Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-26 / 252. szám
I I N Kis állathatároző (lákedvii játszadozás) „Ogy született hajdan a vers az ujjam alatti ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas« fényes, páncélos, ízelt bogarat,, (BABITS) Ha már költőt idéztünk, sejthető, hogy •IWI alább nem rovartani vagy ornitológiái értekezés következik. Inkább egy véletlenül jött örömben osztoznék az olvasóval, ha a játékhoz kedve kerekedik. Az egyik diákom a magyarórákon használa-' tosaktól igencsak eltérően, színes könyvecskét forgatott. De amikor felemeltem előle a bumfordi albumot, magam lapozgattam tovább. A képek sem csúnyák, de mégiscsak legszebbek az alájuk nyomtatott nevek, el is tűnődtem utóbb, ki lehetett a bogarak Vergiliusa. Talán Kosztolányi írja le valahol (Bugátra? Földire? másra?) a megkapó kifejezést. De annyi tény: a népnyelvvel összefogott reformkori tudó. mány méltó a babltsi „Űrhöz”, hiszen hasonló kedvvel alakítgatta az állatok magyar elnevezéseit. A Kis növényhatározó mellé (ebben is szépséges szavak!) nemrégiben jelent meg a gimnazista diákok remélt örömére dr. Móczár László (egyetemi tanár, a biológiai tudományok doktora) címünkben jelölt könyve, a sok. sok szaktudománnyal megtömött, még több színes képpel megáldott album, amely a diákom előtt feküdt. Avatott szakbírálói vannak (dr. Móczár szerkesztette a nagyobbik változat két kötetét is), jó néhány tudományos cím a felsorolt nevek mögött. A kötetke ezúttal ugyancsak avatatlan kézbe került. Lapozgató ja régen feledte már azt a kevéskét, amit a témáról tanult. Erről a világról sohasem tudósították a gyerekkor képes, könyvei: ezekre egyre tisztábban emlékezik. De a könyvben avatatlanul is nem kevés örömét leli. Szinte ismét megnyílik előtte a világ, amelyben egykori futkározásaiban még a mos. taninál is avatatlanabbal gyönyörködött. A tűnőben lévő réteken és mezőségeken a mai gyerek efféle „bogarászásokra” már ritkán vetemedik. Ihletője a színes képtábla lesz. Ami elriaszt mégis, az a komor szavú és rátarti rendszerezés. A nyelvtörő nyelvújítás, a magyar nyelvű tudományok hajnalának laboratóriumi és sótlanabb hagyatékai. „Rovarrendek, alsórendű szárnyatlanok, egyenesszárnyúak, ikerszelvényesek, recésszámyúak, le- mezes csápúak, futóbogár-alkatúak, hártyás- szárnyúak, ízeltlábúak...” — olvashatjuk a tartalommutatót Félelmetes, hangosan elősorolni is nehéz, jéggé dermedt világ: élettelen ízek, sikam- lós hártyák és lemezek, tompa fényű ikerszelvények, csontmerev csópdk és üveges szárnyak mögül rémmesék szörnyei leselkednek; megmozdulva elszívják a vért és a levegőt. Szorongás és félelem surran a sejtelmük nyomán. Szinte feudális rendek ezek, elmeszesed- tek már, nincs mögöttük emlék az erdők avarából, akár a gyümölcsfák megmászott rejtelmeiből. De mindez ellibben a színes kének nyomán, minden oldódik, ami korábban a szürreális fertőzetű szorongás tánlálóia volt. Jókedvvel teremtődött, bohókás lények szöszmörögnek, másznak és repülnek elénk. Mellettük a ma mér szinte beveheteflen vár: a latin, az „ere. deti” név. Ezek alatt a hasonló derűvel fordított magvaros és főleg a népnyelvi változatok. Talán Csűry Bálint lehetett a „fordított jövevényszavak” hivatott értője, tudós professzora. A tájnyelvi változatokat szorgalommal gyűjtögette az egész nyelvtudomány: ebben éneklő jókedvvel és bőséges