Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-17 / 218. szám
T v-napló Diószegi Vilmos emlékezete Lehet, hogy egyszer kidé. rül: a legnagyobb magyar néprajztudós volt. Távolról töredékesnek látszó életműve önmagában is kerek egész, de ami legalább ilyen jelentőségű, feldolgozásra váró hagyatéka, amiből nemzedékek élhetnek majd. Fiatalon halt meg, ötvenéves sem volt, mégis talán nem túlzás, _ ha azt mondjuk, régi reményt váltott valóra, hisz előtte is sokan vallatták a titokzatos múltat: milyen volt a magyarok ősvallása? Comides Dániel már a XVIII. század, ban írt a magyarság ősvallásáról (Commentatio de reli- gione veterum Hungarorum), akit hosszú sor követett. Legismertebb Ipolyi Arnold, aki a magyar művészettörténetnek is érdemes munkása volt, s aki Magyar Mythologiájában annyira csalódott, hogy az első kiadás után (1854) a fellelhető példányokat meg se ni. misítette. Persze nemcsak Ipolyi kutatásait jellemezte a bizonytalanság, a többi kutatóét is, hisz tárgyi emlékek híján sötétben tapogatóztak, s majdnem teljesen arra kellett hagyatkozniok, amit itthon találtak, s ezt sem tud. ták mindig biztosan megfejteni. A fiatal Diószegi egész életét ennek a kérdésnek szentelte, s amint tehette, rögtön az ősforráshoz sietett, modern Julianusként azokat igyekezett vallatóra fogni, akiknek emlékeiben még élt valami az ősi hitből. így sze. gődött a szibériai sámánok nyomába, „A sámánizmus ma már a múlté. A tudomány térfoglalása folytán el kellett pusztulnia. — írta regény- szerűen izgalmas beszámolójában. — De éppen a tudomány érdekében nem tűnhet el nyomtalanul: a vallástörténet, az összehasonlító etnológia, áz etnogenetikai kutatások hasznára múlhatatlanul fontos e letűnt világ emlékeinek hiteles és részletes összegyűjté. se.” Diószegi Vilmos az utolsó pillanatban érkezett e valóban letűnt világba, s roppant fölkészültsége, fáradhatatlan szorgalma; s nem utolsósorban szovjet kollégái önzetlen segítsége révén felbecsülhetetlen értékű anyagot gyűjtött egybe. Diószegi felismerte azt, amit előtte kevesen, hogy a honfoglalás előtti magyarság vallása csak azoknak a népeknek a hitvilágából szár. mazhat, amelyek közül kiszakadt. Első útja ezért vezetett Szibériába, ahol sokféle nép lakik. Nyelvüket tekintve (ezek az adatok könyvéből valók) finnugorok és szamojédok, törökök, mongolok, mandzsu-tunguzok és ősázsiaiak. Az első csoportba tartoznak legközelebbi nyelv, rokonaink, a vogulok, osztjá- kok, nyenyecek, enyecek, szel- kupok és nganaszánok. Diószegi ezek között találta meg az ősi sámánizmus ma már nagyon haloványan éló emlékeit, de ahhoz éppen eleget, hogy legalább körvonalaiban megrajzolja a honfog. lalás előtti magyarság hitvilágát. Gyűjtése felbecsülhetetlen értékű, s Kökól, a szojot színész szavait idézhetjük mi is, aki így búcsúzott a hazatérő tudóstól: „Néhány évtized múlva, amikor Szibéria lakói meg akarják maid tudni, milyen volt az élet nagyapáik korában, miiven volt a civilizáció elterjedése előtt, a maga leírásait is elő kell venniök. És elő fogiák venni! Mert csak akkor mér. hetjük le, milyen messzire jutottunk előre, ha tudjuk azt is, hogy honnan indultunk”. A finnugor kongresszus alkalmából ennek a kivételes tudósnak emlékét idézte a