Tolna Megyei Népújság, 1975. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-15 / 63. szám

Küldött lesz a pártkongresszuson A bonyhádi főorvosasszony ' Munkahelye igen forgalmas. Most, amikor befejeződött a rendelés, a nyolcvanötödik név került a naplóba. De előfordul, hogy száznál többen is meg_ fordulnak itt egy napon. Az ajtón cédula, felirattal: Kérjük a Baranya megyei betegeket, szíveskedjenek az ottani ren­delőt felkeresni. — Ehhez tud­ni kell, hogy január 1-ével né­hány község a bonyhádi járás­ból Baranyához került, az ot_ taniak azonban, megszokásból, ide járnak. Természetes, hogy aki mégis ide jön, nem megy el „üres kézzel”, ugyanolyan ellátásban részesül, mint bár­ki más, de azért, fokozatosan, tudomásul kell venni a válto­zást. Éppen azért, hogy több idő és energia jusson a bony­hádi és járásbeli szembete­geknek. __Mégis, szeretném, ha több d olgunk lenne — mondja dr. Juhász Béláné, dr. Bálint Jú­lia szemész főorvos. — Mint minden betegségnél, itt is a legjobb és a legolcsóbb a meg­előzés. A tüdőszűrést már ré­gen intézményesítették, rend­szeresek és széles körűek ná­lunk a rákszűrő vizsgálatok is. Egyik álmom, hogy megvaló­suljon a szemészetben is a szűrővizsgálat. Ne ajckor jöj­jön ide a beteg zöldhályoggal, amikor már igen nehéz segí­teni rajta, hanem vegyük ész­re, ha a szemnyomásból meg­állapítható a kezdődő beteg­ség. Az óvodások időben vég­zett szűrésével lehetne meg- előzni-gyógyítani a kancsalsá­got 1974. február 24-e egy kicsit élütött a többi rendelési nap­tól. A páciensek közül sokan hem a panaszukat mondták él először, hanem gratuláltak. Az újságban olvasták, hogy a főorvosasszony Tolna megye kommunistáit képviseli a párt XI. kongresszusán. — Igen, a megye kommunis­táit. De hadd tegyem hozzá, hogy főként az értelmiséget, a nőket, a bonyhádiakat. A Békés megyei Gyulavári­ból került Bonyhádra, az egye­tem elvégzése után. Vőlegénye — majd férje akkor már itt volt sebész a járási kórházban. — Szüleim tsz-tagok. Ki­tűnő eredménnyel érettsé­giztem, az egyetemi fel­vételem simán ment. Per­sze, nem volt könnyű az a hat év, az iskoláztatás, bár­mennyire is sokat ad az állam, pénzbe kerültem a szüleimnek is< 1960-ban KISZ-tag lettem, majd „kiöregedtem” a KISZ- ből és természetes, hogy kér­tem felvételemet a pártba. Amikor idekerültem, a régi párttagokkal együtt megalakí­tottuk a kórházi alapszerveze­tet. Dr. Juhász Béláné 1963 óta párttag. Nemcsak az alapszer. vezetben tevékenykedik, ha­nem már az előző ciklusban is tagja volt a megyei párt- bizottságnak, most is beválasz­tották. A megyei pártbizott­ságban a kulturális, egészség, ügyi és oktatási bizottság mun­kájában vesz részt már évek óta, és igen gyakran szólal fel, tesz észrevételt,' javaslatot. — Természetes, hogy az egészségügyi és oktatási kér­dések érdekelnek leginkább. Két kisiskolás gyermekünk van, az egészségügy pedig szak­mám. És én akkor végzem a legjobban a pártmunkámat, ha ezeken a területeken nyújtok a legtöbbet, azt, ami képessé­geimből telik. No, nehogy té­vedés essék, mintha a politika nem érdekelne, hiszen nincs az a szakterület — most hadd szűkítsem ezt le az értelmisé­giekre —, amelyen eredménye­sen lehetne dolgozni, ha az ember apolitikus. Most már másfél évtizede végzek moz­galmi munkát, vagyok kom­munista. Elolvastam az irány, elveket, és azt várom a kong­resszustól, hogy erősítse meg, emelje határozattá, folytassa a párt az eddigi bevált politiká­ját. De külön örömmel töltött el, hogy az irányelvekben az egészségügy fejlesztéséről is szó van, mégpedig azt tartom nagyon helyesnek, hogy nem új kórházak építése kerül na­pirendre, hanem a régiek re­konstrukciója, fejlesztése. így kevesebb pénzből többet lehet produkálni. Itt van például a bonyhádi kórház. Tizenöt éve épült, de ma már kicsi, és hiába vannak itt a legmoder­nebb gépek, nincs hova tenni őket Bizonyos, hogy a kong­resszus határozatainak megva- , lósításával nagyot lép előre az egészségügy is. Március idusán Tavaszi nemzeti ünnepeink sorát nyitja meg március 15-e. Történelmi véletlen, hogy a 48-as forradalom és szabadságharc, a Tanácsköztársaság és felszabadulásunk évfordulói a naptárban ilyen közel kerültek egymáshoz. Véletlen, hogy a kikelet, a ter­mészet, a megújulás heteiben ünnepeljük korszaíkos jelentőségű tavaszainkat — a szót immár átvitt értelemben használva. A tör­ténelmi dátumok ugyanis minden korban attól jelentősek, hogy üzenetük van az emlékezőklhöz. Március 15-e éppen ezért ma is több az események felidé­zésénél. Több az általános műveltséghez tartozó nevek és idő- ■ pontok föleim ütésénél. Kérdést ad, amelyre válaszolnunk keli: a cselekvő hazafiság, a társadalmi hatadás, a forradalmi eszmékhez ’ való hűség vállalása' lehet méltó válaszunk. Jó, hogy ezekre az összefüggésekre immár rendszeresen fel­hívja a figyelmet a KISZ. Tavaly is, az idén is a forradalmi ifjúsági ’ napok egyik programjaként a hazaíiságról és az internacionaliz­musról rendez fórumokat. S jó, hogy ezek a fórumok a KíSZ-en kívüliekhez és az idősebbeikhez is szólni kívánnak. Nem válik ettől a szabadságiharc évfordulója ifjúsági, netán diákünneppé. Csupán annak lehetünk tanúi, hogy a fiatalok ke­resik az ő hitvallásukat is kifejező ünneplés módját. Tavaly Isa- szeqen több tízezer ifjú és idősebb gyűlt össze — a Pest megyei KISZ-esek meghívására. Énekelt, szavalt, jelszavakkal teleírt táb­lákat emelt magasba. Kivitte az emlékezést a dicsőséges ütközet helyszínére, feloldotta az ünnep kötelezőnek véFt merevségét. A jelenlévőik megértették a szándékot és megértették az üzenetet is. A folytatás mindenekelőtt cselekvést kíván. Szocialista társa­dalmunk építését, a hétköznapok nem mindig látványos, nem mindig könnyű feladatainak megoldását. Ez idő szerint például a felszabadulási és kongresszusi munkaversenyben^ szakmai ve­télkedőkben, pályázatokban, társadalmimunka-akciókban. Szür­kébb ez a feladat, mint az elődöké, mint a márciusi ifjaké volt? Közhely-válasz kívánkozik a kérdésre: napjainkban a független hazában, a dolgozó nép társadalmában mi más lehet a mai ifjak és idősebbek dolga, ha nem az építés, ha nem az, hogy képes­ségeink legjavát nyújtsuk. A történelmi fordulók naptári közelsége egyebek között arra is figyelmeztet, hogy a kor változásai a forradalmi célok változá­sával is jártak. A közös vonást meglelhetjük bennük és ezt a közösséget mai legjava törekvéseinkben is megtaláljuk. A kor leghaladóbb gondolatait képviselték, <J kor legsúlyosabb társa­dalmi ellentmondásai késztették cselekvésre a szabad­ságharc, a Tanácsköztársaság, az antifasiszta' harc része­seit. A mi vállalt örökségünk sem lehet más, mint a haladás szolgálata, hazánk gyarapítása. Helytállás a szocialista országok közösségének tagjaként a világ mai problémáinak megoldásá­ban. Hiszen a magyar történelem kiemelkedő tettei sohasem voltak csak magyar ügyért valók. A szabadságharc Európa for­radalmainak egyike, amelyért nemcsak magyarok harcoltak, amely a haladó világ rokonszenvét vívta ki. A Tanácsköztársaság ugyan­csak része a proletár forradalmaknak, példája a Nagy Október volt, s felszabadulásunk a fasizmus leverésével, Európa békéjének megszületésével egy idős. A nemzeti ünnep tehát a kegyelet mellett a cselekvés, a l tisztánlátás, o végiggondolás feladatát rója ránk, m. 0 30 ér-30 történet Visszagondolva az elmúlt évekre, úgy tűnik, velem nem történt semmi különös. Mindig csak azt tettem, amit jónak, helyesnek éreztem. De egyet­len nap még most is elevenen él emlékezetemben, mély nyo­mot hagyott bennem. Bonyhá- don a József utcában, albér­letben laktam. Jó albérlet volt, otthon éreztem magam, a szo­bában sezlon, ágy, mosdó és asztal, az ablakon függöny. Innen jártam mindennap dol­gozni, ebben a kis szobában ébredtem arra a ragyogó reg­gelre, 1945 július 2-án. Meleg napunk lesz, gondoltam, ami­kor elindultam szokásos napi munkámra. A földhivatal már megszűnt, helyette megalakítottuk az első termelőszövetkezetet, a völgy- ségi telepesek szövetkezetét, amibe aztán tagnak beléptek a környéken lévő községek dol­gozói. Ez a szövetkezet elsősor­ban a ki nem osztott vagyon­tárgyak kezelésére alakult, egy napon sem lehet említeni a mostaniakkal. Az a földmű­vesszövetkezet csírája volt a mostani ÁFÉSZ-eknek. Az irodában, ahol dolgoz­tam, telefon állt rendelkezé­semre. Szerencsére a háború a megyének ezt a részét megkí­mélte, így könnyen kapcsola­tot teremthettünk a községek­kel. Aratásra készülődtünk. Telefonon, kaptam az értesí­tést, hogy a cséplőgépeknek nincsen üzemanyaguk. Egyik falu a másik után jelentkezett hasonló gonddal. Én meg ott álltam, telefonkagylóval a ke­zemben, tehetetlenül és vet­tem a jelentést az elkeserítő állapotról. Törtem a fejem. Honnan szerezzek én üzem­anyagot, gépzsírt, kenőolajat, hogy meginduljon a cséplés. Felhívtam a pécsi olajütőt, ahol közölték: kapunk kenő­olajat, ha viszünk naprafor­gót. Honnan szerezzek napra­forgót, és hogyan juttassuk el Pécsre? Érdeklődtem itt is, ott is. Valaki tudni vélte: Izmény- ben biztos lesz. Megnézzük 1 Előhoztam a kerékpáromat és elindultam érte. Izzadtam, mi­re kiértem, hiszen sietnem kellett Az egyik gazdátlan házban csakugyan találtam több zsák napraforgót, és az emberek között akadt is egy vállalkozó, aki hajlandó volt eljönni velem Pécsre, becse­rélni az értékes portékát. Sze­kérre pakoltuk a zsákokat, felültünk a bakra és elindul­tunk. Ketten. Az út hosszúnak tűnt, mert akárhogyan számoltan), ötven kilométer volt az. A lávák, szegények, csupa csont, bőr, le­gyengült jószágok, — még a székelyek hozták magukkal — alig vánszorogtak. Megyünkaz úton, mendegélünk, kedvünk a nagy melegben egymáshoz szólni sem volt, arcunkról csurgóit az izzadtság, kímélet­lenül sütött bennünket a nap. Az állatok meg lépésben ha­ladtak előre, hosszú időbe tel­lett, amire Szászvárra értünk. Más úton nem lett volna biz­tonságos elindulni, meg a já­rást sem ismertük. Alig hagytuk el Szászvárt, a lovak kifáradtak, annyira, hogy megálltak. Nem bírták a fuvart. A terep is rossz volt, kaptató kaptató után: sima úton még csak haladtunk vol­na, de így megfeneklettünk. Nógattuk, biztatgattuk az ál­latokat, hiába, nem indultak. Búsan bámultak ránk, mintha maguk is röstellték volna, hogy cserbenhagytak bennün­ket. Nem volt mit tenni, a. zsá­kokat a kocsiról lepakoltűk, hátunkra vettünk, kettőt-ket­tőt, és elindultunk, a lovak meg szépen ballagtak mellet­tünk. Harmincegy éves fiatal­ember voltam, a zsákok súlyát kezdetben nem éreztem. Megy. ez. Száz métert haladtunk, le­rakodtunk, visszafordultunk, így ment ez jó néhányszor, a tíz mázsa napraforgót elkezd­tük százméteres szakaszokban Pécsre szállítani. Az ötödik forduló után már patakokban ömlött a hátamról a víz, az ing rég lekerült rólam. Bizony, akkor sok minden megfordult a fejemben. Az is eszembe­jutott, hogyan szöktem haza Magyarországra. 1941 ószén szomorú, borús idő volt. A ha­tárig simán elértem, ott vas­utas ismerősöm tanácsára megvártam az esti gyorsot. Fé­kezőkocsiban telepedtem le. Nem akart elindulni a szerel­vény. Időst mi lesz? Még meg­találnak, ha esetleg be akar­nak jönni a vasutasok, ezért felvettem a padlón heverő kötelet és összekötöztem az aj­tókat. Aztán mint aki jól vé­gezte a dolgát, elszendered- tem, éjfélre átértem a hatá­ron, ahonnan tovább csak fél négykor volt vonatom. Elmúlt a nagy izgalom, el 3 nagy ijedtség, már nem volt mele­gem. Fáztam. Láttam egy he­lyiséget, ahol katona ült, érez­ni lehetett a kiáramló meleget. Egy életem, egy halálom — bátorodtam neki — bemegyek. Úgy is lett. Az emberekben bíztam, biztonságban éreztem magam, és elmeséltem mene­külésemet a katonának, aki nem engedett tovább, letar­tóztatott. A tiszt, aki a jegyző­könyvet felvette, arra kért, maradjak néhány napot. Nin­csen a faluban pap, mondta és másnap mindenszentek, ha­lottak napja. Néhány napig volt csak maradásom. Utaz­tam tovább. Szerencsésen megérkeztem. Erre gondoltam akkor. S úgy éreztem, menni kell, vinni kell a zsákokat. Hi­szen nagy utat hagytunk mö­göttünk, túléltünk minden megpróbáltatást, amíg letele­pedtünk. Végre hazát talál­tunk. Megfelelő körülmények között dolgozhatunk. Kenye­rünk lesz. a jövőnk múlik ezeken a zsákokon — okos­kodtam — és háborgás nélkül cipeltem őket. Tovább, előre. Ránkesteledett, egész éjjel százmétereztünk. Uj napra vir­radtunk, amikor Hirdre ér­tünk. Itt megpihentünk, et­Tirenkettedik történet. Elmondja: László Antal. Született: Istensegits, 1914. november 15. Állandó lakása: Szekszárd, Táncsics u. 22. Szakképzettsége: könyvelő. Családi állapota: nős. Beosztása: nyugdíjas. Munkahelye: Országos Nyugdíjintézet. Édesapja foglalkozása: földműves. tünk: kolbászt, sonkát, kenye­ret, és szegény párákat is meg­etettük. Arra pénzünk, hogy útközben együnk, nem volt. Jött egy üres lovas kocsi. Ren­des ember volt a kocsis, mert felvette a szekérre a zsákokat. Útközben elmeséltük neki, mi1 járatban vagyunk. Vidáman, könnyű szívvel értünk a vá­rosba. Délután becseréltük a napraforgót, s vittük a gép­zsírt. Hazafelé könnyű volt a lovaknak is. Harmadnapra megérkeztünk Bonyhádra, ahol az emberek kitörő öröm­mel fogadtak bennünket. Arat­hattunk. A feleségem és családom mindig segítették a munká­mat. Két fiam közgazdasági egyetemet végzett, politikai pályán dolgoznak. A lányom védőnő, mint az édesanyja. Négy unokám van. 1970-ben a Munka Érdemrend arany foko­zatával és Felszabadulási em­lékéremmel tüntettek ki. örü­lök annak; hogy a társadalom elismerte a munkámat, úgy érzem, valamit tettem, kicsit többet, mint a mindenkor adódó puszta kötelesség. De azt a napraforgó-szállí­tást soha nem felejtem, ott es­tem át a tűzpróbán. FELJEGYEZTE: VERESS ÉVA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom