Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

A jövő szakmunkásai

A pálya kezdeténél

a,

HÁROM ÉV áll rendelkezésre, hogy az intézetbe felvett fiatalok szakmát szerezzenek és kialakuljon bennük a közösséghez tartozás tudata. „A közösség nem tömeg. A közösség társadalmi szervezet, tehát megvannak a vezetésre és az összehangolásra alkalmas szervei." (Makarenko) Az összehangolás színhelye a diákotthon, az iskola és a munkahely. Egyetértünk Kaszás Imre igazgatóval abban, hogy az első és utolsó szerepe a legfontosabb. Kezdjük a diákotthonnal, ami valójában — munkásszállás. Hetedik éve bérlik a TÁÉV-tól, mely mereven elzárkózik attól, hogy itt más vállalatok tanulói is lakhassanak. A kihasználtság ezért 70 százalékos. Az üreshelyeket felnőtt munkavállalókkal töltik be. Köztük gyakran előfordulnak olyan elemek, akiknek munkaerkölcse — finoman fogalmazva — nem sziklaszilárd. Ez nem könnyíti a nevelők. dolgát, akik a diákotthon vezetőjével együtt hatan vannak. A korábban már említett környezetből jött fiatalokkal sokszor a higiéné alapjait kell elsajátíttatni, ez cseppet sem könnyű. Egy fiatal testnevelő tanárnő az intézetből:

— Az elsősöknél hosszú ideig óra után oda kell áll- nom az ajtóba és mindenkit visszazavami, aki félti a bőrét a zuhanytól.

Ez az intézetben történt, az otthonban a vállalat csak kedden és pénteken ad este

7-től 9-ig meleg vizet Az új kollégiumot úgy várja mindenki, mint állítólag Mózes népe egykor az ígéret földjét.

A TANULÁSI KEDV nem kél magától. Az idén február —márciusban készült felmérés szerint a diákotthonbeli I. évfolyamosok 30 százaléka bukott. A II. évfolyamban ez az arány 11,5 százalék, a III.-ban 2,8 százalék. Az átlageredmények: 2,41—2,80—3,28. A képzés A. és B. szintje nem okvetlenül jellemző a tanulók képességeire, inkább a szakmák igényeihez és nem a tényleges tehetséghez szabott. Nagyjából a második évfolyam az, ahová eljutva sikerül levetkezni a kezdeti gátlásokat, megszilárdul a közösség. amelynek magja a rokon szakmák együvé tartozása, legkisebb egysége pedig a hálóterem. Az otthon lakóinak átlagos életkora pontosan 16 és 1/4 év. Ha ehhez viszonyítjuk, hogy több, mint negyed részük egész eddigi életében csak 1—10 könyvet olvasott, egyötödük 10—25, illetve 25—■ 50 köteten rágta át magát és csak a maradék ennél többön, akkor az indulás nem biztató. Főleg az irodalmi érdeklődésű felnőttek hibáia, hogy hajlamosak a mércét valahol az egyetemi tanársegédek gyerekeinek szintiénél elhelyezni. Az, hogy 187 diákotthoni fiatal 292 könyvtári tagságról adhat számot (intézeti, községi, munkahelyi), szép eredmény. Az nem kevésbé, hogy az intézet 11 219 kötetes könyvtárának a tanulók 79,8 százaléka

tagja. „Nagyon sok tanuló úgy is kéri a könyvet, hogy legyen szíves édesapám részére, öcsém, vagy húgom, vagy nagyanyám, nagyapám részére egy könyvet ajánlani." Kéri, nem kell rátukmálni.

LEHETŐLEG NE KÉRDEZZÜK, hogy miért fontos ez. Nyelvi kultúra, művelődési igény nélkül nem képzelhető el a jövő munkása, a leendő szakmunkások pedig a munkásosztály gerincét képezik majd. Egyelőre „előszeretettel használják a zsargon kifejezéseket" (dr. Oszetzky Tibomét idézzük). Az elsősök közül sokan „téli szórakozásnak” vélik az olvasást (Bánáti Dezsőnél, — suk-süköznek, „beszédkultúrájuk nehézkes", de „a történelmi regények olvasása növeli az általános olvasási kedvet” (Gaál Attiláné) és „a szövegértelmezés meglepően sokkal jobb, mint az olvasás” (Sásdi Csabáné). Mindez, és az alábbi már nemcsak a diákotthoniakra, hanem va- lamennvi tanulóra vonatkozik.

