iván: Dam|gsnich tábornok Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971. — Lógni fog! — ismételte félhangosan, de mert a csak lassan csökkenő fájdalomra is figyelnie kellett, nem tudott elfojtani magában egy valahonnan igen mélyről előtörő véleményt. Ha történetesen valamelyik idegen hadsereg, rtiondjuk a francia, tisztjeiként kerülnek fogságba, a legnagyobb megbecsülés és rangjuknak kijáró tisztes fogság az osztályrészük. Mint... igen, mint tábornokoknak. * A lovak patkója bántóan csattogott a köveken. — Nagy zajt ütünk — mondta az egyik ulá- nus, aki jobb szélről kocogött. A középső vállat vont — Hogy az ördögbe ne! Hiszen csak az őrjáratok mozognak az egész városban. Valóban csak az őrjáratok mozogtak kinn az éjszakában. Howiger tábornok, várparancsnok este tíztől reggel négyig tartó kijárási tilalmat rendelt el. A várfalakon, kapuknál kettős őrség állt. Az ágyúknál őrködő tüzérek mellett parázs izzótt, hogy bármikor lángra lobbanhasson kezükben a kanóc. Arad azonban csöndes volt. Az őrjáratok valahonnan a hegyekből idetévedt két bocskoros oláh pásztoron kívül senkit nem tartóztattak fel. A két pásztor részeg volt, bűzlött a cujkától, és bambán bámult a fegyveresekre, amikor az egyik kapu alól legmélyebb álmukból előrángatták őket. Az ulánus káplár a Fő téren meghúzta a szárat, és felnézett a nagytemplom toronyórájára. Megálltak. — Tüstént éjfél — mondta. Fenn a toronyban méltóságteljes lassúsággal forogtak az óraszerkezet fogaskerekei. Egy orsóról centiméterenként tekeredett le a súlyt tartó acélsodrony. Messze földön híres, pontos óra volt, még a megboldogult prépost plébános rendelte nehéz aranyak árán a jónevű grazi Kretschmar cégnél. Járásához igazították városszerte a zsebkronométereket, cilinderórákat, a gazdag polgárok nagy falióráit és azokat a vidám kakukkoso. kat, melyek nem ütéssel, hanem szárnycsattog— 139 — tató madárcsicsergéssel jelezték az idő múlását. A fogaskerék lassan nekiveselkedett, majd odébb tolt egy kis éket. A kalapács felszabadult, és lesújtott a bronztányérra. Előbb négyszer, majd mellette a másik kalapács is megmozdult, hogy tizenkétszer csapjon le és emelkedjen fel ismét. A teljes óra négy negyedét jelző ütések hangja valamivel élesebb volt, a lepergett órákat rendre számoló mélyen dongott, komoran, mint a távoli égzengés vágy a csaták ágyúdörgése. A tizenkét óraütés hangja elzúgott a város felett, de hallani lehetett távolabb, még a várban is. Csendes volt az éjszaka, csak az őrjáratok lépte kopogott az utcákon, és az ulánusok lovának patkója csattogott, amint most ismét elindultak. — Szép ház! — bökött a templom melletti sarokházra a káplár, amikor a sarkon befordultak. Csakugyan szép ház volt. Magas tetőszerkezete sejteni engedte, hogy nem akármekkora birtokról hordják alá a terményt. A sarkán márványból volt a kerékvető, és márványból készült a kocsibehajtó nagykapu íve is. A kapu felett né. hai Váradi Török Antal királyi hétszemélynök finoman vésett címere. A Fő térre nyolc nagy ablak szolgált, a mellékutcára hat. Jobbágyházakon, de még a szegényebb polgárok házain kapu sincs olyan nagy, mint amekkorák ezek az ablakok voltak. Egyiken sem szűrődött ki egyetlen fénycsík sem, a leeresztett redőnyök mögött zárt fatáblák őrizték a házbeliek álmát. A házban azonban senki nem aludt. A nagykapu figyelőnyílására Kácz Mihály óva- tosan visszacsúsztatta az elzáró vaslapot. — Elmentek — mondta maga elé az inas. — Az átkozottak! Az öreg tekintetes asszony ültette a kapugádor alatti fülkébe, azzal a szigorú paranccsal, hogy lelket a házból ki ne eresszen. Legkevésbé a fiatal asszonyságot, ha netán tán menni akarna. — Ügysem megy az! — legyintett maga elé. — Jártányi ereje sincs a szentemnek! A két asszonyság, özvegy Váradi Török Antal- né és a még nem özvegy Damjanich Jánosné Csernovits Emília egymás mellett ült a sarokszobában. Az öregebb a fiatal kezét fogta és simogatta. Termetes, szigorú öregasszony volt Török- né. Acélszürkére fakult haját magasra tűzött kontybán hordta, akár egy sisakot. Majdnem egy negyedszázada özvegyen és keményen élt, még a hétszemélynök temetésén sem látta ellágyulni senki. Férje sírba tétele másnapján kezébe vette terjedelmes birtokai irányítását. Gazdatiszteket dirigált, ispánokat vont felelősségre, keményen — 140 — őrködött azon, hogy egy percig se teljenek tétlenül a napjai. A tétlenség tehetetlenség, a tehetetlenség' pedig öl; Gondosan ügyelt, hogy véletlenül se érezze tehetetlennek magát. Most azonban tehetetlen volt. Ült a keresztlánya mellett, és simogatta a kezét. — Milikém! Ne sírj, kislányom! Ne sírj! Emília már órák óta nem sírt. Nyitott, száraz szemekkel ült, maga elé meredve, és szeretett volna nem látni, nem hinni, és nem tudni semmit. Néha azt hitte, hogy mondja: „Nem igaz! Nem lehet igaz!”. Nem modott semmit. > Újra és újra a délelőtti kép ötlött fel benne. Nem sokkal a déli harangszó előtt valaki meg- zörrentette a kapura szerelt kovácsoltvas kopogtatót. Épp ő volt az udvaron, odament, és nem is gondolva arra, hogy a figyelőrésen kitekintsen, félrehúzta a reteszt. Alacsony termetű, kövérkés katona állt a kapuban. — Frau Damjanich? — kérdezte, és ujjúval rámutatott. — Ja! Biccentett, mint aki úgyis tudja, és csak a forma kedvéért érdeklődik. — Howiger tábornok úr Öméltósága üzeni, hogy haladéktalanul tessék felmenni a várba, a férjéhez. — Nyelt egyet, aztán hozzátette: — A százados úrhoz. Megijedt. A látogatási engedélyekért idáig instanciáznia kellett és nehéz aranyakat nyomni az irodai altisztek markába. — Miért? Valami baj van? •— Nem tudom, kérem! — hangzott a felelet. — Én csak az elmondottak közlésére kaptam parancsot. Szertartásosan és komolyan beszélt. Más körülmények között az ilyenfajta fogalmazás, hogy „elmondottak közlése”, mosolyra fakasztotta volna. Most azonban nem volt kedve mosolyogni. •— Máris megyek — válaszolta, és fordult volna befelé a kapun, hogy kissé rendbe hozza magát A katona azonban megállította. —• Tessék várni! Itt a belépési engedélye. Enél- kül a kapuőrség nem ereszti át. ' (Folytatjuk) — 141 —
