Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-28 / 228. szám
1 Moziban Hosszú búcsú Vajon törvényszerű-e, hogy néhány nappal ezután, hogy megnéztem a Hosszú búcsú című amerikai krimifilmet, már nem találom önmagámban a nyomát? Nem, nem rendített meg, nem változtam meg tőle, emlékezetes sem maradt egyetlen képsora sem, pedig arra jól emlékszem, hogy a nézőközönség egy részével szemben, cseppet sem unatkoztam a viszonylag hosszú film alatt. De a krimi sajátos körülményeiről még egy „nyomozati anyag” tanúskodik: a film alapját képező regény szerzőjéről, Raymond Chandlerről sehol, semmilyen kézikönyvben nem találtam egy sort sem. Pedig a Hosszú búcsú megfilmesítését hatalmas könyvsiker előzte meg,' és amint a múltkoriban a rádióban hallottam, az Egyesült Államokban irodalmi respek- tusa van Chandlemek. Erre még bűnügyi regényeivel is rászolgálhatott, ugyanis könyveinek sikerét nemcsak azzal szerzi, hogy szövevényes, izgalmas történetet tálal, hanem finom iróniával megalkotott hőseivel és azzal a tulajdonságával, hogy biztos realitásérzékkel egyensúlyoz hazája túlontúl is szélsőséges jelenségei között. Mindezek miatt érdekelt volna, hogy a krimiken kívül mit ír, sőt, hogy ír-e még, hiszen azt sem tudjuk, él-e, hal-e. Nos, ezután sem tudom, nem tudhatom, pedig könyveit nálunk is százezrek olvassák, a példányszámból következtetve. Persze, a százezrek alighanem ugyanúgy voltak, mint a néző ezzel a filmmel — néhány nap múlva elfelejtkezett az egészről, így aztán túl nagy súly nem terheli a kézikönyvszerkesztők lelkiismeretét. Nézzük csak, sikerül-e röviden összefoglalni, hogy miről szól a Hosszú búcsú? Philip Marlowe, a fanyar, ám tisztességes magánnyomozó jóbarátja körül vihar kerekedik. A barát titokzatos útra kel, majd híre jön, megölte feleségét és öngyilkos lett egy távoli pampán. Marlowe úgy véli, hogy mindez nem lehet igaz — és utánanéz. Ennek az „utánanézésnek” törtér mete a film, természetesen meglepő befejezéssel. A történet ezúttal is izgalmas, jól szerkesztett, nincsenek nyakoncsíphető logikai bakugrásai, mint sok krimitársának. A közönség jó része mégjs unta. Az unalom forrása a film ritmusában volt: a krimiktől elvárható gyorsaság, a percről percre fokozódó izgalmak hiánya miatt. A hagyományos krimieszközök helyett a film készítői modernebbet alkalmaztak, mesteri módon. Segítségükre volt egy nagyszerű színész, Elliot Gould, Marlowe alakítója, ö volt a legfontosabb a film készítői számára, Marlowe-on „átszűrve” jutott tudomásunkra minden. Az ő világában jártunk-keltünk, vele együtt: egy káprázatos és mégis hétköznapi Los Angelesben. A film nézőinek egy része nem élvezte ezt, mondván, hogy a krimi legyen krimi, és fölöslegesek az ilyen abrakadabrák. Én amondó vagyok, hogy a szórakoztató műfajt is igényesen kell művelni. Ngm is panaszkodom a Hosszú búcsúra, habár azt sem titkolom — még egyszer azért nem nézem meg. Mert ahogy már írtam: nem rendített meg, nem változtam meg tőle — ahogy az igaz jó filmek hatnak, úgy nem hatott. Igényesen megalkotva is — krimi maradt. VIRÁG F. ÉVA Történelemóra a múzeumban Rj Pllttlllf tl'z*tízen°t évben jöttünk rá Cllllliil igazán arra, hogy mire is való a múzeum. Azaz, vigyázzunk önmagunk dicséretével: rájött már Móra Ferenc is, hogy a múzeumnak nemcsak holt tárgyak poros gyűjteményének kell lennie. írt is erről igen szépeket, de hát a gondolatai megvalósítására nem volt pénz ... „Rendeltetésszerűen” — azaz népművelési, közművelődési célokra alig egy-két évtizede használatosak a magyar múzeumok, amióta a kormányzat anyagi eszközökkel is mind erőteljesebben ösztönzi a munkájukat, sőt számonkéri, mit tesznek a kö- izösség művelődéséért. A múzeumi történelemóra azonban új dolog — ha a gondolata nem e pillanatban született is —, a régészek, pedagógusok egyöntetű véleménye szerint nagy jövő előtt áll. Nemcsak azért, mert a diákok — általános iskolák felső osztályosai, középiskolások — szá- mára élénkítő változatosság egy-egy, a múzeumban megtartott történelemóra, hanem, mert nagy pedagógiai, művelődési lehetőségeket rejt. Szemléltetésként Hét évvel ezelőtt nyilt meg-a keszthelyi Balatoni Múzeumban „A magyarországi népvándorláskori emlékek” cfmű nagyszabású kiállítás. A ma is látható régészeti bemutató a maga nemében valóban nagy jelentőségű: az egyik legteljesebb hazai szemléje a népvándorláskori kincseknek, emlékeknek. A kiállítás megnyitása után történelemtanárok javasolták; jó lenne, ha a középiskola harmadiknegyedik osztályos tanulóinak/néhány történelemóráját itt, a múzeumban tartanák meg. Hiszen itt a tanulók „élőben” láthatják mindazt, ami a könyvük népvándorláskori fejezeté, ben csak gyenge ábra, emlékeztető rajzocska: a díszes avar kori és longobárd sírleleteket, ékszereket, lószerszámokat, fejedelmi fegyvereket, fibulákat, gemmákat, szobrocskákat, egyéb használati tárgyakat. Dr. Sági Károly, a múzeum igazgatója örömmel nyújtott segítséget. Az első történelemóráknak nagy sikerük volt, hamarosan környékbeli középiskolák is jelentkeztek. Egy-két év múlva a miskolci Herman Ottó ,múzeum egyik várostörténeti bemutatója volt színhelye múzeumi történelemórának; azoknál az anyagrészeknél, amelyeknél a magyarországi kapitalizmus kezdeteit tárgyalta a könyv, elvitték a diákokat a kiállításra, amelyen tárgyak, makettek, dokumentumok szemléltették a gyáralapítások kezdetét, a munkásmozgalmi harcok emlékeit, az első gépek alkalmazásának körülményeit stb. A kezdeményezés takozott. A múzeumi történelemóráknak már hagyományuk van, s ha a tanmenetekben még nem képezik is az oktatás „hivatalos” részét, nagyon sok múzeum számít a délelőtti diákhallgatóságra —, ahol tanáraik és a múzeum munkatársai együttesen tartják az órákat. Sőt bizonyos kiállításokat éppen azért rendez a múzeum, hogy a tanulóifjúság ismereteit gyarapítsa. A lehetőségek szinte végtelenek. A pedagógiában közhelynek számít, hogy a szemléltetett előadás — bármely tárgykörből — többet ér minden leírásnál, minden szónál. Az elmúlt tanév végén — igaz, nem „betervezett”, de érdekes kísérlet tanúi voltak az érettségielnökök két budapesti középiskolában. Amelyiknek a növendékei látták a Nemzeti Múzeum „A századforduló Magyarországon” című történeti kiállítását, érettségi feleletükben sokkal szemléletesebben, élménysze- rűbben számoltak be az anyag idevágó mozzanatairól, mint azok a diákok, akik nem nézték meg ezt a bemutatót. Hogyne, hiszen ez a népszerű, kiválóan megrendezett kiállítás mintegy filmszerűen vési az emlékezetbe a századforduló Magyarországának legjellegzetesebb képeit, történéseit, szereplő személyiségeit. Hogy volna nélkülözhető a történelemoktatásban például a Szépművészeti Múzeum — ugyancsak a közelmúltban újjárendezett s új szerzeményekkel gazdagított — görög-római vagy egyiptomi gyűjteménye, más budapesti és vidéki múzeumok régészeti anyaga, amelyek egy-egy történeti kor foglalatai? Nos, minderre már régen rájöttek a középiskolai tanárok, s természetesen az oktatási kormányzat: most éppen arról van szó, hogy az iskola és a múzeum együttműködését még termékenyebbé, még rendszeresebbé tegyék. Nemrég országos tanácskozáson — Egerben — szó is esett erről; igen sok értékes javaslat hangzott el. A résztvevők meggyőződhettek róla, hogy a múzeumok a legnagyobb készséggel és örömmel sietnek az iskolák segítségére. Buzgalmuknak „mellékes” haszna is lesz; közönséget nevelnek maguknak. Hiszen nyilvánvaló, hogy az a diák, aki ismereteinek egy részét — élményeit — múzeumi órákon szerezte, környezetére, később családjára befolyással lesz, hogy érdemes múzeumba járni... Iskola és múzeum/í/W/ sek; nem kétséges, hogy e szövetség erősödésének eredménye felkészültebb, műveltebb ifjúság lesz. T. L Illés Endre: A fekete kisfiú Ezt a kisfiút is egy névtelenné vált olasz városkában láttam, őt is nyáron, a nagy forró, olasz nyárban. Álltunk a villamos- megálló mellett, egy hosszú mellékutca elején. . Megint egy csöppnyi múzeumba, egy régi házhoz, egy díszes kúthoz, ilyesfélékhez igyekeztünk. Először négyen