Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-28 / 253. szám
Tv-napló Tudós nók lombikban Egy gazdag kiállítás Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor művei Szekszárdon Több mint háromszáz éve matatták be a párizsi királyi palota színpadán Moliere remekét, s az előadás tulajdon- képpen azóta sem változott. A hagyományos Moliere-szín. pad mindenütt kötelezővé vált, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem is szabad változtatni ezen a hagyományon. Az igazi klasszikusokat az jellemzi, hogy minden kor önmagát ismeri fel bennük, s ma már csak a filológia tartja számon, hogy — például a Tudós nőkben — Trissotin és Vadius eredetije két gyönaécske költő volt, Contin és Ménage. A Jd tudja hányadik magyar Tudós nők rendezője, Vámos László, tehát jogosan cselekedett, amikor a hagyományos kör. nyezetből kitessékelte Chry- sale-t és háza névét, csak az a kérdés, hogy a darab és Moliere közelebb került-e ezzel a nézőhöz? Sajnos nem. Ugyanis a XVII, század nagyon is valóságos francia szalonélete helyett valami soha nem létezett világba kerültünk. ami mintha a szá,zad- forduló Magyarországához ha. sonlított volna, de ez is csak külsőségeiben. Ilyenfajta irodalmi szalont nálunk legföljebb néhány arisztokrata rendezett be, például Justh Zsig. mond, vagy néhány iparbáró, ezek azonban annyira jelentéktelenek voltak, hogy verebeikre Moliere nem lövöldözött volna ágyúval. így aztán az, ami a vígjátékban őrök érvényű, olyan személyekhez és környezethez kapcsolódott, amivel nem tudtunk mit kezdeni. S ráadásul milyen tarkaság! Ráday Imre valóban Moliere-t idéző játékfelfogása mellett Klitander a századforduló szépfiúja, aki — ebben biztosak lehetünk — nem szokott hozomány nélkül nősülni. Ariste ezúttal egyáltalán nem az a bölcs és higgadt Moliere- figura volt, aki mindent rendbe tesz, mert sokkal jobban illenék az Csulinak Mó. ricz Úri murijába, s Trissotin- ben is inkább Hazafi-Verai Jánost sejtettük, mint a hangoskodó. öndicsérő álzsenit, márpedig hol volt az az úri társaság, amelyik az egyébként mulatságos Hazafi-Verai Jánost befogadta? így aztán nagyon felemás darabot kaptunk. mert ezek a tudós nők lombikban élnek, egy soha nem volt világ hiábavalóságát példázzák Pedig az ötlet ott volt Vámos kezében, hisz a Rádióújságban ezt kérdezi: „Talán nincsenek új sznobok és neo- kékharisnyák? Ma ugyan nem az „udvart” majmolják, hanem a nvuoati divatot, az affektálást." Pontosan íny van, de az aktualizált Moliere időtlen érvénye belekényszerült és -szürkült a szárnriforduló elképzelt úri vV inába, mintha csak ott és akkor éltek volna sznobok és kékharisnyák. Moliere-ben az a csodálatos, hogy mindig aktuális. Vámos László dicséretes érzékkel választotta ki a Tudós nőket, de félúton visszafordult, mintha megbánta volna saját ötletét, * úgy aktualizálta Moliere-t, hogy éppen ettől lett ódon. Ami jó volt benne, az a régi Moliere volt, akit zseniálisan tolmácsolt Illyés Gyula. S így jól is szórakoztunk, mert úgy látszik, Moliere-t nem lehet rosszul játszani. Csányi L. — Kit érdekel a festészet? Főleg a mai festészet? Ezt a kérdést sokféle éllel, tartalommal, jó, rossz -vagy éppen keserű szándékkal mór gyakran hallottam. Vasárnap délelőtt Szekszárdon, a megyei múzeumban a tények olyasféle választ adtak, hogy sokakat. Kétszázan, de inkább kétszázötvenen lehettek, akik ott szorongtak Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor, e rokonszenves művészházaspár kiállításának megnyitóján. * Akinek a papírra vetett szó a mestersége és sokadszor teljesített kötelessége, hogy képzőművészeti alkotásokról ír. jón, újra és újra érzi a tudósítás műfajának gátjait Könnyebb a költőnek. A ki. állítás ízléses katalógusában (formabontó módon) Tamás Menyhért Bazsonyi Aranyban „az ébrenlét-álmodás”, „a beszéd mögötti tájak” festőjét érzi meg. Férjében „az indulatok", a „visszatérések szomjúságának” és „a vakolat- csöndű udvarok”-nnk művé. szét. Az elmélyültet) szemlélődő látogató két ellentétes és mégis összhangban lévő, naAz Uljanov család több mint 400 művet tartalmazó zeneműtárának mintegy 100 darabját rekonstruálta a közelmúltban Nagyezsda Anyi. szimova moszkvai restaurátor. A Marxizmus—Leninizmus Intézet archívumában őrzött értékes kottatár olyan neves szerzők műveit tartalmazza, mint. Csajkovszkij, Beethoven, Glinka. Wagner, Liszt, Haydn. Rubinstein. Gounod, továbbá népdalokat, a forradalmi dalok első szovjet kottagyűjtegyon rokonszenves művészt vél felfedezni a képek alkotóiban, akik a világból olyasmit látnak meg, ami kétség, telenül jelen van, de amit csak ők vesznek így észre, és hívják fel rá mindany. nyiunk figyelmét. Ez feltétlenül az igazi művészet sokrétű lényegéhez tartozik Szorgalmas művészek. Ä múzeum két termében kiállított 33 Bazsonyi- és 16 Vecsési- alkotás (nem számítva utóbbi négy szép, de már kevésbé önálló hatást keltő szobrát) 1970 óta született. Vecsési képei komorabbak, anélkül, hogy szomorúak lennének. A szíven ütőén szép „Múló vi- lág”-ra, a „Búcsú a kurdi templomtól”-ra (egyik váltó, zata a leningrádi Ermitázs tulajdona), a „Madárraj”- ra gondolok. Tájképfestészetben igazán nem szegény a magyar művészet, de a „Kiserdő”, a „Fekete víz” és a „Viharos táj” bizonyságai annak, hogy az úgynevezett „örök” témákra talán éppen azért is illik ez a jelző, mert egy igazi művész mindig újszerűén tudja feldolgozni azokat. ményét és az Intemacionálé szövegével ellátott rendkívül értékes kottalapot. Az Uljanov család minden tagja zenerajongó volt. Lenin hozzátartozóinak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a fiatal Vologya — Olga nővére zenei kísérete mellett — olyan nehéz darabokat is ki. válóan énekelt, mint Gounod Faust című operájának Valen- tin-áriáját. Szívesen hallgatta édesanyja, Mária Alekszand- rovna játékát js. Lenin kreml- beli lakásában áll az a zongora, amelyen húga. Marija, Bazsonyi Arany világlátást más, talán átlényegültebb. lá- tomásszerűbb, és ennek megfelelően a színei is azok. Amíg a látogató csak az „Asszony és madár” című képet nézi (megvette a megyei múzeum), vagy a „Szekszárdi hegy”-eV (a megyei pártbizottság tulajdona), hajlamos lenne azt mondani. hogy líraibbak. A földszinti teremben lévő alkotásai, nak vakmerő vöröse („Tűz”, „Naplemente”) azonban lázadásra, a szenvedés elleni Iá. zadásra is valL , A kiállítást dr. Szilágyi Miklós múzeumigazgató bevezető szavai után Tamás Menyhért költő lírai gondolatai és Bencze László Kos. suth-díjas festőművész rövid, ismertető jellegű előadása nyitotta meg. Jó lenne re. mélni,' ha november 16-ig. amíg a két művész munkái Szekszárdon megtekinthetők, nem apadna a látogatók folyama. Ebből a két teremből senki nem távozhat úgy, hogy ne lenne érzelmekkel, élményekkel gazdagabb Ordas Iván bátyja legkedvesebb zenemíL veit játszotta. Bármely városban jártak az Uljanov család tagjai, mindenütt felkeresték a zenemű, hóitokat. Gyűjteményükben számos olyan kottafüzet szerepel, amelyeken Kazany, Szaratov, Pétervár. Moszkva, Kijev Tomszk és Tyumeny üzleteinek bélyegzői egyaránt megtalálhatók. Chopin Mazur- kák című művének kottája Géniből, Mozart Szonátát Párizsból, Strauss művei pedig Bécsből származnak APN—KS Lenin családjának zenei könyvtára Ordas Iván: Damjanich tábornok Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971. Ä tábornokok nevettek, Görgey pedig körülhordozta tekintetét az asztalon. Étel, ital volt bőségben, és ő kiadta a parancsot: — A tisztiszolgák most távozhatnak; Majd kiszolgáljuk egymást és önmagunkat! Bizalmas szóm lesz az urakhoz! összevágtuk a bokánkat, és távoztunk. Remélem, hogy nemsokára ismét híradással lehetek. Tóni Ámint azt jelent esem elején közöltem, Anton Reichtől nem számíthatunk több jelentésre. A csatoltak megítélésére viszont Excellenciád hiva- tottabb, mint én. Tisztelő híve: Karl Pocking ezredes 'j VAK ESET Ragyogóan sütött az áprilisi nap. Az utakon felszáradt a sár, a szekérsorok és egymás mögött gördülő ágyúütegek végre nem a hetek óta utált dágványban gázoltak, hanem port verve vonultak a vár felé. Napok óta ömlött az