Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-12 / 214. szám
„Harmincon tűíiaknak: szükséges rossz' Gazdátlan zenekarok Hol van már az az idő, — amikor naponta szó esett a beat-zenekarokról? A szenzáció már a múlté, a zenekarok pengetik a gitárt, a fiatalok táncolnak a zenére és kész. A beat-fiúknak — úgy tűnik *— kedvesebb volt a viharos múlt, mint a mai csend. Sőt. Az egyik zenész a következőket mondta: „A bulikon a zenénket sokan hallgatják, de minket nem hallgat meg senki.” Helyzetkép A legpontosabb adatot egy lengő hajú, 15 éves fiú szolgáltatja, aki „imádja az egészet”. Szerinte jelenleg 17 zenekar működik Tolna megyében. Hivatalos adattal nem . rendelkezhetünk, a közművelődés hivatalnokai között senkinek sem asztala e terület. Az Országos Szórakoztató Zenei Központ megyei kirendeltségéhek vezetője. Véghelyi Miklós sem nyilatkozhat a beat-zene- karok számáról, mert ő csak a regiszter meghallgatáson részt vevő együttesekről tud. Tehát hivatalosan senki sem tudja, hány zenekar játszik ifjúsági rendezvényeken. Valószínűleg minden járásban három-négy. Ezek közül mindösz- sze négy rendelkezik ideiglenes működési engedéllyel, de ebből a négyből kettő azóta már felbomlott. Az átcsoportosulás, felbomlás egyébként jellemző a zenekarokra, és ezért nehéz is velük foglalkozni. Egy-egy név alatt gyakran alkalomról alkalomra más csoport áll ki játszani- , De kiállnak: a művelődési házak legnépszerűbb programja ma is — és feltehetőleg még ükunokáink idejében is az lesz — a bál, a táncos rendezvények. A művelődési otthon számára ez a legbiztosabb bevételi lehetőség, de emellett az is tény, hogy a táncolni vágyó ifjak akkora nyomást gyakorolnak, a művelődési házra, hogy lehetetlen lenne ellenállni. De hát, ki akarja eltiltani a tizenéveseket a tánctól? Senki. A tánchoz pedig zene szükségeltetik.; A zenét zenekar szolgáltatja. Manapság: beat-zene- kar. Akár tetszik, akár nem, azt is tudomásul kell mindenkinek vennie, hogy a beat-zene és így a beat-zenekarok tömeghatást gyakorolnak az ifjúság, ra. Órákon át hallgatják őket, és ha nem is elsősorban a zenére figyel a báli közönség, az is „felszívódik” a fejekbe... Hat az is, hogy miként öltöznek, miként viselkednek, miként ejtik a szavakat a színpadon, A beat-zenekarok hatásával nem lehet nem számolnia a közművelődési intézményeknek! Erre rögtön lehet válaszolni: hogyan zárkóznának el, amikor a zenekarokat éppen a művelődési házak működtetik? Éppen itt a furcsa kettősség. A zenekarok és fenntartó intézményük ellentmondásos viszonyában : a művelődési ház „res- telli”, hogy ilyen is van, az együttes pedig elégedetlen, sőt követelődző, és a kapcsolatot maga is formálisnak tekinti, így aztán némelyik igazgató maga jelenti fel együttesét — például csendháborításért — a zenekar pedig reakciósnak hirdeti igazgatóiát. amiért nem vesz új erősítőket... Xi az, aki eligazít? A művelődési ház és a zenekarok vitái, de ami ennél is fontosabb: a zenekarok szín- vonalbeli, szakmai képzése Tolna megyében nem tartozik senkire. Senki nem ellenőrzi, hogy kik játszanak, mit és hogyan, sem intézmény, sem kijelölt ember nincs arra, hogy valamiféle továbbképzést szervezzenek a beat-fiúknak, senki sincs, aki irányítaná, összefogná őket. Legutóbb a Bonyhádon rendezett beat-zenekari vetélkedőn az bizonyosult, hogy némelyikük nagyon is megérdemelné. Kulturáltan játszottak, tisztán énekeltek, megjelenésük, viselkedésük is ízléses volt. Igaz, ezek a zenekarok öntevékeny módon igyekeznek lépést tartani az igényekkel. Állandó kapcsolatban vannak a helyi zeneiskolával, jelent-, keztek az OSZK regiszter meghallgatására. Ez a meghallgatás elvileg kötelező lenne minden olyan együttes számára, amelyik bálokon, belépődíjas rendezvényeken játszik. Kötelező és ajánlatos: ugyanis itt