Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

Jubileumi képzőművészeti kiállítás a Műcsarnokban Magyar—szovjet irodalmi kapcsolatok Dobozy Imre nyilatkozata Honnan indult harminc év­vel ezelőtt, s hová érkezett a magyar képzőművészet? Mit tettek le harminc év alatt fes­tőink, szobrászaink, grafiku­saink a képzőművészet aszta­lára? Ilyen gondolatoktól in­díttatva néztük meg a Mű­csarnok termeiben a Jubileu­mi képzőművészeti kiállítást Tulajdonképpen vártuk már képzőművészetünknek ezt a bemutatkozását: az utóbbi évek terméséből válogatott legjobbnak Ítélt képeket szobrokat, grafikákat, gobeli­neket. Az itt látható művek — csaknem hatszáz alkotás — szinkronban vannak a prog­resszív művészeti törekvések­kel, s miközben keresik a vá­laszadás formai lehetőségeit egyszersmind feleletet is ad­nak azokra. Ez a válasz akkor is elhangzik, ha az egyes ké­pek, szobrok, művek nem kötődnek közvetlen társadal­mi élményhez. Nem tematikus tárlat ez, s ezzel csak egyet­érthetünk. A kiállított művek rtagy része így is az építőmun­ka feltérképezése, a művészi látásmód sokféleségévet A kiállítás rendezői, helye­sen, nem törekedtek a tár­latnál arra, hogy kiemelések­kel hangsúlyozzák a képző- művészetünkben fellelhető egyes stílusirányzatokat. A legfőbb meghatározó — az egész számbavételén túl — láthatóan az volt, hogy a főbb tartalmi jegyek, a képzőmű­vészetünkben egyértelműen felismerhető progresszivitás és a szocialista világnézet súlyá­nak megfelelően szerepeljen, A festészeti anyagra a sok­féleség jellemző, mind tartal­milag, mind formailag. A névsor az idősebb, nemzetkö­zileg is elismert mesterektől kezdve, a középgeneráción át a legfiatalabbakig ível. Ott látjuk Barcsay Jenő, Bemáth Aurél, Czóbel Béla, Doma- novszky Endre, Hincz Gyula, Kurucz D. István munkáit éppúgy, mint Berki Viola, Ko­kas Ignác, Németh József, Szurcsik János, Udvardi Er­zsébet és Vecsési Sándor mű­veit, a nemrég elhunyt Kon­dor Béla festményét, és a leg­fiatalabbak közül például Hé- zső Ferenc, Lóránt János, Sváby Lajos alkotását. A hagyomány őrzése és to­vábbvitele éppen olyan fontos része a festői anyagnak ezen a tárlaton, mint a különféle művészeti irányzatok, törek­vések újrafelfedezése, kipró­bálása és művészi beolvasztá­sának igénye. Természetesen az egykori nagy iskolák kül­detését teljesítő idősebbektől és az önkifejezés egyéni esz­közeit, saját stílusukat kereső fiataloktól egyaránt csupán egy-két művet láthatunk. Ám az egy-két kép mögött tema­tikus tárlatok, egyéni kiállí­tások egész sora van. A szobrászati anyag némi­képp karakterisztikusabb ké­pet mutat. -Ez a tárlat lénye­gében a Köztulajdonban című kiállítás seregszemléjének a folytatása. Már ott megálla­píthattuk: zavarba ejtően sok értékes alkotás készült, s ka­pott helyet köztereinken a felszabadulás óta. Mégsem el­sősorban a mennyiség a lé­nyeg, hanem az a művészi erő, amely igen sok nyilvá­nosságot kapott alkotást jel­lemez. Borsos Miklós remek vörös márvány portréi Déry Tibor­ról, Németh Lászlóról; Somo­gyi József új utakat kereső lírai kisplasztikái — mint pél­dául a Pannon álom, a Falusi emlék —, drámai erejű Dó­zsája. Kiss István műveinek ugyancsak lírai szépsége és szakmai precizitása — Búza, Galambok; Segesdy György erőteljes, az eszmét és az em­bert egyaránt felmutató, krómacélból hegesztett Marx —Engels emlékműve; Pátzay Pál kifejező, szuggesztív ere­jű Kopemikusza, Varga Imre életnagyságánál nagyobb ih­letett Kodály-szobra. Ifjabb Szabó István az Or- !ay Petrich Soma festményei­ről ismert karosszékben ábrá­zolja Petőfit. A forradalmár költő bal kezében könyv, jobb-, jával indulásra készen a szék kárfáját markolja. Tűnődés és indulat közötti állapotában. Kerényi Jenő