találékonysággal áldotta meg népünket a természet, FlIfrO szópárosítésok („bolharák” pél. mi 1*0(1 dául, ameljíik ráadásul még közönséges” is, emellett'^kecskerák, lápi vas- pondró, kutyatejszender, kék zömökbogár, öves ugróka, lótücsök, szúfarkas” stb., közöttük nem kevés a teljesen elmagyarosodott jövevényszó is), jóízű szavak („kandics, göm. bászka, tegzes, csajkó, ragyás futrinka” stb.), képzeletfakasztó névképződmények („sisakos, imádkozó, bunkóscsjipú sáska, fülbemászó, ugróvillások, pattgnó sertefarkúak, hólyaghúzók” stb.), meglepő képzések („rinyafélék, pikkelykék, pattanók” stb.) fakasztják az elmét, füzikebolhák, ezüstös ősrovarok csinosítják a nyelvezetet. Mennyi vidám alkotás, mennyi kedves lelemény, mennyi kedves játék az elnevezésekben! A népköltészet vagy az „egyéni műalkotás” fogalmát akár ki kellene terjeszteni a bogár, elnevezésekre is. Micsoda kápgazdagság a nevek mélyrétegeiben! Tragédiák árnyéka a „ha- lottbűzű bogár” vagy a „komor gyászfutó” háta mögött, a leszólás mesterműve a „ganéjtú- rók rendjének” neve is, PcaV rán&7pk * képre, s egyből tu- UJdl iailC£GH íorn. mi csíp; „Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!”. A delikvens elrepült, de a neve birizgál tovább, egy-egy szembeszökőbb elnevezés mögött akár történet kerekedik. „Gyilkosfürkész”. Elgondolkodom. Ő maga a gyilkos, vagy éppen fürkészi az életek merénylőit? A „szöcske” szó a találó mássalhangzó párral maga is ugrik, de a „tarsza” már úgy pattan és tűnik az éji homályban, akárha bolha lenne, pádig nem az. A „szemölcsevő szöcskének” bizony furcsa gusztusa lehet, a „tücsök” kedves szóalakjával (és az ehhez nőtt jelentéstartalommal) nyári éjszakák szép emlékeit cirpeli és fátyolozza elém. A „közönséges” molnárpoloskát szinte megszánom: a monoton, mélyhangú szó (előtte a magas) elkedvetlenít, a jelentés (előtte a jelző) elundorít. A gyilkos-, a gyümölcs-, a bogyómászó poloska (mit mássza az ocsmány a gyümölcsöt és a bogyót!), a vérszívó tetvek a bogárvilág keretlegényei. A szipolypoloska^ a bíboros címerpoloska (címeres bíborpoloska?), a bencepoloska, a csíkos pajzspoloska rangkórsága sem téveszt meg, címerük, pajzsuk, talárjuk ellenére ismerem őket, létük elszomorít. A vörösfoltok bodobács a hóhér a ke retlegények között. A kabócákkal (főként az „énekes” az, amely az első pillanatban jókedvre derít), elsőre ma gam sem tudom, hányadán álljak. De ami kor megjelenik köztük a „vérpettyes”, és a „rendjükbe” egyre több tetű kerül, pontosan tudom: a helyre kis név (a kacaj és a szamóca keveréke lehet?) rusnya férgekre utal. Lötyög rajtuk a kellemesen hangzó szó, akár a bölömbikákon a maguk neve. A fátyolka a tündérvilágba kalauzol, mondhatnak róla bármit a rovartanárok, a hangyaleső szerepkörét gyér- mekkoráinkban betöltöttük nemegyszer magunk is, a tevenyakú büszkén viselheti a lomhán csóvált feje alatt a sárga lábakat n hofíÍTríCTlí is mit tes2 ez?)