csak az szerepel eredményesen, aki alapvető zenei ismeretekkel rendelkezik (jól ismeri a kottát és valamennyi klasszikus hangszerismerete is van). A vizsga nem könnyű — egyszerűbb nem is jelentkezni rá. És sajnos, a művelődési intézmények cinkostársnak szegődnek: szemet hunynak a vizsga hiánya felett, olvan együtteseket engednek fellépni, akik nemhogy zenei analfabéták, de még azt sem veszik észre, ha hangszerük valamennyi húrja hamis... Rendezni a sorokat A bonyhádi vetékedŐ után beszélgettünk a zenészekkel. Egyikük jelentette ki, hogy „sajnos a harmincon túliak számára, csak szükséges rossz a beat-zenekarok léte.” Szubjektív megítélésünktől függetlenül — tetszik, vagy nem — bizonyos, hogy ez a terület fontos, és jelenleg elhanyagolt. ' Ä szakmai felügyelet szükséges megoldása mellett nagyon fontos lenne rászorítani a művelődési házakat, ne működjenek közre még kegyesnek ítélt csalásokban sem, ne szerepeltessenek szabályellenesen, ideiglenes működési engedély nélküli együtteseket. Ha tehetségesek: le tudják tenni a vizsgát. Ha tudatlanok: nincs helyük a színpadon. Felszerelés Még egy kényes kérdés: a beat-együttes felszerelése nem filléres mulatság, viszont tagadhatatlanul szükséges ehhez a zenéhez. Kis intézménynek az égész éves költségvetéséből sem futja egy márkás mikrofonra. Mit ajánlhatunk? A helyes és követendő az lenne — ez Véghelyi Miklós véleménye is, a jelenlegi egyetlen „fél” illetékesé —, ha a kis házak (és együtteseik) nem akarnának többet, mint amire reális lehetőségük van: kedvtelésből, alkalmanként az ifjúsági klubban fellépő, egyszerű hangszereket használó zenekart. A nagyobb együtteseket — a járási székhelyeken — viszont hatékonyabban kellene segíteni, ösztönözni az igényességre. Ezeknek a felszerelését — akár a műkedvelő mozgalom más „költséges” ágaiban — közösen biztosíthatnák a művelődési házzal a nagyobb vállalatok, szervezetek. A nagyobb lehetőségekért cserébe többet is lehetne kérni. De a zenekaroknak is megérné, hogy tanuljanak és ellássák járásukat báli talpalávaló- val. A közönségnek és a köz- művelődésnek is kifizetődne ez a változás... Ezen a téren sok intézkedés nem is kellene. A szekszárdi, tamási és bonyhádi járásban van is olyan zenekar, amelyikre lehet építeni. A beat-zenekarokról manapság már nem divat vitatkozni, de a létezésükről azért tudomást kell vennünk. S ha már vannak: odafigyelni rájuk. VIRÁG F. É. Japán rendező — sznvjet film „Rendkívül elégedett vagyok a szovjet filmesekkel készített első közös munkámmal” — jelentette ki Akira Kurosawa japán filmrendező. — „Gyorsan legyőztük a nyelvi nehézségek jelentette akadályokat, könnyen megértettük egymást, s számomra nagyon érdekes és hasznos volt a szovjet kollégákkal közösen végzett munka.”. A „Dersu Uzala” című filmet, amelyet Kurosawa a Moszfilm stúdióban készített, bemutatták már Moszkvában. „Régóta álmodoztam már arról, hogy filmet készítek Vlagyimir Arszenyevnek, az orosz utazónak és tudósnak a könyvéből” — mondotta a rendező. — „Harminc esztendős múltra tekinthet már vissza ez az alkotói elgondolás nálam. Munkánk — akár a Moszfilm stúdióiban, akár a távol-keleti taj- gában végeztünk, ahol az eredeti természeti képeket vettük fel, a munkás Irarátsag és a kölcsönös megértés jegyében folyt” — hangsúlyozta Kurosawa. Amikor arról érdeklődtek ai nagy japán rendezőnél, hogy miben látja a filmművész szerepét a mai világban, így válaszolt: „Azzal a felhívással szeretnék a világ valamennyi filmművészéhez fordulni, hogy ne törekedjenek mindenáron a színpadias effektusokra, a divatos irányzatok követésére, olyan filmek készítésére, amelyek csak a nézők idegeit borzolják, de nem adnak nekik semmiféle komoly okot a gondolkodásra. Azt szeretném, ha a filmművészek olyan filmeket készítenének, amelyek hozzásegítik az embereket ahhoz, hogy boldogok legyenek.”