Tanulságos az a kísérlet, melyet Báli Zoltán tanár végzett. Műveltségi villámtornaként 4—4 percet adott különböző jellegű nevek felírására. A részleteiben olykor fejbeütő végeredmény:

Külföldi irók: összesen 27, vezet Gorkij, May Károly, Jevtusenko. Festők: összesen 11. A sor kezdete: Munkácsy, Fzmyei, Leonardo. Picasso, Mözsi Szabó István. Michelangelo. A hazai költőkre és írókra vonatkozó közlések a szokványosak, de a zeneszerzőknek adott pontszámok már

bem. Hazaiak: Liszt (20), Kodály (17), Bartók (15), Erkel <7), S. Nagy István (6). Külföldiek: Bach (15), Mozart (12), Beethoven (11), Haydn (6), Schubert (5). Állítólag a csak tánczenét kedvelő fiataljainknál mindkét kategóriában valamennyi modem szerző, ideértve az összes beatzenészt is, csak ezután következik.

A szabad idő eltöltésének értéksorrendje: tv (147), rádió (118), olvasás (84), „haverkodás” (71), ház körüli munka (70), maszekolás (45), hobbi (39). Nem kell éleslátás azt kideríteni, hogy mi vonatkozik elsősorban az ingázókra.

A MUNKAHELY az a terület, ahol a fiatalok a csupa nagybetűs „ÉLET”-tel ismerkednek. Sajnos nem mindig úgy, ahogyan a legjobb lenne. Bárdonicsek Jánost idézzük: „...a tanulónak gyakran egészen másképpen kell viselkednie az iskolában, a munkahelyen, az otthonban és ezáltal alkalmazkodóvá válik.” Ez nem tartozhat és nem is tartozik a nevelési célok közé. Tény, hogy a közösségi életben a III. évfolyamra már jóval mérsékeltebben lehet számítani. Termelnek és a termelés sokszor a vezetők, de a brigádtagok számára is öncélú. Az 1971. évi IV. törvény az ifjúságról szól, 12. §-a pedig így intézkedik:

„A nevelési és oktatási intézményeknek és a munkáltató szerveknek, a munkahelyi vezetőknek arra kell nevelniük a fiatalokat, hogy becsüljék a munkát és dolgozó embert, felismerjék a munka örömét és alkotó szépségét, tudatában legyenek társadalmi hasznosságának, érezzenek felelősséget a rájuk bízott feladatok teljesítésére."

(Folytatjuk)

ORDAS IVÁN

SZOT-díjasok

A Szakszervezetek Országod Tanácsának székházábaú szerda délelőtt ünnepélyesen átadták az 1975. évi SZOT - díjakat Az ünnepségen részt) vett Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, Gás-, pár Sándor, a SZOT főtitkárai Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagjai, <jlr. Orbán László kulturális miniszter, Földvári Aladár, a SZOT elnöke és Dobozy Imre, az írószövetség főtitkára.

Virizlay Gyula, a SZOT titkára méltatta a (kitüntetettek munkásságát.

SZOT-dijat kapott:

Bakay Erzsébet textiltervező iparművész, Csomós Mari színművész, Dévényi János ötvösművész, Eck Imre koreográfus, Fá-bri Zoltán filmrendező, Földes Imre zeneművész, Gedeon Pál, a Népszava főszerkesztő-helyettese, Gerencsér Miklós író, Gyarmati Kálmán, a debreceni megyei művelődési központ igazgatója és Nagy Benjámin, a Szakszervezetek Hajdú megyei Tanácsa kulturális, agitációs és propaganriabizottsá-gának vezetője (megosztva), Harsányi Gábor színművész, Hubay Győző, a tatabányái Bányász táncegyüttes vezetője,' Kígyós Sándor, a Magyar Televízió vezető rendezője, Kollár Kálmán, a Szakszervezetek Veszprém megyei Tanácsa Liszt Ferenc kórusának karnagya, Lőrincze Lajos nyelvész, Pet- ress István, a Magyar Rádió főmunkatársai, Ratfcó József költő, Seregi László (koreográfus, Törőcsik Mari színművész és Turgonyi Júlia, .az MSZMP KB Társadalomtudományi In-' tézetónek tudományos munka-; társa.

Tettekké váltva

A bban a feltűnő érdeklő- ” désben amelyet a kapitalista sajtó hazánk iránt tanúsított a múlt hónapban, nem volt nehéz észrevenni egyfajta várakozást, hogy a pártkongresszust megelőzően, vagy éppen a kongresszuson változások következnek majd be a párt politikájában. Ezekbe a várakozásokba egy sajátos és visszafej thatatlan vágy is vegyül: arról adni hírt a világnak, hogy az „enyhe” politika megbukott, és helyébe a „kemény” politika kerül. Minthogy ebből semmi nem igazolódott, már a kongresszus napjaiban és azt követően hazaadott tudósításokban kénytelenek voltak — ki egyenesen beszélve, ki fanyalogva és kön- törfalazva — adni hírt arról, hogy, az eddig követett politika maradt

I gy például az olasz Re• íazioni Internazionali azzal kezdi tudósítását, hogy „Tálán helytelen volt arra számítani, hogy az MSZMP XI. kongresszusa... adja majd meg a jelet a szocializmushoz vezető magyar út aláásására.” (Lám, még a kényszerű beismerésbe is elhelyezi azért a tudósító a maga politikai aknáját a szocializmushoz vezető „magyar út” kicsavart elméletével!) Az ugyancsak olasz La Stamp« egyenesebben ír: „Kádár beszámolója mértékkel és kiegyensúlyozott módon megerősítette az eddig követett irányvonalat.” A Frankfurter Allgemeine Zeitung, azért, hogy a kétkedés alaphangját is megőrizze, azt írja: „Első pillantásra alig történt változás a magyarországi politikai irányvonalban.” A Le Monde jellemző címmel: „Az üdvösség a mértéktartásban rejlik” közölt cikksorozatot ezekben a napokban hazánkról. A DPA tudósítója a kongresszus befejező napján jelentette haza: „Kádár János újraválasztása a párt első titkárává azt mutatta, hogy továbbra

is az eddigi politika alapvető irányát fogják követni, s zárszavában maga Kádár János is súlyt helyezett ennek Ismételt aláhúzására.”

T ermészetesen voltak és

* vannak más hangnemű és következtetésű cikkek is. A nyugati sajtó egy része makacsul kitartott előzetes feltevése mellett, hogy „keményebb” korszak következik, hogy „ideológiai megmerevedés” jön és így tovább. De mint mindig, azelőtt is, azóta is pártunk politikáját soha nem ezek a találgatások, hanem szocialista társadalmunk valósága, fejlődése, marxista— leninista elveink alapján történő építése, népünk boldogulásának ügye és az internacionalizmus diktálta fő érdekek határozzák meg. Mintegy felelve azonban a találgatásakra, a kimondott vagy ki nem mondott kérdésekre, hozta szóba a párt első titkára ezt a kérdést azon a beszélgetésen, amelyet kommunista és párton kívüli közéleti személyiségekkel folytatott a kongresszus egyik szünetében, és erősítette meg újból — amint erre a zárszóban is kitért — „...nem jön semmiféle új diktatúra, marad a régi, a proletárdiktatúra.”

Tulajdonképpen ebben a 1 szójátéknak is beillő megfogalmazásban nagyon is benne van az a kulcs, amely egyszerűen és pontosan nyitja mindenféle „rejtély” zárját. Magyarországon proletárdiktatúra, magyarul: munkáshatalom volt, van és lesz mindaddig, ameddig a társadalomfejlődés és a nemzetközi feltételek fejlődése át nem vezet majd az össznépi állam korszakába. A különbség csupán az, hogy amikor mi proletár- diktatúrára gondolunk, akkor

annak mostani megnyilvánulására, egy békés, alkotó, széles osztá-lyszövetségben, élén a párttal és a munkásosztállyal haladó Magyarországot látunk magunk előtt. Amikor meg egy nyugati tudósító előtt jelenik meg úgy, mint-ahogy az A—Z Journal munkatársa leírja — „Manapság a 10 millió magyarnak 430 ezer személy- gépkocsija, 1 millió 800 ezer hűtőszekrénye, 2 millió 150 ezer tv-készüléke és kb. félmillió hétvégi háza van” — akkor ezt sehogy se tudják összeegyeztetni azzal, hogy mindez a proletárdiktatúra Magyarországán van. És természetesen ettől kezdve ugyanazok a szavak nem ugyanazokat a fogalmakat jelentik nekünk, vagy némely nyugati polgárnak. Számúkra lehet, nem érthető: hogyan beszélhetünk mi egy időben az állami irányítás erősítéséről és javításáról a gazdaságiban, az elkötelezett irodalom és művészet állami és társadalmi támogatásáról, a munkásosztály, a párt vezető szerepének világossá tételéről a politikában, a burzsoá eszmék, nézetek terjesztésének megakadályozásáról a kultúrában, s ugyanakkor a demokrácia szélesítéséről és elmélyítéséről, a legszélesebb körű társadalmi összefogásról, amelyben minden becsületes embernek helye van, az alkotói szabadság támogatásáról, a vállalati igazgatás és a helyi igazgatási szervek önállóságáról — és így tovább. Egy jókora csavarintás a fogalmak nyakán és így lesz egyenlő az ő fogalmi használatukban a demokratizmus a liberalizmussal és a munkásihata- iom a „kemény diktatúrával”.

Innen kezdve pedig világos, miért születnek országunkról és politikánkról azok a „tudathasadásos” jelentések, melyek egyrészt elismerik, hogy a magyar nép soha történelme folyamán nem élt ilyen nyugodt, alkotó és virágzó körülmények között, másrészt, mindezt elválasztják, sőt szembeállítják azzal, amin a társadalmi jólét és biztonság alapszik és amiből ered — a szilárd munkáshatalommal, a marxista— leninista elveken alapuló irányítással, a szocializmussal.

kJ em állítjuk, hogy kö’ ’ zömfoÖ6 számunkra amit hazánkról, társadalmunkról, politikánkról, a magyar valóságról írnak Nyugaton. Már- csak azért sem lehet közömbös, mert az ottani dolgozók őszinte érdeklődéssel fordulnak a szocialista országok felé és ismerni szeretnék az igazságot. Azt azonban, hogy mit teszünk, hogyan tesszük, természetesen nem ez, hanem társadalmunk fejlődésének problémái, a kitűzött célok, a szocializmus érdekei szabják meg. A kongresszus tehát arra is világos feleletet adott, hogy mi az, amiben valóban kívánatos változás, mégpedig pozitív irányban: ez pedig politikáink egységes értelmezése, egységes és következetes végrehajtása. Ebben az összefüggésben — de csakis ebben — talán tudomásul lehet venni, hogy „keményebb” elhatározottság született a kongresszuson. És természetesen abban is, hogy változatlanul keményen, sőt még nagyobb fegyelemmel kell dolgozni a politikai, a

társadalmi és a gazdasági életi minden területén. Minden más értelemben pedig arról van szó, ami a zárszóban is elhangzott a munkáshatalomróll amelynek „mai gyakorlatát már körülbelül 18 éve mindenki tapasztalhatja. Az emberek ismerik, látják és tudják, hogy ez nem rossz diktatúra. Szabadon lehet (benne élni, alkotni, s becsületet szerezhet magának minden tisztességes ember.”

T ermészetesen egy politi1 kának figyelembe kell, vennie az időközben megjelent új elemeket is a helyzetben és arra -reagálnia kell. Mindezekről nyilvánosan és őszintén esett szó a kongresszus politikai előkészületei során és a tanácskozáson is. Nem rögtönzésekről, pillanatnyi szükség diktálta álláspontokról, hanem ugyanarról a hosszú távú politikáról van szó, mint korábban. Jól tanúskodott erről mindaz, amit a kongresszusi határozat és az elfogadott új program szélesebb összefüggésben is kifejt: -nem megállni akarunk, s nem konzerválni a mostani állapotokat, hanem tartani a társadalomfejlődés egészséges lendületét, tökéletesíteni és erősíteni a szocialista társadalmi -viszonyokat minden -téren.

A mi a kongresszuson nyil” vánvalóvá vált, most még nyilvánvalóbb: folytatása ez mindannak amit a magyar nép elfogadott, támogatásával megerősített, s amiről -reméli: most is hatékonyan és (következetesen válik tettekké.

RÓZSA LÁSZLÓ

1975, május L