Tolna Megyei Népújság, 1975. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

lit ér a munkás, ha művelt? ma sajStJái Kasán es3t «2a szó, pedig rendkívül lényegest Bár a címben föltett kér­dés fölöttébb egyszerű választ sugall, mégsem köny- nyű pontosan megfogalmazni rá a feleletet. Nyilvánvaló: két munkás közül a művel­tebb ér többet, de ezt persze, nagyon nehéz a számok nyel­vén kifejezni. Egyszerűbb vol­na, ha kj lehetne mutatni azt, hogy a munkás műveltsége mennyivel teszi értékesebbé mindazt, amit nap nap után a gyárban 'csinál. Más szóval: műveltsége mennyi hasznot hajt a közösségnek. Erről nem sokat tud a sta­tisztika. Igaz, szovjet közgaz­dászok kiszámították: a Szov­jetunió nemzeti jövedelmének körülbelül 30 százalékát tulaj­donképpen a dolgozók szak- képzettsége „termeli”. Ebben a számban természetesen ben­ne van a-z általános műveltség is: nélküle ugyanis semmifé­le szakismeret nem létezhet. Mennyi az 6 része abból a bi­zonyos 30 százalékból? Sok vagy kevés? Azaz gazdasági szempontból számottevő-e a haszna vagy sem? A pontos választ ugyan ez­úttal sem ismerjük, mégsem kell bizonygatni: a „szakbar­bár” munkás sokkal kevésbé képes gazdaságilag-társadar- milag hasznossá válni, mint műveltebb társa. A munkás ugyanis csak akkor képes al­kotó modem dolgozni, ha nem­csak a munkadarabot és a gé­pet látja maga előtt, hanem arról is fogalmat tud alkotni: miféle szálak kapcsolják őt gé­pével, munkadarabjával együtt a gyár, a vállalat, az egész termelés rendszeréhez, a tár­sadalmi viszonyokhoz. libben az értelemben — közgazdasági szóhasz­nálattal. élve — az irodalom, a zene, a képzőművészet is termelőerővé válhat. József Attila, a költő, Bartók a zene­szerző, Derkovits a festő, olyan készségeket olthat tűi emberbe, amelyek kihatása az élet minden területén min­denkinek javára válik. Gon­doljunk például arra: a tudo­mányos és technikai forrada­lom korában mennyire nélkü­lözhetetlen az a szellemi fel- fokozottság, amit a művészet ad. Enélkül a munkás aligha képes a rohamosan változó világgal lépést tartani. Márpe­dig ismeretei a mai körülmé­nyek között 10—is év alatt hasznavehetetlenné öregsze­nek. Ennyi időnél tovább ugyanis nem fog tartani a szakmák többségének „élet­tartama”. Csakhogy évtizeden­ként új szakmát elsajátítani szinte képtelenség annak, aki­ből hiányzik a fogékonyság, a szellemi készenlét a friss is­meretek befogadására. Mindezek alapján kézenfek­vő: új munkástípus van kiala­kulóban. Ez a folyamat, per­sze csak papíron fest ennyire egyszerűen. A valóságban ko­rántsem. Egyelőre sokkal töb­bet sejtünk, mintsem hidunk róla, hiszen 1973-ig a magyar szakmunkásképzésnek nem volt tudományos-pedagógiai gazdája. A többi között épp ez indokolta a Szakoktatási Peda­gógiai Intézet létrehozását, így ma már a — Munkaügyi Minisztérium irányításával — tudományos munkatársak so­rát foglalkoztatja a szakmun­kásnevelés korszerűsítésének ezernyi gondja. Aligha véletlen: a legkülön­félébb reformelképzelések egy­től egyig az általános művelt­ség emelésének szükségességé­hez kapcsolódnak. Közhely­nek számít, hogy enélkül nem lehet a fokozódó szakmai kö­vetelményeknek eleget tenni. Enélkül képtelenség az úgyne­vezett alapszakmák ismeret- anyagának oktatása, s inga­taggá válik az a speciális — az előbbinél jóval szűkkörűbb — tudás is, amely egy-egy szak­ja töot említett alaptudás tu­lajdonképpen ez év szeptem­berétől kezdve válik a hazai szakoktatás általános jellemző­jévé. Az 1975—76-os tanévtől ugyanis egységes lesz a szak­munkásképzés. Valamennyi is­kolatípusban azonos elvek alapján történik az oktatás. Erre 1884, azaz a kötelező ta- norícoktatást előíró első tör­vény életbe léptetés® óta nem volt példa. Szinte fölbecsülhetetlen an­nak a jelentősége, hogy az ál­talános műveltség alapjait megvető, úgynevezett közis­mereti tárgyakban minden le­endő munkásnak azonos tan­terv alapján, ugyanannyi ta­nulmányi idő alatt kell jártas­ságot szereznie. A magyar nyelvre például összesen 64 óra jut, az irodalomra 101, a történelemre 113. 