szobrai, Vígh Tamás életnagyságúnál na­gyobb, monumentális erejű Lenin-emlékműve, vagy A fel­szabaduló című munkája, ki­fejező erejű. A fiatalabbak közül Kő Pál, Borbás Tibor, Gyurcsek Ferenc munkája szintén a kifejező erő bizony­sága. A felsoroltak között talán kettő sínes, aki hasonló mű­vészi módszerrel alkotna, s mégis, végeredményében, a kész műben megnyilatkozó alap­állás azonos; a művész hiva­tásául elfogadják, s ehhez tartják magukat: felmutatni az embert, annak munkáját, küldetését, arculatát és ma­gára találását. A kisplaszti­kák témagazdagsága, legtöbb­jük szobrászi megoldásának ötletessége csak erősíti a ked­vező benyomást. Valószínűleg joggal érzi a látogató úgy, hogy a jubileumi kiállításnak a plasztika a leg­erőteljesebb része. A grafikai anyag is a korábban megszo­kott, jó színvonalon jelentke­zik. Elég a már egyéni tár­latokról is ismert lapokra — Raszler Károly, Kondor Bé­la, Csohány Kálmán, Czinke Ferenc, Reich Károly, s a töb­biek munkáira — utalnunk. Hosszabban is méltathatnánk — s érdemes is lenne máskor külön foglalkozni vele — a mozgalmas éremművészettel, a gobelinekkel, Domanovszky, Szabó Zoltán, Szántó Piros­ka, Tury Mária, Fett Jolán és Lieber Éva munkáival. Természetesen egy ilyen rö­vid összefoglalóban csupán ízelítő adható a művekről. Nem mérhető fel a tárlat egész anyaga, de a részletek is azt a benyomást erősítik: a magyar képzőművészet egész­séges alapállású, szakmailag igényes, eredményeiben — ezt biztonsággal állíthatjuk — nem csupán a jelennek, ha­nem a jövőnek is alkotó. E munkák világosan, határozot­tan mutatják fel azt a való­ságot, amelyben megszület­hettek, amelyért létrejöttek. HARANGOZÓ MÁRTA Űjabb, jelentős állomáshoz érkezett közös munkájában a magyar és a szovjet írószövet­ség: a napokban Budapesten együttes ülésen tanácskozott a két intézmény titkársága. A közös munka új formájáról, s a magyar—szovjet irodalmi és szövetségi kapcsolatok álta­lános kérdéseiről Dobozy Im­re Kossuth-díjas író, a Magyar írók Szövetségének főtitkára tájékoztatta az MTI munka­társát. — A magyar és a szovjet írószövetség közti kapcsolat lassan három évtizedes lesz. A sokoldalú együttműködés talán legfontosabb alkotó ele­me a két irodalom klasszikus és élő műveinek kölcsönös át­ültetése és kiadása, az irodal­mak fokozatos, mélyebb meg­ismerése. Ez rendkivül fontos, mert egyik vagy másik iro­dalomról, népről legtöbbet a művek mondanak, a társada­lom belső életét belőlük is­merheti meg igazán. Ebből kö­vetkezik, hogy a szovjet iro­dalom magyarországi kiadását folytatni kívánjuk a jövőben is, de a mennyiségi munka most már — úgy látszik — nem elég: a művek átültetésé­vel, s a fordító-utánpótlással kapcsolatban is. valamint a két szövetség egymás közti te­vékenységében olyan új igé­nyek merülnek fel. amelyek­kel korábban még nem kel­lett számolnunk. Például — amj az irodalmakat, illetve át­ültetésüket illeti — egyre vi­lágosabban látszik, hogy aga­déban van az a fordítói gár­da. amely színvonalas tolmá­csolásban tárta a magyar ol­vasók elé az orosz, majd a szovjet irodalom értékeit. — A „kiöregedő” műfordító­gárda felfrissítése fontos kér­dés. és e feladatnak —. úgy véljük — fel kellene emelőd- nie az államközi kulturális kapcsolatok szintjére. Ezért örü­lünk annak, hogy a most vé­get ért első együttes titkársági ülés során Jurij Vercsenko, a szovjet írószövetség szervező- titkára bejelentette, a Gorkij Irodalmi Intézetben magyar szekciót kívánnak létesíteni tehetséges, a műfordításra haj­lamot érző bölcsészek, irodal­márok speciális továbbképzé­sére. _ i , *«»***«* Az írószövetségi kapcsola­tok említett új formájáról szól­va az írószövetség főtitkára a következőket mondottal — A közös titkársági