Sámánok nyomában című film, hozzáértéssel, okosan, Diószegi emlékéhez méltóan. S azt is megértettük, hogyan tudott a távol idegenben any- nyi ember bizalmába férkőzni, oly sok barátot szerezni, hogy a kései utódok való. ban beavatták a sámán minden titkába, sőt amint ő maga beszélte, sámánná is fogadták. A titok szeretetreméltó egyénisége lehetett, hisz az itthoniak, öreg szülék, is a családtagnak kijáró szeretettel beszéltek róla. „Vilikém” — mondta az öreg néne elérzékenyedve; s mi is elérzékenyedhettünk vele, hisz a halála egy kivételes tudóspályát tört derékba. Rácz i Gábor rendező példamutató filmje méltóképp adózott Diószegi Vilmos emlékének. Legföljebb topográfiai tévedését sajnáltuk: Szenna ugyanis nem Tolnában van, hanem Somogy megyében, nem messze Kaposvártól. Ennyi körültekintés, szakismeret mellett ilyen csekélység, nek sem szabad elkerülnie a rendező figyelmét. Molnár Antal és kortársai Molnár Antalt a magyar zenetudomány „nagy öregjének” kellene mondanunk, ha a jelző' nem lenne nagyon is elkoptatott, s egyáltalán illenék erre a 85. évét meghazudtoló tudósra, akinek szellemi frisseségét, fogékonyságát, elfogulatlanságát bármelyik fiatal megirigyelheti. Kortársakról vallott, olyanokról, akik számunkra már régen klassziku. sok, miközben klasszikus lett maga a tanúságtévő is, Ívsz zenetudományi munkáinak jelentősége semmiben sem marad el azoknak életművétől, akikről beszélt. Babitsot dicsérte világos, szabatos mondataiért, s ő maga is oly tisztán, félreérthetetlenül beszélt, mintha nagy műgonddal megírt szöveget olvasott volna fel. Mi a titka? — kér- dezhettük két mondata között. Azt mondja, mindig annyit dolgozott, ameddig kedve, ereje, bírta, de valószínűleg ez csak az igazság egy része. Inkább arra gondolunk, hogy mindig hittel dolgozott, szavait és tetteit a meggyőződés vezette, az igazság tudata, akkor is, amikor nagyon kevesen voltak, akik az igazság szolgálatába szegődtek. Kár, hogy az egész interjún valami érthetetlen sietség érződött, megkomponálatlanság, pedig Antal Imrének, a riporternek igazán éreznie kel. lett volna, hogy tudományos életünk egyik kivételes nagyságával ül szemben. Csányi L. ÖN KÉRDEZ Levélcímünk : 7101 Szekszárd, Postafiók 71. ingatlan átírási illetéke Tóth József dombóvári (Tóth Ede u. 16.) olvasónk, — mint írja —, 1972 júliusában családi házat vásárolt. Ezt most egészségi okok miatt szeretné eladni. Olvasónk arról érdeklődik, igaz-e, hogy annak, aki a vásárlást követő öt éven belül adja el ingatlanát, kötelessége az át- iratási illetéket viselnie. Szerkesztőségünk válasza: Az átiratási illeték fizetésének kötelezettsége attól függetlenül terheli a vevőt, hogy az eladó mikor, s milyen jogcímen szerezte ingatlanát. Arra lehétőség van, hogy a felek az adásvételi szerződésben másként egyezzenek meg; annak éppúgy nincs akadálya, hogy az átíratásért az eladó fizessen, mint annak, hogy megosszák a költségeket Pereskedni kell a bérért Miklós Menyhért, bonyhádi (Béke tér 6.) olvasónk, a Bonyhádi Építőipari Szövetkezet dolgozója, a következőket sérelmezte lapunkhoz írott levelében: „Tavaly novemberben három napot dolgoztam a kisvejkei Szabadság Tsz- ben. Többedmagammal esőben, sárban szállítottam a cukorrépát. Szivesen segítettem, mert tudtam, hogy bajban a mezőgazdaság. Most viszont én vagyok bajban, mert már augusztusban járunk, és még mindig nem kaptam meg a béremet. Ha a tsz-től kérem a pénzemet, azt feleli, hogy kifizette már az építőipari szövetkezetnek; ez utóbbitól mégsem kapok semmit. Szeretném tudni, végre kitől kapom meg majd munkám ellenértékét?" Nagy István, a Bonyhádi Építőipari Szövetkezet elnöke válaszolt: „Szövetkezetünk 1974 őszén több mezőgazda- sági termelőszövetkezetnek nyújtott segítséget a cukorrépa betakarításához. Ez a segítségnyújtás abból állt, hogy a szabad szombati és vasárnapi napokon a szövetkezetünk tulajdonát képező tehergépkocsikat a rászoruló termelőszövetkezet rendelkezésére bocsátottuk. Az autókat szövetkezetünk dolgozói vezették. A segítségadást megelőző, a pártbizottságon folytatott eszmecsere alapján elfogadott álláspont szerint a megsegített üzemek a hivatalos fuvardíjat és a közreműködő dolgozók munkabérét fizették. A fuvardíjat a szövetkezet, a munkabért pedig közvetlenül a dolgozó részére kellett kifizetni, hogy a munkabér ne a szövetkezet béralapját terhelje. Ezt a megállapodást a kisvejkei Szabadság Tsz kivételével az általunk megsegített valameny- nyi termelőszövetkezet teljesítette. Tény, hogy ez a szövetkezet szeptember 5-ig sem fizette meg dolgozóink bérét, noha arra többször felszólítottuk. Mivel felszólításunk eredménytelen maradt, szövetkezetünk per útján kénytelen beszedni a kisvejkei Szabadság Tsz-től dolgozóink munkadíját. Keresetünket benyújtottuk a bírósághoz. A per eredményes befejezése után fizetjük majd \ki Miklós Menyhért és méq három dolgozónk munkabérét.” Ml VÁLASZOLUNK Telefonszámunk: 129—01, 123—61. Ordas Iván: EHsamJanicli tsbornok Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971. — Semmi csakhogy! Állítsd meg a gyakorlatot! Skublics habozott, de a másik a vállára tette hatalmas markát, és tolta lefelé az udvarra. — Ez parancs, testvér! Ezredügyeletes vagyok, ha nem vetted volna észre! Az egymásnak dobbanó és visszapattanó párok a százados szavára megmerevedtek. — Pihenő! — rendelkezett. — A parancsnokságot átveszi Damjanich százados úr. Mindenki ráfigyel! A katonák többsége ismerte a termetes tisztet, és ámbár különösebb rosszat nem hallottak róla, gyanakodva figyelték. Jó volt ugyan megpihenni az izzasztó poklában, de egy tisztnél soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mire készül. Damjanich bement a sorok közé, és találomra rámutatott egy mokány képű, sötét hajú legényre. — Te hová valósi vagy, édes fiam? Az édes fiam alázatosan jelentette, hogy bács- szentiváni. — Priglevica Szveti Ivan — bólintott a százados. — Kitűnő! Az jó bicskás falu, ugye? A szentiváni legény kihúzta magát. — Alázatosan jelentem, az! — Pompás! És neked volt már bicska a kezedben, vagy mindig csak ilyen szalonnaspékkel jártál? A szalonnaspék szóra derültség futott végig a sorokon. A puska hossza szuronyostul megközelíT - 19 - f tette a két métert, nemcsak szalonna-, hanem akár ökörsütésre is alkalmas lett volna. — Alázatosan jelentem, volt, meg a zsebemben most is van! — Helyes! Bicska nélkül nem ember az ember. Most azonban mégis ezzel a spékkel kell hadonásznod. Megtanultad-e már? — Igenis, megtanultam! Damjanich elvette egy másik gránátos puskáját, és lábhoz tett fegyverrel megállt a szentiváni legénnyel szemben. — Ha meghallod a vezényszót: most! — teljes erődből ide szúrsz a hasam felé. Elég tekintélyes hasam van, nem hibázhatod el. Szúrsz, amiként tanultad. A katona zavartan feszengett. — Alázatosan jelentem, nem lehetséges az! — Miért, te bivalyborjú? — Vér folyik akkor, százados uram! — Na és? Nefn láttál még vért? — De igenis láttam! Hanem ha én a Herr Hauptmannt hasba szúrom, akkor engem a Kriegsgericht... — Hogy veled a hadbíróság mit csinál, azt nem tudom. De én mielőtt parancsmegtagadásért két hétre bevágatlak a sötétbe, úgy tarkón csaplak, édes fiam, hogy egyáltalán nem lesz szüksége rád a Kriegsgerichtnek! Mindezt békés, társalgási hangnemben mondta a százados, de aztán váratlanul elbődült: — Most! Amíg egy tiszt úr csak beszél, az hagyján. De amikor ordít, akkor parancsol, és nincs a császárnak az a gránátosa, aki parancsmegtagadásra vetemedne. A gránátos verejtékes homlokkal, de a hosszú hónapok során belesulvkolt szabály- szerű mozdulattal, bal lábbal kilépett, a lendülettől előredőlt és döfött. A legkényesebb kiképző altiszt sem találhatott hibát a döfésben. Damjanich azonban annál szabálytalanabbul cselekedett, de olyan gyorsan, hogy szemmel is alig lehefptt követni. Balra szökkent, hosszú puskáját fél kézzel a gránátos lába közé vágta, és — 20 — amikor az hanyatt esett, egyetlen rántással kitépte kezéből fegyverét, és a saját szuronyát szegezte a torkának. — Már halott is vagy, édes fiam! — mondta kedvesen. Majd amikor a katona porosán és a szégyentől veresen feltápászkodott, egy garast nyomott a markába. — Fogjad, igyál egyet a kantinban az ijedelemre! Erezd úgy, fiam, hogy te tanultál verekedni, én pedig nem. Éppen ezért másképp csinálom, mint te. Egy jó katona azonban mindig számoljon azzal is, hogy az ellenség valamit másképp csinál, mint ő. — Végeztem, százados úr! — fordult Skublics- hoz, és vigyorogva elébe tartotta a markát. — Nos, egy komám? Ebben a pillanatban a fejük felett, az emeleti tornácon becsapódott egy ajtó, majd a korlátnál felbukkant Bibra főhadnagy, a hadosztályparancsnok segédtisztje. Leszólt a két tiszthez: — Haynau altábornagy úr végignézte a gyakorlatot, és kéreti az ezredügyeletes százados urat, hogy fáradjon fel az ezredirodába! Az ezredirodában vagy fél tucat tiszt állt szoborrá merevedve, és engedte a feje felett elvi- harzani az altábornagy haragját. Egy sem akadt köztük, aki sejtette volna, hogy ez a harag már Vukovics alispán előző napi estélyén izzani kezdett, fokozatosan kapott lángot, majd a főőrség dobpergésének elmaradásánál végérvényesen kitört. És mindenhol a magyarok! Vukovics szégyentelenül közli magáról, hogy magyar, a fekete képű őrmester is magyar és az a banda, amelyikkel most ez a Damjanich bratyizott, szintén magyar. Az altábornagy huszonnégy órával ezelőtt futotta át a birodalom gyalogezredeinek újonco- zási listáját. Tizennégynek az újoncait állították magyarok, és a 61-es számú gyalogezred — hiába viselte a szépen hangzó Saint-Julién nevet — köztük volt. Az ezredügyeletes tiszt tehát magvarokkal paktált! Az ő hadosztályában, a tulajdon szeme láttára! (Folytatjuk) — 21 —
