Tolna Megyei Népújság, 1975. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

Áz élő múzeum FURCSA VOLT 1968-BAN A keszthelyi Balatoni Múze­um — országos sikerű, évekig igen látogatott. — A longo- foárdok Magyarországon című kiállításának egyik diorámá­jában meglátni az ékszerek­kel feldcomázott csontvázat. A nézőt az első pillanatban megragadta a szokatlan lát­vány; a csontváz ujjain az ékköves gyűrűk, karperecek, elporladt ruhájának megfelelő helyeinél a csatok, övdíszek, arany- és ezüstkarikák, s mel­lette a fegyverzet díszei — pajzsdudorok, lándzsa-ékek. A jászdózsai ásatások egyik legérdekesebb leletét állítot­ták ki így; longobárd fejede­lem — vagy legalábbis ma­gas rangú vezér, nemzetségfő sírját mutatták be „in situ”, vagyis az ásatáskor elfoglalt helyzetben, természetesen ki­állításra alkalmassá restaurál­va. Nos, ez a keszthelyi kísérlet volt az egyik első, hogy a mú­zeumok falai közé élet köl­tözzék —, azaz a holt tárgyak közé érdekesség, mozgalmas­ság. Mindezt korántsem azért mondjuk, hogy a hazai mú- seológia eddigi módszereit le­becsüljük. Annak jelzéseként, csupán, hogy a hatvanas évek­ben kezdték érezni a múzeu­mok. a kiállításrendező intéz­mények, hogy maga a tárgy, bármily fontos, sőt szenzáci­ós is, nem elég. A tárgyat — ez egész tárgykört — úgy kell szemléltetni. hogy a néző előtt kibontakozzék a rendel­tetése a használatának mód­ja, a környezete. S a sok tárgyból, leletből, a bemuta­tott anyag együtteséből a kor, »melyből származik. Nem volt könnyű eljutni ehhez a felismeréshez, s a megvalósításhoz. Az újtól va­ló idegenkedésnek a régi szo­kásoknak, beidegzettségeknek mindig nagy erejük van. A kiállítások rendezői — a ha­táskeltő megoldások helyett — szívesen alkalmazták azo­kat a módszereket, amelyeket mestereiktől tanultak. A nép­művelés társadalmi program­jának azonban ezek a régen alkalmazott módszerek már az ötvenes évek közepétől nemigen felelnek meg. Amió­ta a múzeumokba ezrével jár­nak munkások, parasztok, egy­szerű emberek, akiknek a kul­turális nevelése, ízlésének fej­lesztése társadalmi ügy: jo­gossá vált az igény, hogy vál­toztatni kell a módszereken, vonzóbbá, szemléltetőbbé, ér­dekesebbé kell tenni a tárla­tokat. Nem a keszthelyi kiállítás volt az „időhatár", s az első bevált kísérlet. Budapesti múzeumokban — elsősorban a Nemzeti Múzeumban — is igyekeztek olyan tárlatokat rendezni —. gondoljunk a nagyszabású magyar őstörté­neti kiállításra, vagy A ma­gyar nép története a honfog­lalástól napjainkig címűre — amelyben alkalmaztak érde­kes megoldásokat, újszerű for­mákat Mindenekelőtt a ter­jedelmesebb, mégis lehetőleg tömören összegező feliratokat. (A korábbi „cédula”-módszer helyett.) Egy-egy korszakot a megfelelő terem vagy terem- rész jól látható helyén külön tablón is tárgyalták. Kiváló néprajzi és régészeti tárlato­kat rendezett az elmúlt évti­zedben a vidéki múzeumok közül a székesfehérvári (pél­dául István király jubileuma alkalmából), a veszprémi, a pápai, a szegedi, a dunaújvá­rosi. De említhetnénk a mú­zeumok egész sorát, amelyek igyekeztek a közönségüket jobban megnyerni, a kiállítá­saikat korszerű múzeológiai eszközökkel „feldúsítani”, ér­dekessé tenni. A KÖZMŰVELŐDÉSI PÁRTHATÁROZAT nagy lendületet adott a ma­gyarországi múzeológiai tevé­kenységnek. Ebben a munká­ban ma már ott tartunk, hogy nemcsak kísérletekről és kezdeti eredményekről, ha­nem kiforrott megoldások­ról, tömegeket megmozgató múzeumi élményekről is be­szélhetünk. Példaként említsük meg a Magyar Nemzeti Múzeumnak a közelmúltban megnyílt A századforduló Magyarorszá­gon című nagyszabású kiál­lítását. Ez a bemutató mint­egy összegezi az eddigi ered­ményeket. Az előtérben — váratlan látvány — a Csonka­féle autómodell áll, a követ­kező teremben a pesti korzó „élő” részlete a múlt század végéről. Sétáló polgárasszony, teljes öltözetben. babakocsit toló munkásnő, városatya, cukrászmester, arisztokrata dáma. Egv gombnyomásra megszólal Kossuth hangja, az ismeretes fonográf-felvétel, amelyet Torinóban készítet­tek. Teljes berendezéssel egy salgótarjáni bányászcsalád nyomorúságos szobája és egy gazdag polgárcsalád porcelá­nokkal, szecessziós dísztár­gyakkal agyonzsúfolt ebédlő­je. Aki alaposan körülnéz itt, annak képzete lesz arról, hogy külsőségeiben és szellemi tar­talmában milyen volt a ma­gyar századforduló világa. A kiállítás rendezői minden esz­közt bevetettek: betűt, hangot, képet, tárgyat, csakhogy mi­nél teljesebb és színesebb le­gyen a történelmi panoráma. A szemünk előtt kezd meg­születni tehát az „élő múze­um.” Látnivalóan maguknak a tudósoknak is kedvükre va­ló tevékenység az, amit csi­nálnak. Céljuk egybeesik a közművelődés legfontosabb céljával: minél több embert megnyerni a kultúrának; ese­tükben: minél több látogatót a múzeumoknak. Tegyük nyomban hozzá —, ami eddigi tapasztalataink egyik tanul­sága —, hogy ezek az érde­kes, színes bemutatók nem csorbítják a tudomány tekin­télyét. Sőt! Bebizonyosodott, hogy a tudomány és az érde­kesség nagyon is megfér egy­mással. Tulajdonképpen nagyon egyszerű dologra jöttek rá a múzeumi szakemberek, a ki­állítások rendezői. Arra. hogy ezer szónál is ékesebben be­szél a látvány — a vonzó lát­vány —, a szemléltetés. A legtöbb helyen már a kiállí­tások tervezésekor gondolnak arra, hogy lehetőleg „több di- menziójú” legyen a bemutató. Ezért szerepel ma már több kiállításon a hang. a film, a kiegészítő tárgyak, képek, áb­rák egész sora. NEMCSAK BEMUTATÓT akarnak rendezni, hanem él­ményt adni. Olyan élményt, amelynek nyomában felkel- tődik az érdeklődés a szóban forgó személyek, korok, stílu­sok, művészeti jelenségek, tu­dományos eredmények iránt. Hatáskeltő kiállítások nyílnak szerte az országban —, s ez a hatás jótékony és nagyon-na- gyon hasznos, mert a látoga­tókat újabb ismeretek meg­szerzésére ösztönzi. Gondolato­kat ébreszt és a néző tovább akarja gondolni a látottakat. Ez a haszna az „élő múze- um”-nak. TAMÁS ISTVÁN A mester Feszült figyelem­mel olvastam a Dél­utáni Harsonában megjelent hirdetést: Elektromos háztartá. $i készülékeit, rádió­ját, televízióját, víz­csapját, bojlerét, ju­tányos áron elrontja. Majd garanciával megjavítja Brenn- berg Ágost kisiparos. Fehérszeder utca 1/d. Habozás nélkül a helyszínre siettem. A pinceműhelybe ti­zenhét lépcső veze­tett. Az alacsony, kissé pocakos mes­ter barátságosan fo­gadott. ■— Miben állhatok rendelkezésére? — Lenne egy-két megbízásom. Példá­ul a televíziókészü­lékem tökéletesen működik. A mester fölénye­sen mosolygott: — Önnek szakem bérrel van doV Tj'.'ny mozdvltt a kér.;.. ' "k sarc tan süket és si lesz. HuszonntV órán belül pedig tö­kéletesen helyreho­zom a masinát, — Azonkívül a gázbojlerom is telje­sen hibátlan. Több mint egy éve hasz­nálom és semmi okom a panaszra. — Nyugodjék meg, előttem nincs lehe­tetlen. ön elszív egy cigarettát s én a boj­lert úgy elrontom, hogy megesküszik: itt már nincs segít­ség. S ekkor én cso­dát művelek. A boj­ler majd jobban mű­ködik, mint új korá­ján. — Előre is hálás vagyok. Tehát meg­egyeztünk. Nem fo­tóm sajnálni a mun- .cadíjat. de árulja el: mi a jó ebben a megrendelőnek? Ön óbb elrontja s csak Ián jav’ja rr^ga rülék rt. A mester gőgösen -Hv.ett rám — Látom, nincs túl nagy fantáziája. Na jó, elmagyará­zom. Persze. nem lesz újdonság, amit mondok. Mint ön is tudja, sok probléma van a szolgáltató iparraL A lakosság gyakran hetekig hiá­ba várja a szerelőt. Igaz? — Igaz. —■ A készülékek pedig a legváratla­nabb időpontokban mondják fel a szol­gálatot. Igaz? — Igaz — vála­szoltam alázatosan. — Namármost! Amíg az ipar nem gyárt tökéletes mi­nőségű termékeket, a fogyasztó tudja, hogy előbb-utóbb el­romlik a masinája. Tegyük fel, hogy egy tévékészülék öt nerccel egy izgalmas '•rimi előtt romlik r Katisztrófa! Ne; szabad a véletlen- bízni a várté­„meghibán ást" Nem szabad a sors kényé-kedvére bízni, mikor romlik el az az izé. Én átlag fél­évenként, a megren­delő felkérésére, el­rontom a gépet, ga­ranciával. de aztán újabb fél évig töké­letesen szuperál a szerkezet. —- Zseni! Kizáró­lag ez a jelző illik a mesterre! — hajol­tam meg előtte. Felberregett a tele­fon. A vonal túlsó végén izgatott női hangot hallottam: — Könyörgöm. S. O. S.! Siessen! A mosógépem már he­tedik hónapja töké­letesen működik, te­hát bármelyik perc­ben baj lehet vele... — Ne nyúljon hoz­zá, azonnal ott le­szek a helyszínen! — kiáltotta a mes­ter, majd autóba vágta magát és el­száguldott elsősegélyt 'jtani . . Golombot Sül*'}»/,«*’ ISZLAl ZOLTÁNt ALKONY, LÁNQOK Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom —- a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony. A földi búcsúi pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom, Olvadó kardom úgy viszem és oly magosán hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mit elfelejt az alkony. Kende Sándor: MODERN Hogyan megkoptatja az idő a csillogó szavakat! Megszok­juk a legriagyszerűbbeket is. Majd a megszokás után az következik, hogy a szavak je­lentése kezd az ellenkezőjére fordulni. Ugyanahhoz a szó­hoz bizonyos korokban egé­szen más képzetek társultak, mint az előző évtizedekben, és várható, hogy a követke­zőkben megint csak mást je­lentenek majd. És mint minden viszonyla­gos értéknek, ennek a jelen­ségnek is hangosak a vám­szedői és ingerlőén leleménye­sek. Itt van például ez a szó; — modern. Hányán élnek vele vissza! Mi-mindenre lehet rá­fogni! Hogy akasztható címke­ként bárminek a nyakába, ami önnön mivoltában, egy­magában még kevés — vi­szont ezzel a meghatározó minősítéssel nyomban remény­kedni kezdhet, hogy ujjal mu­togatnak rá mégis! Egy darabig. Néhány röpke pillanatig. Míg rájövünk arra, hogy; — nem modern. Mert például: — attól ugyan még nem modern egy színda­rab, ha a belső háborgásokat vagy a külvilág kényszereit az elején, majd a zökkenők­nél, és később a végén egy úgynevezett narrátor közvetí­ti. Lásd a görög tragédiákat, amikor is ezer évekkel ezelőtt kórusnak hívták ugyanezt. — És nem attól modern egy re­mekmű. hogy bizonyos svájci kisváros egyes polgárai a nyílt színen lombos fákká vál­toznak. hogy a szimbólum eszközeivel az ifjú főhős er­dőbeli szerelmére célozgatván találja telibe a lényeget (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), hiszen Shakes­peare cimborái legalább ilyen leleménnyel ugrándoztak ugyancsak a nyílt színen sza­márbőrben és tündérpalást­ban. — S nem is pont az a modern az igazán újban, ha az idősíkokkal bűvészkedünk, fölcseréljük és összekeverjük. Megtették ezt már mások is, századokkal előbb, még akkor is, ha senki se nevezte próbál­kozásukat modemnek, s ha nem épp a film vagy a tévé számára írták a műveket. Vulgárisán példálózva; — Nem modern a hosszú haj, és nem modem a rövid sem. Nem az a mini szoknya, és nem az a maxi. A szűk épp úgy nem, mint a bő sem. A gitár sem. és a nagydob tam­tam ütemei sem. Nem baj. Ez mind nem baj. — Szomorúbb, ha az érem a másik oldalára dől- Hogy amit nem merünk vagy nem tudunk megtenni, arra idegesen ráfogjuk, hogy nem modem és épp ezért nem is ülő már próbálkoznunk vele. Vagyis ideológiát szerkesz­tünk a tehetetlenségünk iga­zolására. Pont a modernség jegyében! — Ma nem „modem” dow log lángolni, lelkesülni... —• Hanem fakir, szenvtelen ké­pet vágni. Mintha szégyellni a hitet könnyebb volna. Te­hát a szégyenkezés, az mo­dem? — És nem „modem" dolog az öröm sem... — Pedig de jó lenne ugye milyen jó len­ne, minél többet örülni; hát nem azért élünk?!-.. Szóval, lépten-nyomon kompromittáljuk a modern­ség fogalmát Ezt a legszen­tebb szót Ezt, melynek a je­gyében született itt minden, ami egy jottányival is előbb­re vitte, előbbre tudta döc- centeni az embert a történel­me során. Ezt. mely a min­denkori vágyakozást jelenti az ^ újra. Ezt, mely tehát a legősibb ösztönünk jelzője — hiszen a nyiladozó értelem az őrület extázisáig s a végső széthullásig egyfolytában más-1 akar, újat, legújabbat, modernet! — Paradoxon, de mégis így van: ha a modern­ség vágya együtt született ve­lünk, akkor épp ez a legke­vésbé modern ügy. Mi hát akkor mégis? — Mindennap újra belefog­na — Nem hagyni abba. — És megint erőt gyűjteni. Még egyszerűbben ennyi: — Újra. — Mégis. Sőt: — Csákazértis! Babák Tkuringiából (Foto — AuN—írt i j.—rö)

Next

/
Oldalképek
Tartalom