1 Szakoktatási Pedagó- “■ giai Intézet munkatár­sai az Akadémia tudósaitól kezdve, irodalmárok, nyelvé­szek, történészek seregétől kérték tanácsot, segítséget a tantervek összeállításához. A többi között figyelembe vették azokat a svájci tapasztalato­kat is, amelyeket az iskolából kimaradt, bukott diákokkal végzett kísérletek során sze­reztek. Egyik csoportjukkal nem a szokásos módon sajá­títtatták el a szakmunkássá váláshoz szükséges ismerete­ket, hanem sajátos módon le­egyszerűsített tanterv alap-; ján. A javarészt tizenéves fiata­lok csak a legszükségesebbe­ket tanulták meg iskolaszerű körülmények között. Minden mással tapasztalatok útján is­merkedtek meg, javarészt já­tékos, ötletes gyakorlati fel­adatok megoldása során. Még az irodalmi és történelmi is­mereteket is igyekeztek lehető­ség szerint valamiképpen ösz- szekapcsolnt a gyakorlati fel­adatok során szerzett tapaszta­latokkal. A kísérleti csoport tagjainak kétharmada bevál­totta a hozzáfűzött reménye­ket, és semmivel sem lett ke­vésbé képzett szakmunkássá, mint azok a nem bukott diá­kok, akik iskolavégeztével szintén szakmát tanultak, ám a hagyományos módon. Ez a kísérlet azért volt fi­gyelemre méltó, mert bizo­nyos fokig nálunk is hasonló a helyzet. Az általános isko­lát befejező diákok közül azokból lesz munkás, akik — elsősorban tanulmányi ered­ményűk miatt — nem tanul­hatnak tovább. Elgondolkod­tató helyzet. Kell-e bizonygat­ni: a mai fiatalok alkotják majd az ezredforduló tájékán annak a modem gépekkel, automatákkal dolgozó mun­kásosztálynak a derékhadát, amelynek mai értelemben úgy­szólván műszaki értelmiségi feladatokat kell ellátnia. Szak­munkásképzésünk tehát nem nyugodhat bele abba, hogy a ma még gyönge tanulók gyön­gék is maradjanak. Meg kell találni a módját: miként hoz­hatják be — egyebek között éppen a munka emberformáló hatásának segítségével! — el­maradásukat. 1 1| ásrészt a mi társadal- 1,1 munkban a munkásnak korántsem csupán gazdasági értéke van. A szocialista állam számára a munkás sokkal több, mint értékteremtő erő. Ö mindenekelőtt a nemzet ve­zető osztályának a tagja. Mind zzemunkáj áriak, mind életta- • zsztalatának, világszemléle­tnek társadalmi kisugárzása ’.becsülhetetlen jelentőségű, zrt meggyorsíthatja törté- úmi útunkat a fejlett szo- ializmus építését. VESZPRÉMI MIKLÓS Derkovits Gyula: Proletár anya Uítz Béla: En avant proletairet JUHÁSZ GYULA; __ PIROS REMÉNY Már jön a május. Én szegénj/ szivem^ Ki mindig múltak májusába szálltál Emlékezőn, borúsan és híven, Hidd eU nincs szebb jövendőnk májusánál! Ha neked nem volt soha tavaszod, Mely bíbor vágyak lángjától piroslott, Nézd: jön egy május, mely nem tűnt, halott, Melyben a milliók nagy szíve boldogl Már jön a május. Minden szenvedők, Minden szegények és minden szerelmek, A tavasz tág, szabad fényére jertek! S a termő nagy föld szent színe előtt Érezzétek, hogy nincsen itt enyészet, Holt álmaink szabad jövőben élnek! Hazatért szövegek Irodalmunk állandóan tartogat meglepetéseket. Is­meretlen kéziratok bukkannak föl, néha, mint Balassi Szép magyar comoediája esetében, több évszázados rejtőzés után, máskor a kortársi irodalom elfelejtett, vagy éppen teljesen ismeretlen értékei merülnek föl, hogy megkezdjék új életüket. A Hazatért szövegek ilyen ismeretlen értékeket tát fel az elnyomás sötét évei­ből, s a kötet nagyobbik fele teljesen ismeretlen a mai olvasó előtt, hisz korukban is legföljebb kis pél­dányszámú lapokban jelentek meg, s ráadásul nem is itthon: a Hazatért szövegek a magyar emigráns anti­fasiszták 1919—1945. közötti írásait tartalmazza. „Ez a kötet dokumentumokkal tanúsítja, hogy az 1919-től 1945-ig tartó nehéz években Magyarországon kíiriil is voltak magyar munkások, parasztok és értelmiségiek, írók, művészek, politikusok, akik a haladás mellett, a fasizmus elleni harc barikádján állottak” — mint a kötet bevezetője mondja. A gyűjteményben természete­sen nem ez jelenti az újdonságot, eddig is tudtuk, rész­ben ismertük is azt a gazdag emigrációs irodalmat, amely a Horthy-korszak éveiben keletkezett, ez a gaz­dag gyűjtemény mégis a felfedezés erejével hat, hisz javarészt teljesen ismeretlen írásokat tartalmaz, köz­tük nem egy olyant, mely egy gazdag művészi pályát tesz még teljesebbé, mint Illyés Gyula verse, vagy Lu­kács György tanulmánya. A kötet 68 író, művész írását közli, köztük talál­juk Alpári Gyula, Hamburger Jenő, Hunya István, Lé­kai János, Mácza János, Moholy-Nagy László, Poll Sándor, Szenes Erzsi, Szönyi Tibor, Vámbéry Rusztem, Vértes Marcell nevét, akiknek irodalmi munkássága tulajdonképpen alig ismert. A könyv kettős célt szolgál: dokumentálja az emig­rációs magyar antifasiszta irodalom létezését és jelen­tőségét, s ugyanakkor megismertet olyan írókkal, akik eddig kiestek az irodalmi köztudatból. Mindehhez hoz­zájárul a gazdag illusztrációs anyag, ma már könyvé­szeti ritkaságnak számító kiadványok bemutatása, ami nemcsak kíséri a szöveget, hanem szinte művészi je­lentőséget is ad neki. A könyv célja elsősorban a dokumentum: az emig­rációs irodalom összefoglaló bemutatása. De az ered­mény, amit fölmutat, ennél jóval több, mert ezek az antifasiszta dokumentumok a legtöbb esetben igazi művészi értékkel bírnak, s hozzájárulnak ahhoz, hogy gazdagítsák, teljesebbé tegyék a magyar irodalmat. Cs. L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom