Tolna Megyei Népújság, 1975. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
Gazdasági fejlődésünk új feltételei A valósággal összenőtt egyéni és közfelfogást! ii. A józan ész parancsa: ta- ” karékossóg az anyagokkal! Ebben jelölhető meg gazdálkodásunk stratégiai célja, cselekvési . iránya. Noha az összefüggések láncolatában ennek indokoltsága bőségesen igazolódik, szükséges ezt a feladatot szélesebb horizonton, a gazdaságpolitika tükrében is elemezni. Magyarország egyik közismert gazdasági adottsága, hogy természeti, ásványi kincsei rendkívül szegényesek, feldolgozó iparának legtöbb ágazata — kivétel az élelmiszeripar, az alumíniumfeldolgozás és -felhasználás — részben, vagy teljes egészében importált nyers- és alapanyagokból gyártja a késztermékeket. A nemzetközi munkamegosztásban való részvételünk időbeni folyamata: beáramlik az energiahordozó, az anyag, a fél - késztermék, ezeket a magyar gazdaság felhasználja, feldolgozza, majd produktumait a külföldi piacokon értékesíti. Mindebből következik: a magyar gazdaság működésének, hatékonyságának minden időpontban kulcskérdése — legyenek az anyagok olcsók, avagy drágák — hpqyan hasznosítja a belső, és külső forrásokból rendelkezésre álló anyanokát, s azokból a hozzáadott élő munkával a termékek, a javak milyen tömegét, értékét képes létrehozni. Ez több mint anyagtakarékossóg — ez az anyag racionális, ésszerű hasznosítása. A különbség érzékeltetésére: ha egy terméket a műszC'ki- technclógiai szemoontból. indokolt anyagráfordítássa! állítunk elő, az ányaqot takarékosain használtuk fel. Racionális anyagfelhasználásról akkor beszélhetünk, ha ugyanabból (az anyagból — példának okáér^ .g termékszerkezet változtatásával — a korábbinál nagyobb ‘ áruérteket produkálunk. r Gazdaságpolitikánk -.időrgl - idő-, re napirenden tartatta és meghatározta a racionális anyagfelhasználás teendőit. A hatvanas években például a gépipar beruházási-fejlesztési eszközeit a kevésbé anyagigényes ágazatokra — a híradástechnikára és a műszeriparra — koncentráltuk, t az egymást követő ötéves >,-tervek alapvető gazdaságpolitikai céljai között szerepelt a társadalmi termelés hatékonyságának — egyebek között az egységnyi tennék-, re jutó anyagréfordrtások csök-i keltésével történő — javítása- A z anyagi termelésnek két, ” alapvető erőforrása von: a munkaerő — annak mennyisége, termelési .tapasztalata, produktivitása — és a termelőesz- ' köz,, az anyag, a gép. Egyjik erőforrásban sem bővelkedünk. Nem mérnök azt állítani, hogy a munkaerőt racionálisan, megfelelő hatékonysággal hasznosítjuk, de ennek követelményeit igyekeztünk a vállalat! gazdálkodás középpontjába állítani. (Elegendő a munka- és üzemszervezés korszerűsítését célzó határozatra hivatkozni, továbbá a vállalati bér- és jövedelem szabályozásra.) Nem állítható ugyanez az anyagban, termelőberendezésiben megtestesülő holtmunka vállalati hasznosításáról. Ennek követelményei megrekedtek a gyárkapuknál, s legfeljebb közvetett módon hatnak a gazdálkodásra. (Felemás megoldás -7- szinte közgazdasági képtelenség —, hogy az élőmunkával takarékosan igyekszünk bánni, de annak • produktumával mór lazábban gazdálkodunk, s ily módon mindazt az eredményt, amit.a vámon nyertünk, a révnél elveszíthetjük,) ... A magyar gazdaságban létrehozott összes termékek folyó áron számított értéke 1973-ban már csaknem 900 milliárd forint volt, s ezen belül az új érték, o nemzeti jövedelem 360 milliárd forint. Ha az utóbbihoz hozzáadjuk, az elhasznált termeiőberendezések értékét, az amortizációt, s ezek együttes összegével csökkentjük a társadalmi terfnék értékét, előttünk átl a népgazdasági, tevékenyséd össtés ’- anvoak Sttséne, amely kb. 500 milliMrd forint. Ezzel a summával, kőltséggél kelt,' lehet. S: érdemes takarékosain, ra- cianáliiéan gazdálkodni. Nemcsak a jelenlegi világpiaci árhelyzet, a n yersa nvacrtm port korlátái, hanem a gazdaságpolitikai összefüanősek és követelményeik 'rs azt indokolják, parancsoí- fók, hogy rövid és hosszú távón egyaránt az anyag ésszerű (elhasználását állítsuk a gazdálkodás és a gazdaságfejlesztés középpontjába. Ennek érdekében operatív intézkedések egész sorára, ..az anyaggal való gazdálkodás átfogó szabályozására lesz szükség. Am mindennél fontosabbnak tartjuk szemléletünk — szinte gazdaságpolitikai jellegű — módosítását, annál is inkább, mert a központi intézkedések nem oldhatják meg hiánytalanul a racionális anyaggazdálkodás vállalati feladatait A cselekvés konkrét módszerei.— pl. gz anyagfelhasználási normák korszerűsítése, a konstrukciók felülvizsgálata, a fajlagos anyagfelhasználást csökkentő technológiák alkalmazása, a termékszerkezet módosítása stb. — csők a gazdálkodós új szemléletmódjából születhetnek. Ezzel kapcsolatban hadd “* emlékeztessünk arra, hogy a népgozdoság onyaghelyzetévei és ellátásával kapcsolatos közfelfogásunk — s ebben a tömegkommunikáció, a sajtó is részes és hibáztatható, — koránt sincs összhangban, a realitásokkal. Bizonyos tényeket olyan hangsúly- lya.1 regisztrálunk — pl. a külkereskedelem feladata a népgazdaság importanyag-szükségletének beszerzése, a KGST-országok hosszú lejáratú kereskedelmi megállapodásaikban kölcsönösen biztosítják egymásnak az alapvető nyers- és alapanyagokat —, ami a zavartalanság, az abszolút biztonság látszatát keltette. Persze hivatkozhatnánk másmilyen dolgokra is — mondjuk a meny- nyiségi szemlélet „korszerűsített“ formában való érvényesülésére, arra, hogy a nyereséget elsősorban a volumen, a termelés és az értékesítés növekedése táplálja, a dráguló importanyagok költségvetési támogatására, — amelyek akarva-okaratlanul ugyancsak az anyaghelyzetről alkotott indokolatlanul optimista felfogást tápláltak, Nos, ezért kell a valósággal összenőtt eqyéni és közfelfogást kialakítanunk, amely létrehozhatja — a gazdaság minden szintjén, a központi gazdaságirányítástól a munkagépig, de még a háztartásokban ?s — o józan és racionális anyagfelhasználás és -fogyasztás stílusát, módszereit GARAMVOLGYI ISTVÁN Nosztalgia és öröm Ha akármelyik idősebb embert megkérdeznénk a szekszárdi alsóvárosból, melyik utcákról készült a közölt kép? — aligha tudna válaszolni. Talán még azt sem ismerné fel, hol állt egykor a Némethék, vagy a Klézli Mátyás bácsi háza, hol a Balogh suszteré, hol patkóit lovakat — ritkán józanon — a Kuti kovács, hol laktak Miszlaiék és hol Bencze Juli néni, férjezett Till Mihályné? Pedig itt süppedtek a földbe azok a régi házak, némelyik nádfedéllel, alig más cseréptetővel, többsége vert fal. legfeljebb mutatóban tégla. Itt torkollott a Vesselényi utcába az Arany János utca, odébb a Perczel Mór utca, még kijjebb az egykori Zunger irányában a Jókai, meg a Mikes. Most pedig — de szavak helyett nézzük inkább a képe*. Felsorolni nem akaróra hány lakás épül itt, azt sem, hogy ki építi, s azt sem, hogy kinek. Mindössze az mondatta el velem a fentieket, s az serkentett a kép közlésére, hogy arrajártamkor nem ismertem a környékre, jószerint azt sem tudtam, hol vagyok, s ha nem látszik ide távolról a gimnázium vöröstéglás épülete, szégyenszemre érdeklődnöm kellett volna. Pedig — de ez csak magamnak fontos, az olvasót az új épületek érdeklik —, itt láttam meg négy és fél évtizede a napvilágot. S ma már akarva sem találnám meg Till Mihályné házát, mert ki tudja melyik öt lakás magasodik az egykor volt helyén. Sajnálom? A sajnálat legfeljebb nosztalgia, az új valóság látása: öröm. (letenyei) Négy január Az újesztendő első napja 1975-ben Szekszárdon virradt rám. Előttem az év 365 napja, még tisztán, üres váltóként „világít” mindegyik, s az életemmel töltöm majd ki valamennyit. Bizonyára lesznek majd tartozásaim, de felteszem, követeléseim is. A végeredményt előre nem ismerem. A régi januárokat ízlelgetem, és emlékeim mezőin kószálva itt is, ott is elidőzök, megállók és továbbballagok. Az a január. 1945. január 1-én, kora hajnalban apám a _ tanyán még egyszer, s utoljára, havat lapátolt, utat a kúthoz. Vizet hozott, tüzet rakott, utána az ablakhoz állva a havas messzeséget figyelve egyre várta a fuvarost. Költözködés előtt álltunk, tudtuk, ezen a napon fordítunk végérvényesen hátat a cselédéletnek, és majd csak lesz valahogy. A község innét, a tanyáról, előttem hetek óta a korlátlan lehetőségek birodalmának tetszett. Rokonok, ismerősök hozták a hírt: nagy a mozgolódás, a szegénysoriak vették át a hatalmat, az öreg Kábái lesz a bíró, s a községházán már nem a gazdák, hanem a magunkfajták dirigálnak. Megérkezett a fuvaros, nagykabátját a szürke hátára hajította, s nosza, gyerünk, pakolás. Vigyük a kis szegénységet. A bútort, a holmit nem sokáig tartott kocsira rakni, hiszen, ami volt, az nagyon kevéske volt. Siettünk, szinte menekültünk, a nagy kapkodásban eltörött a lámpaüveg. A szürke húzta kocsi kifordult 1 az útra, a dombtetőn anyám elsírta magát. „Sajnálom fiam a kárt, a lámpaüveget” — pityeregte szelíden. Lábunk alatt csikor- gott a hó. és én ’ azóta is vál. tozatlanul állítom:. , anyám örömkönnyeket hullatott. Egész nap koplaltunk, mégsem voltunk éhesek. 1947. És ez a január,. Mi is volt számomra igen-igen emlékezetes? Jócskán töröm a fejem, erről a januárról jó ideig nem jut eszembe semmi. Tavasszal eperpálínkát főztünk és a bajai piacon eladtuk. Igen-igen; újév másnapján apámmal morzsolni indultunk. Némelyik újgazda. főleg aki közel ült a tűzhöz, ügyeskedéssel az elhagyott javakból szépen megtollasodott. Fogatra, gazdasági felszerelésre, igavonóra tett szert. Egész vagyon hevert a górék- ban, kukorica-valutában. Csodálkoztam, hogy az öreg Bagó, a tegnapi részesarató gőggel, dölyffel lökte elénk a pálinkásüveget. Ügy viselkedett, mint egy nagygazda. — Igyatok, de csak módjával. Ez az öreg Bagó néhány társával a demokráciát úgy képzelte:, a demokrácia csupán helycsere. 45 előtt azok ültek a vagyonba, most 6k ülnek bele. Kisajátították a készet, s már napszámost, bérest tartottak. Jól emlékszem ennek' az esztendőnek az őszén hallottam először az igküzsoráról. Értettem, nyomban- ' tudtam mit jelent, tapasztalatból tudtam. Mindjobban kirajzolódott: az újgazdák többsége tőkehiány miatt ismét eí fog szegényedni; a földhöz juttatott kisebbség meg fog -gazdagodni. „Éz így nem maradhat sokáig” — mondta a taggyűlésen Katona elvtárs, a telepgazda. 1950. Január 1-én bejártam a fél falut, hogy kölcsön bőröndhöz jussak. Nagy útra indultam. A varrónő meg. szánt. A padlásról lehozta az egérrágta hajókoffert. — Megfelel? — kérdezte. — Nagyon. Három _ hónap múlva hozom, — mondtam. — Nagyapám használta, megjárta vele Amerikát. Neki nem sok szerencsét hozott. Te fiam, járj vele szerencsével. Másnap elindultam Pálfára, háromhónapos szövetkezeti tanfolyamra. Baján ültem vonatra, s Vajtán leszállva gyalog egytrappban tettem meg a kastélyig a négy kilométert. Életemben először vonatoztam, honnét sejthettem volna, hogy meddig megyek, hová jutok. Kétszáznegyvenen jöttünk össze, akkori társaimmal némelykor Szekszárdon is találkoztam. Pálfa után Budapest, azután rövid időre Kaposvár, majd Kecskemét kis kitérővel Miskolc, s Szolnok után Szekszárd következett. Dehát mondom; honnét sejthettem volna, hogy meddig jutok, s hová megyek Ebben az esztendőben a velem- korúak többsége a falumból tanfolyamokra, iskolákra került. Megkezdődött a hosszú ideig tartó elvándorlás. Otthon Szabó elvtárs irányításával ebben az évben láttak munkához a szövetkezők, s a tanácsházán naponta kirakták a begyűjtésben élenjáró, a begyűjtésben elmaradók neveit. Egyik került a dicsőségtáblára, másik a szégyentáblára. Innéttől számítom az albérlet-korszakomat. A fázisokat, a didergéseket, az örökké lyukas zoknikat és a félretaposott sarkú cipőket Dehát mit számított? Érdekes, számtalan januárról nem jut eszembe semmi. Ügy múlt el mindegyik, mint az esztendő többi hónapja. 1958. január L Miskolcon bolyongok, a ködben elindulok körülnézni a piacon. Egy vénasszony krumplit árul. Csendes, kihalt a város: a szilveszterezők alszanak. Eszembejutott, hogy elmúlt az 1957-es esztendő, a kibontakozás éve, s eszembejutott, hogy mára virradóra életemben először ittam pezsgőt. Sz. P.