álltunk a sínek mellett, mi ketten és ők ketten. A fekete kisfiú és kísérője, egy sovány, fehér lány, mezítelen nyakában ezüstérem, meztelen lábán szandál. A kisfiú nem napsütötte, szicíliai fekete volt. Az ő feketesége — vagy az anyjáé, az apjáé — vala. mivel távolabbi délkörökkel dicsekedhetett. A kisfiú ötéves lehetett. Unottan állt. A villamos nem jött. Hozzám lépett, és az arcomba nézett. És mialatt az arcomat nézte, pehelysúllyal, de elég határozottan a lábamra lénett. Egy szót sem szólt, csak a Cinőjét hagyta továbbra is a cipőmön. A fiatal, sovány lány máris olt állt. — Kérem, ne haragudjék. .. — mondta halkan, olaszul. Meg. fogta a kisfiú kezét, és szelíden elvezette. A villamos még mindig nem jött Már öten Vártuk. Egy nagyon kedves, na. gyón öreg, galambősz néni volt az ötödik várakozó. Két Perc múlva a fekete kisfiú rálépett az öreg néni lábára. Némán és majdnem kedvesen, határozottan kíváncsian tette. A fehér lány ismét ott állt, ismét bocsánatot kért. — Kérem, kedves asszonyom, ne haragudjék. .. Később már heten várakoztunk. Egy fekete szemüveges férfi lépett a megállóhoz, szőke kislányával. Svédek voltak, néhány szót váltottak egymással. De a fekete kisfiút az idegen szónál is jobban érdekelte az idegen kislány arca — mélyen belenézett, és ugyanakkor rálépett az ő lábára is. A sovány, sápadt lány, a fekete kisfiú kísérője, kétszer is bocsánatot kért. Másodszor az apától. Mert a kisfiú néhány perc múlva a svéd apa cipőjét sem ke. rülte el. Nagyon unatkozott ez a szegény kisfiú. Az utca üres volt, a villamos még mindig nem mutatkozott — mi mást tehetett volna? Kissé erőszakos, kihívó unalom volt, de végül is játék, mégiscsak játék. — Mondja, kedvesem. .. — szólította meg jó tíz perc múlva a galambősz néni a sápadt, fiatal lányt. — Nem tudja, hány percenként közlekedik ez a villamos? Mindannyian ámul- va hallottuk a választ. — Ezt a vonalat megszüntették. — Mikor? —• hökkent meg a néni. — Néhány napja. — De a múlt héten felszálltam itt! —hitetlenkedett a néni. — Azóta megszüntették a vonalat. — Hát akkor hogyan jutok el a Via Ghibellinára? a kiáfurMáfedsyor az öregasszony lábára akart lépni. De a lány még idejében el. húzta. És mielőtt a sovány lány felelhetett volna, a kedves öreg-, asszonyban feltámadt a gyanú. — Hát maga mire vár itt, ha tudja, hogy nem jön a villamos? — Várok valakit — felelte érnyéktalan szelídséggel a lány. — Itt, a megállónál? — Megszoktuk, hogy itt... — hangzott a felelet. Már éppen tovább akartunk menni, amikor az öregasszony makacs gvanúja mégis megállított. — És kit vár itt? — A férjemet. — Hát ez a kisfiú a magáé? — Az enyém. Ekkor már valószí. nőtlen volt minden. Az erőszakos kisfiú, az idegen, erős nyár, az üres mellékutca, az elhagyott sínek. És a megszüntetett megálló mellett mi heten, hét várakozók. Csak tíz percig vártuk — letaposott cipővel — a soha meg nem érkező villamost. De ez a tíz perc szelíd erőszakkal «elismertette velem az abszurd drámák jogosultságát. Azóta nem tagadom őket ILLYÉS GYULA: ERDŐBEN Kern érdekel, mi a neved füzöld-fejű madár. Azzal is kevesebb köztünk az akadály. Nem nyomul közénk ennyivel sem a világ. Se nyom, se jel, se rubrikák! A hangodat, a szavadat sem ismerem. Szót ért csak annál hamarabb szíved s szívem. Fű-zöld fejű, hó-begyű, kékhasú társ, édeni, nem lehet elég lent: elég elölről kezdeni! ÚJ KÖNYVEK Móricz: Regények (Móricz Zs. összegyűjtött művei). Varga: Gőgös Gúnár Gedeon. Asztalos Gy.-né: Segítőnk: a munkafüzet (Élővilágtanítás problémái). Kapuy: Az atomok és molekulák kvantumelmélete. Könner: Bori. Majerová: A kakas, a tyúk és a piros eső. Mann: A Buddenbrook ház. Az orvostudomány aktuális problémái. 75/2. A part alatt. Népköltés. Leporelló. Suetonius: A Caesarok élete. Balogh: Ússzatok halacskák. Egy elmaradt vita helyett. Jac.ques de Bonis (France Nouvelle) kérdez — Aczél György válaszol. Fuks: Utazás az ígéret földjére — Hang a sötétből. Gyertyán: Szemüveg a porban. Mans—Engels: Levelek 1870—1874. 33. kötet i