ellátmány, élelmiszer, lőszer a falak közé. A vár ágyúit uralta a folyó és a környező fontos közlekedési utak. A sánc tetejéről, ahol a tisztek egy csoportja szemlélődött, mindezt pontosan látni lehetett. — Nem is vár ez, hanem valóságos várrendszer — monda Damjanich, miközben leeresztette távcsövét. — Olaszországban láttam ilyeneket, Veronánál és Mantovánál. Lőszerrel és élelemmel jól ellátott sereg innen akár százezres hadat is visszaverhet íT‘ - ' *• — Nem neked való az ilyesféle munka — vélekedett mellette Knézich. — Meg őszintén szólva nekem sem. Falak közé zárkózni és artilleris- ta módjára számolgatni az ágyúk pásztázási szögét. Én a mozgékonyabb harcot szeretem, Damjanich nevetett. — Szereted? Született granicsár vagy, testvér! Én ha nagyon őszinte akarok lenni önmagamhoz, el kell ismernem, hogy semmilyen harcot nem szeretek. Csak csinálom, mert kell! — Mint például Jarkovacnál. ugye? Még máig is akad egyik-másik zászlóaljnál, akinek lidérces álmokat okoznak az ottani emlékek. — Néha nekem is! De Jarkovacnál te sem viselkedtél volna másképp. — Az lehet. De azt viszont én szeretném tudni, hogy miként fogsz te viselkedni a hadügyi miniszteri székben? — Én is! Nem az én testemre szabott beosztás, annyi szent. Csak azzal vigasztalom magam, hogy volt idő, amikor egy teljes zászlóalj gatya. és kapcabeszerzését nekem kellett bonyolítanom, és azt sem épp rám szabták. A tisztek nevettek, a fiatalabbak és kissé távolabb állók illő tisztelettel. Damjanich őszintén. Knézich kevésbé. A tábornok és az ezre. des egymásba karolva, kissé odébb sétáltak a sáncon, ahol már senki nem hallhatta a szavukat — Miért mégy el tulajdonképpen. Jósza? — kérdezte Knézich. — Miért? Hiszen a győzelem már majdnem az ölünkben van, „Prágáig meg sem állunk”; ezt már Görgey maga is megszerezheti. — Éppen ez az! Nem szeretem ezt a kérni, kust Túl sokat kiszámít előre, nem a mi faj. tánk. — Nem a mi fajtánk, de én azért szeretem. Kitűnő katona és bátor ember — Meglehet. De nem egyenes! — Ez csakugyan meglehet. Csakhogy, öregem, épp elég esztendőt töltöttünk mundérban ahhoz, hogy megtanuljuk, nem a mi dolgunk bírálni a feletteseinket. — Igen! Hírlik, hogy ezt te annak idején, tán egy esztendeje, Haynaunak igencsak megmutattad Temesvárott... Damjanich vállon veregette. — Eredj a pokolba, testvér! Veled nincs ked. — 116 — vem veszekedni. Inkább mutasd meg azokat a híres lovaidat! Ettől Knézich nyomban felvillanyozódott. Gyalogostiszt létére jobban szerette a lovakat, mint bármelyik öreg huszár. — Ezer örömmel! Odakiáltott a tisztekhez: — Urak! Szóljon valaki a kocsisomnak, járjon ide mielébb! Hallották amint a sánc őrláncán szájról szájra száll a kiáltás: — Knézich ezredes úr kocsiját a déli kapuhoz! A tisztek lementek a kapuhoz, és néhány perc múlva ívbe hajtott fejjel, gyönyörűen emelt lábakkal odaporzott két hollófekete mén A kocsi szinte túl könnyű volt az erőtől duzzadó jószágoknak, röpítették, őszülő bajuszú, idős honvéd fogta a hajtószárakat, egyenes derékkal, mere, ven maga elé nézve. — Ez igen! — mondta elismerően Damjanich. — Ezekért érdemes volt végigcsinálni Szolnok, tói idáig az egész hadjáratot. Csodálatos két jószág! A rudas ebben a pillanatban gonoszul a karja felé kapott. — Te! Hiszen ez valóságos sátán! — Annak is neveztem el, bár az eredeti gazdája alighanem más néven szólította, csakhogy őt már nem lehet megkérdezni. •— Miért? — Elesett Nagysallőnál. Őrnagy volt a Straschil-dandárban Az emberek azt beszélik, hogy maga Földváry vágta le. — Azt csodálnám, ha nem Földváry lett volna — mondta Damjanich. — Egyenesen meglepő, hogy mennyire szeret császári őrnagyokat vágni Na, Károly, most mutasd meg, hogy mit tudsz! Fordulj egyet ezekkel a sátánfajzatokkal. Knézich felült a bakra, és odébb parancsolta a kocsist. Pompás hajtó volt, a lovak szinte minden ujjmozdulatának engedelmeskedtek. Kirobogott a kapuk alatt, el a külső bástyáig, aztán vakmerő ívben megfordult, és két lépésre Damjanich előtt megállította a fogatot. Amaz nevetett. (Folytatjuk) — 117 —