ülés létrejötte vitathatatlanul nagy jelentőségű, mert már az iro­dalmat érintő alapproblémák­nál, a fordításoknál is kitűnik, hogy együtt is kell gondolkod­nunk; egy csaknem 30 eszten­dős, mindinkább munkafor­mákat öltő együttműködés után ideje bizonyos történeti­irodalmi áttekintést elvégez­nünk. Afféle számvetésről van szó, hogy mi az, amit klasszi­kusainkból, élő íróinkból „tel­jesítettünk” s mi az, amivel még bővíttetnünk kellene a ki­adásokat. — Tudomásul kell vennünk, hogy önerőnkből a világiroda­lomba „betömi" nem tudtunk; csak átmeneti sikerekkel, nagy kihagyásokkal és nem iro­dalomként kerültünk be a vi­I lágirodalom vérkeringésébe, hanem csak mint egyes köl­tők és írók, és ez minőségileg nyilvánvalóan egészen más do? log. A 30 esztendőben kiala­kult együttműködés tette le­hetővé, hogy most már mint irodalom is kezdünk jelen len­ni. mert ami oroszul napvilá­got lát, annak java megjele­nik a köztársaságok nyelvein is. Lényeges az is, hogy ami oroszul megjelenik és siker, arra Nyugaton is felfigyelnek. Még akkor is. ha van­nak. akik úgy gondolják, hogy ami a szovjet olvasók számára érdekes, azt a nyu­gati olvasó eleve érdektelen­nek minősíti. Ez nyilvánvaló­an tévedés, mert az olvasókat tulajdonképpen mindig az ér­dekli, ami számukra is jó ér­telmű felfedezés, és szenzáció, s nem az, amit otthon erede­tiben megkaphat Az együttműködést elemezve rámutatott: — Mindinkább előtérbe ke­rülnek olyan esztétikai, ideoló­giai problémák, amelyekkel kétségkívül bizonyos fáziskü­lönbségben mozgunk, de ame­lyeket meg kell oldanunk, amelyekre választ kell adnunk,- hiszen az idő új és új kérdé­seket vet fel, s ezekre nem le­het régi válaszokat adni. Eze­ket az új válaszokat nem szük­séges feltétlenül a magunk erejéből kimunkálni, adott esetben fel kell használni — bizonyos alapkérdések tisztá­zása céljából — az együttmű­ködés nyújtotta lehetőségeket. Tavaly már „kipróbáltunk’’ egy eszmecserét szovjet bará­tainkkal. a békés egymás mel­lett élésből adódó új ideoló­giai-esztétikai kérdésekről. Ki­derült. hogy a korábban így vagy úgy élő feltételezések összeomlottak: jóformán az el­ső beszélgetés után bebizonyo­sodott, hogy a magyar írók, kritikusok, elméleti szakembe­rek marxista képzettsége, irá­nyultsága nagyon is szilárd lábakon áll. A hasonló esz­mecserék horderejét nem győ­zöm eléggé hangsúlyozni, hi­szen az ilyen kölcsönös ta­pasztalatok hihetetlen módon megnövelik a bizalmat egy­más tevékenysége iránt, s úgy vélem, hogy ez az internacio- nalizálásnak ís alapvető fel­tétele. A bizalom persze nem hit és feltételezés dolga, ha­nem azért hiszünk, mert új­ra rájövünk, hogy azonos el­veket vallunk, azonos célokra törekszünk, és a történeti, tár­sadalmi, ízlés-eredetű fázis- eltolódásainkat bizonyos fokig át is lehet hidalni. A szovjet irodalomban éppen arra lá­tunk példát, hogy miközben kialakult egy össz-szovjet iro­dalom, ezzel párhuzamosan fejlődött ki a nemzetiségek li- teratúrája. A szocialista ma­gyar kultúrpolitika kiállta a próbát, irodalmunk személyi, törekvésbeli összetételéből adódóan csak általánosan hu­manista indítékú művektől egészen a vitathatatlanul marxista szemléletű művekig minden olyan igényes vállal­kozásnak helye van, ami va­lami fontosat tud mondani. Természetesen az irodalom jövője érdekében mindinkább az elkötelezett, a társadalmi ihletésű, a szocializmus embe­ri-irodalmi kérdéseire is vá­laszt adó. vagy legalább an­nak kérdéseit határozottan, igényesen megfogalmazó mű­vek felé kell fordulnunk; úgy vélem, ez a probléma is együtt­működésünk kibővítését, szo­rosabbá tételét igényli — mon­dotta befejezésül. 1975. május 1. Csohány Kálmán: EGY KÖLTŐ EMLÉKÉRE It&ŰÜO&Ii

Next

/
Oldalképek
Tartalom