. A sajtóértekezletet egyébként, amelyet Kurosawa nyilatkozott, a szovjet filmművészet fesztiválja alkalmából tartották. Ordas [vén: SSsamtJsanieh tábornok Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971. Az alispán estélye, ahogyan ezeknél a bánsági uraknál már szokásos, kora hajnalig tartott. Elkerülhette volna, és magában élt is a gyanúperrel, hogyha távol marad, kevesen sírnak utána. Haynaunak nem voltak illúziói. Tudta, hogy kevés ember, talán egyedül csak a lánya szereti, de nem is igényelte az emberek szerétét, sőt a társaságát sem nagyon. Ez egyszer azonban szokása és kedve ellenére ébren kellett töltenie az éjszakát. -* Fiatal tiszt korában az uniformissal járóan természetes és magától értetődő volt, hogy az ember — feltéve, ha szolgálatmentes — minden lehetséges bálon és estélyen részt vegyen, táncoljon, udvaroljon, igyon, később esetleg párbajozzon, ha kell. Ma már ezt sem kora — az altábornagy hatvankettedik évét taposta —, se rangja vagy társadalmi állása nem követelte meg. Ahová meghívták, ott biztos lehetett benne, hogy mint díszvendég, Ehrengast, a társaság központi figurájaként szerepel, és vacsoránál ő vezetheti asztalhoz a háziasszonyt. A Haynau név magában ugyan nem csengett különösebben, de jobb körökben mindenki tudta, hogy szerencsésebb körülmények közt az altábornagy hercegi koronát viselhetne. Hiszen, ha csak bal kézről is, de Vilmos hesseni választófejedelem fia, és az uralkodói vér, ugyebár, sosem válhat vízzé! Megszokott mozdulattal nyúlt hosszú bajuszához, és végigsodorgatta két ujja közt az őszülő, vörösesszőke szálakat. Arcához, alakjához illő szőrzet volt, a saskeselyűre emlékeztető arcéit már elképzelni sem lehetett volna nélküle. A magas, szikár altábornagy mintha csak ennek a levegőben úszó két bajuszszámynak folytatásaként érintkezett volna a földdel. Hosszú, lőcslábai voltak és lécből összeróttnak tűnő, ugyancsak hosszú karjai. Egész életében keserűen küzdött a soványsággal. Szívesen meghízott volna, és csendes irigységgel gondolt a tábornoki kar egyik-másik tagjára, akiknél a fiatalkori izmos mellkas alá lassan gyarapodó zsírpárnákat plántált az idő, és most fehér Waffenrockjuk gondosan álcázott fűzőt rejteget. Haynau sosem adott dolgot a fűzőkészítőknek. Kärtnerstrassei szabójának annál inkább, akinek művészi módon kellett vatelinoznia egyenruhái vállát és mellrészét, illő tekintélyt kölcsönözve ily módon egy császári tábornoknak. Ilyen külsővel már akadálytalanul lehetett Ehrengast az ember, és Vukovics alispánnak valóban semmit nem lehetett szemére vetni, kifogástalan udvariassággal fogadta a hadsereg legmagasabb rangú képviselőjét. Haynau mégis dühöngött. A becsületes szláv nevű alispán zsinóros magyar ruhát viselt, oldalán ékkövekkel gazdagon kirakott díszkard csüngött. A vak is láthatta, neki meg igazán volt szeme az ilyesmihez, hogy Vukovics Sebő dolmánya alól hiányzanak azok a szabászati kellékek, melyek az ő egyenruhájának tartását és előírásos elegenciáját biztosították. Vukovics vitathatatlan férfiszépség volt, izmos, ruganyos, könnyű mozgású. Sasorra a nemes ra. gadozóra emlékeztetett, és Haynau hirtelen rádöbbent, hogyha valóban hű akarna maradni fiatal hadnagyként választott maszkjához, a saskeselyűéhez, levágathatná híres bajuszát. Ki látott már bajuszos saskeselyűt? A borotvált arcú alispán veszedelmesen szellemes, kitűnő társalgó volt. Az altábornaggyal természetesen németül, beszélt, a társaság java részével azonban magyarul, egy vakítóan fehér mellényű, cigányos képű öregemberrel románul, a gazdag Csemovits testvérekkel szerbül, és közben még arra is ráért, hogy a hölgyeknek hibátlan francia bókokat mondjon, a kikindai prelátussal pedig latinul csevegjen. (Folytatjuk). Tömeghatás