- a IIC lU£tf u>* 11 szőlőlevélsodró, a csipkezőbogár, a szalagos méhészbogár, a lapuormá- nyos, a mezei homokfutrinka, a búvárbogár no meg a mályvamag-cickányormányos bizonynyal kitűnő mesteremberek: ég a csápjaik alatt a munka, ha egyszer hozzákezdenek. A szépségük akár Héphaisztoszé, de ágyukba Aphro. dítét emelik. A sutabogár, a közönséges temetőbogár, az óriásnünüke, a pohos gyászbogár, a karimás dögbogár, meg a lucernaböde nyomába sem léphet az előbbi kétkezieknek, csak bánat és baj teremhet abból, amihez hozzá- - férnek; a fenyves és bíbor virágdíszbogarak, a gyakori partiholyva. a kékfoltos bibircsbogár a természet kitartottjai, kár lenne velük törődni tovább. A pusztító múzeumbogár nem tiszteli a kul túra értékeit, az aranyos bábrabló, a rabló pille, a tompacsípős csíkbogár már nemcsak kitartottak, de lopnak és kegyetlenkednek is. A déli szipoly, a kis fináncbogár tartozhatnak akár a cserebogárfélékhez is, tudom, hogy Petőfi nem róluk hallotta a dalt. Ezek bizony be- 1 eártják magukat mindig az egyszerű emberek dolgaiba. A tavaszvégi csaja meg a lánykák, májusvégi virágzását idézi elém, a cincérek pedig az ugyanekkori fiúk és férfiak. Közöttük aztán igen sok rátarti szokás és tükör előtt formált árnyalat: a hősök mellett vannak göd- rösnyakúak, bársonyosak, feketevégűek, tűzpirosak, vörösnyakúak és feketefejűek, de még nyaksávos gyalogcincérek (zöldparolis bakák), csőszcincérek (hatalmas bajusszal elöl, és furkóval a hátuk mögött), gyászcincérek (temetőlovagok), pézsmacincérek (luxusszállodai ajtónállók) is. A fészkesbogár, az éger-, a fű^fa-zsákhordó- bogár feltehetően kitűnő magánkisiparosok, velük dolgoztatnék, ha nem tudnám, hogy közéjük tartozik a feketesárga prémesbogár (még a dualizmus korából), a burgonyabogár, meg a zöld pa.izsbogár is. De így aztán sejtem, hogy megvágnak és kifosztanak. Akkor már inkább a nyárlevelész, a pirregő vagy a mepei tücsök, ők legalább eldanolásznak, bár a munka csak lassacskán halad. II lepkékről („aszalványmoly, tollasmoly, köszméte, araszoló, hársszender, fehérpettyes álcsüngőlepke, tölgy- levélpohók!), a pillangókról (nem mindegy bizony: busalenke, boglárka, nagy ökörszemlepke), a kétszárnyúakról (esőthozó pöcsik, borzas zömöklégy, gyakori pöszörlégy, ékfoltos zengőlégy, zizegő comboslégy, fürtüsszár- nyú bronzlégy, óriás szőrösbuzogányos, rezes fém fürkész, hárscincérfürkész, díszbogárölő- gyilkosfürkész!), a hangyákról (faodvasító lóhangya — micsod dallama van!), a méhekről, a pókszabásúakról (bikanók!), a puhatestűek- ról (ha tűri a szedő) majd legközelebb. A pompás útonállót, a niroslábú bogárrontót az olvasóra bíznánk talán. A halak neve már muzsika, balatoni borok dévaisága, tiszai halászok termékeny humora az újabban szomorú sorsú vízilények kereszte- lőkútia fölött. El szeretnék jutni egyszer a küszvágó csérig is, s talán eltűnőd'k valaki maid a k;s nö- vénvhatározó hasonló lehetőségein. Tékozló gazdagság pazarlik az elnevezésekben. Meg is érdemlik szegények, ha már kihúzzuk lassan lábuk alól a talajt, elsatnyítjuk a sokszínű- soknevű növényzetet. ' BODRI FERENC Film jegyzet Ostromállapot Ahol csődöt mond a törvény, ahol a törvényen kívülieknek kell átvenniük a törvénykezők és a végrehajtó hatalom szerepét; ott baj van a társadalmi rendszerrel. Az „Ostromállapot” című francia filmben egyebek közt erre is figyelmeztet a társszerző és rendező: Costa Gravas. Legújabb filmjét utoljára ma egy hete vetítették Szekszárdon, a Panoráma filmszínházban, de remélhetőleg még nagyon sok helyen a közönség elé kerül a megyében. Értéke, így is mondhatjuk:- nagyság, rendje felér korábban már látott két művével: „A tökéletes bűntény”-nyel és a „Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája” cíművel. Annak idején mindkettőt ismertettük lapunkban. Ahogyan amazok, ez sem széplelkeknek való és nem 10—12 éves gyerekeknek, akiket — szinte már szokásos módon — szép számmal láttunk az előadáson. A Daniel Mitrione-ügy kerül, dokumentumszerű hűséggel a nézők elé. Az uruguayi tupamarók által elfogott és kivégzett „csendes amerikai”-é, aki a kínzások és rendőr- terror szakembere volt. Kitűnő szakembere, hiszen tengernyi pénz, a modern technika minden vívmánya rendelkezésére állt ahhoz, hogy kínozni tanítsa azokat, akik kínozni, gyilkolni azokat, akik embertársaikat üzemszerű módon láb alól eltenni hajlandók. Minden rendszeres újságolvasó tudja, hogy ilyesmire nemcsak kis terrorista csoportok, hanem jól szervezett állam- gépezetek is kaphatók. Az életben Mitrione, a filmben Santore (Yvés Montand) csak jogcím egy minden ízében politikai film megalkotására. Az Ostromállapot nem egy esetről, hanem „AZ ESETTRŐL” szól. Arról, hogyan válhat államelv az elnyomásból; hogyan lehet embereket olyan eszközökkel megkínozni, melyek alkalmazóihoz mérten az inkvizíció pletykázó kávénénikék gyülekezete volt; végül pedig mindennek eleve reménytelenségéről. Hiszen Mitrione-Santoret megölik, de megérkezik utóda, valószínűleg a szakma semmivel sem képzetlenebb művelője. Néhány tupamarót elfognak, sorsukra gondolni se jó, de nyomukba lépnek az új tupamarók, hiszen az elnyomottak ellenállását csak ideig-óráig lehet elfojtani, de megtörni soha. _ -\ Costa Gravas így nyilatkozik filmjéről: „Politikai felelősséget érzek a közönségemmel szemben ... Az én filozófiám lényege, hogy nem lehet eay osztálynak filmet csinálni. Nem csinálhatunk olyan filmeket, amelyeket nem néznek meg olyan emberek, akik többé'kevésbé már meggyőződtek azoknak az eszméknek a helyességéről, amelyeket a filmen fejtünk ki. Azt hiszem a politikai filmművészetnek a lehető legszélesebb közönséget kell megnyernie. Nem jelentheti ez a történelem meghamisítását... viszont bizonyos dolgok leegyszerűsítése lehetővé teszi a nagy tömegek számára is, hogy megértsék a lényeget. Számomra ez a film, csakúgy, mint a többi filmem, kísérlet. Szörnyű a helyzet ezekben a latin-amerikai orszá. gokban, s én igyekeztem megvizsgálni, hogy kinek van igaza. Semmit sem találtam ki, a legapróbb részletet sem. Szenvedélyes látásmóddal készítettem a filmet, nem hiszem, hogy hasonló eseményt hidegen, analizálva lehet filmre vinni.” Igaza van. Az Ostromállapot felkavar, gondolkodásra, politikai állásfoglalásra kényszerít A sokszor sűrű sziruppal nyakon öntött, máskor végtelen absztrahálások- kal terhelt és öncélú szimbólumok fölött ásítozó közönségnek ilyen filmekre is szüksége van. ORDAS IVAN IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: SZŐJ. PÉNELOPÉ! Tépi a szél a kastély körül a fákat.. 1 mikorra szövöd Pénelopé a vásznat? Szövögeti vásznát Pénelopé, Estnek, Szélnek; szabdalja-tépje; Mikorra készül — szemfödélnek? A fátyolfelhős ég kelengyéje? Itt a kertben a dáliáknak tűz-lila rokkakereke támad, s a messzi tengerre figyelve, szövődik a mindegy-kelengye ... Hova, kinek, miért csinálja, belefúlva nappalba-éjszakába? Órákból megfont fonala tépett, nem veszi észre, hogy közben égek... (micsoda Sziszifusz ím lelkem?!) Nem tér meg Odüsszeusz: Szerelmem! Gyertek, napok, jók lesztek szövőszéknek, céryavékany a szél, már nem ének, s iszkol a Nyár... Mintha sietne... Dolgozz, Sziszifusz! — Szőj, Pénelopé!
