Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

Kulturális alap és realitások MANAPSÁG szinte vala­mennyi vállalatnál, üzemnél és szövetkezetnél találkozha­tunk azzal a fogalommal, hogy kulturális alap, ám sokan még nincsenek tisztában rendelte­tésével. Arról van szó, hogy az üzemek és vállalatok pénzt költhetnek a kultúrára. A pénz rendeltetése egészen egyértel­műnek látszik. Csakhogy mégsem az. A márciusi közművelődési határozat már nyomatékosan felhívta a figyelmet a vállala­tok és szövetkezetek kulturális alapjának célszerű és pazar­lásmentes felhasználására, tár­sadalmi ellenőrzésére. Mert az alap felhasználása a legtöbb helyen ellentmondásos. Próbaképp nézzünk szét az ipari és a mezőgazdasági szö­vetkezetek háza táján. A fő­leg városokban található kis­ipari szövetkezetek a részese­dési alap nyolc százalékát fordíthatják kulturális célok­ra. Ez az összeg olykor elér­heti a 300—Wo ezer forintot is. Egy jól menő, pesti híradás- technikai szövetkezetben ez pontosan 309 ezer forintot tesz ki. Meggyőződésem sze­rint ebben a szövetkezetben viszonylag jól gazdálkodnak a kapott lehetőséggel. S mivel főként exportra termelnek, így sokan nyelveket tanulhatnak a vállalat költségén. Többen jár­nak középiskolába, techni­kumba és egyetemre. Ezt is a szövetkezet fizeti. Rajtuk kívül akad még az országban jó né­hány szövetkezet, ahol valóban tanulásra fordítják a kulturá­lis alap nagy részét. Biztató jelenség ez. ■Lényegesen más a helyzet a mezőgazdasági termelőszövet­kezeteknél. Igaz egy-egy ösz­töndíjas egyetemi hallgató ma már megtalálható a tsz-eknél is, ezzel is segítve a szakem­ber-utánpótlást A jászapáti Alkotmány Tsz egyszem ösz­töndíjasának minden hónap­ban 700 forintot ad. Az ösz- szeg, a tanulásra fordított pénz tehát nem túlzottan je­lentős. Hacsak nem vesszük figyelembe a dolgozók iskolá­it és más kisebb tanfolyamo­kat. A jászapáti tsz sem gaz­dálkodik kevés pénzzel — igaz sokkal sem. Kulturális alapja évi 184 000 forint. Figyelemmel kell lennünk: persze a város és a falu vi­szonylataira, feltételeire. A fa­lusi tsz-tagság jóval kedvezőt­lenebb körülmények között él a kultúrát illetően. Ám éppen ezért kaphatna rendkívüli jelentőséget falun a „kultúrára fordítandó” pénz! Csakhogy valójában mire is költik a ter­melőszövetkezetek a kulturális alapot? A FELHASZNÁLÁS: ki­rándulások, jutalomüdülések, egy-két tanulmányút, a folyó­iratok, a rádió és tv előfizeté­se, tanszervásárlás, a főköny­velő továbbképzése, a KISZ- szervezet kiadásai, a mező- gazdasági kiállítás megtekin­tése, sport-hozzájárulás, sport- vetélkedők, játékvezetői díjak, KRESZ-vetélkedők ajándékai, gépjármű-ügyintézés, tekepá- lya-javítás ... Ne is soroljuk tovább. Mindez már átfogó képet adhat a „kultúrára for­dított” pénzről. A felsoroltak között; persze akad néhány kultúrcikk" is. A tsz-vezetők ugyanis meglehetősen óvato­san kezelik a kulturális alap pénzét. Alapelvük, hogy a tsz- dolgozó elsősorban a munka­egységet nézi zárszámadáskor, s csak azután jöhet a kultúra, vagy akármilyen beruházás. Nos nem vitatható, hogy mindaz, amire költenek, több­nyire szükséges is. Csupán az a kérdés, hogy miért éppen a kulturális alapból történik mindez. Helyesebb lenne a dolgokat néven nevezniük és egy „egyéb” pénzügyi alapot létesíteniük. NEM MINDIG EGYÉRTEL­MŰEK a kisipari szövetkeze­tek kulturális kiadásai sem. A sport általában mindenütt központi tétel. Kell is. Csak­hogy gyakorta egyhatodot, egyötödöt, vagy annál is töb­bet áldoznak sportcélokra, míg a valódi kulturális célki­tűzésekre jóval kevesebbet. Le kell vonnunk a tanulsá­gokat Pénz már akad (ha nem is túl sok) a kultúrára. Ez bi­zony jó dolog. Csakhogy még néhol igen gyér a kultúra irán­ti igény! Ráadásul megesik, nem is ritkán, hogy a szövet­kezetek vezetői sem tudják pontosan, hogyan lehetne jól felhasználni ezt a pénzt VAN ÉRTELME a kulturális alapnak! Nem kidobott pénz! Csak éppen jól kellene gazdál­kodni vele. Mindezt azonban „csak” a társadalmi ellenőrzés nem oldja meg. Egészséges, hozzáértő kezdeményezésekre lenne szükség. szémann béla Kacsúr István! Meghívó, ebéddel l^í ihívót kapott az elnök, szombatra szóló meghí­vót, szemes kukorcia fajtakí­sérleti bemutatóra. Hétfőn hozta a postás. Ugyanazzal a másik meghívóval együtt, amelyik viszont csöves kuko­rica fajtakísérleti bemutatóra invitálta ugyancsak szombatra. Máshova persze, mint az előb­bi. Amaz északi irányba szó­lította volna a székhelyről, emez utóbbi pedig déli irány­ba. Amaz délelőttre, emez délutánra. Szerencsére. Valamint egy harmadik meghívót is rejtegetett a napi posta: hibridkukorica-kísérle­ti bemutató lesz a keleti nagy­üzemben vasárnap. Valamint egy további meghívó darált- kukorica-termesztési fajtakí- sérleti tapasztalatcserére szó­lította igen szívélyesen szintén vasárnapra. Persze amaz dél­előttre, emez délutánra. És ter­mészetesen más-más sarkába a járásnak. Gondolkodott az elnök: ez mind igen fontos, de elmen- jek-e? Talán el kellene men­ni, hiszen amint tapasztaltam, általában mindig elmennek a meghívottak. Elvégre egy fej­lődő nagyüzemi gazdaságban, de más üzemben is tudni kell, mi az új a technikában, a technológiában, no és a faj­ták világában. Máskülönben nem léphet megfelelő Qteafc? ben előbbre az emberiség. "É1 rdekelte egyébként suS elnököt úgyszólván minden, ami a nagy termelés szélesedő skáláján feltűnt, or- szágezerin-tova. Ezért hát a lehető legbuzgóbban igyeke­zett mindig a tanfolyamokra, a különböző bemutatókra, ta­pasztalatcserékre vagy —* uram bocsá’ — szimpoziónok­ra. Igyekezett — mondom —, amíg tehette, amíg bírta, amíg győzte. De hát az a tudást, tapasz­talást, újdonságokat ígérő «teája immáron hatalmassá da­gadt. íme! Kilenc meghfvő szólította csak kukoricaügy­ben. Szemes kukorica, csöves kukorica, darált kukorica, hib­rid kukorica, kukorica lábon, kukorica háton és a hónod alatt. Jó, hogy... Mi a Jó? Hiszen van még meghívó. Amíg tovább bontogatta az elnök a napi postai levélhal­mazt; újabb meghívókat ta­lált, volt abban mindenféle. Még padláson termeszthető, nemzetiszínű kukoricapalán- tázó gép kísérleti példányának a bemutatásával is kecsegtet­ték. Sőt azzal is, hogy- az el­nök végre megismerheti az elektronikus libatömés és májdagasztás (mármint liba«* máj) módozatait. Gajnos nincs mód arra; hogy a további meghí­vók tartalmát is közreadjuk. Azokat a meghívókat sem le­het, sajnos, ismertetnünk, amelyeket előző napon kapott az elnök, és amelyek úgyszin­tén egy-egy nagy fontosságú kukorica-, répa-, burgonya-, búza- vagy csirke-, nyúl-, komló-, saláta- és el­lenségei, dúvad-, almamoly-, nyúl-, fácán-, vadászpuska- és egyéb bemotátóra, tapasztalat- cserére invitálta az égvilágon mindenüvé. Es természetesen vaJameny- nyi meghívón ott állt nyomta­tott, kövér betűkkel a napi­rend ismertetésében is klánéit pont: ebéd. Vagy esetleg: va­csora. Attól függően, hogy a nagy fontosságú rendezvény lá­togatóit délelőttre hfstáfc-e össze vagy délutánra; Amint ezon Így mocfondSno» zott az elnök, kopogtattak sas irodaajtóUo és belépett egy tan­aik elnök, iau, — Szervusz! Jrj. * — Szervusz! — Mi járatban? — Küldetésben — ezt mond­ta a jövevény, majd meghök­kentő ajánlatot tett: — Téged a térség vala^ Képes dívái történet az ókortól napjainkig1 Ludmila Kybalová. Olga Herbenovú és Milena Lamarová munkája Mind nagyobb .sikerre szá­míthatnak napjainkban az ál­talános művelődéstörténetek, így a címben jelzett divat­történet is. És ez nemcsak feltételezés, de bizonyosság, hiszen az utóbbi fél évtized, ben ez a nemzetközi kooperá­cióból született vaskos kötet talán a harmadik e tárgyban: az egyre nagyobb kultúrát igénylő olvasó kíváncsi arra, amit az előző generációk al­kottak, aminek mindannyian örökösei vagyunk. Ezúttal egy cseh szerzői triász imponálóan gazdag és tájékozott könyvét forgatjuk, a kötetnek saját tanúsága szerint a harmadik nyelvű ki­adása ez. A magyar változat a cseh és a német kiadás után jelent meg Halasi Mária előszavával, „Ez a könyv, amelyet most kézbe fog az olvasó, a divat története. Érdekes mű, mert egyben kultúrtörténeti is: a tarka vállkendők, a cifra szok­nyák, a mulatságos ruhadara­bok nyomán végigkíséri a tör_ ténelrnet...” — írja a vaskos és színes könyv elején Halasi Mária, majd a magyar divat néhány históriai jelenségét is­merteti. Hazai ízekkel tölti a kötetet, hiszen a mi kultúr- históriánk jelenségei a cseh szerzők könyvében ritkán ke­rülnek elő. Apor Pétert idézi (azelőtt „nem bocsátották úgy zsibvásárra a csecseket szem­telenül, mint a mostani asz. szonyok és leányok.-”), majd egy-egy találón „pásszent” meg­jegyzéssel („-.a Waterlooi csa­tában elesett az empire is...”)_, és egy találó epizóddal jelzi a divat és a könyv társadalmi jelentőségét. „Ilyen gazdagon illusztrált divattörténet ma. gyár nyelven még nem látott napvilágot, szakemberek szá­mára hasznos munka, laikusok pedig örömet találnak benne, a divat az emberiség játékai közé tartozik.” A kötet „fecsegő” tárgyát kellő malíciával, egyben nagy tényszerűséggel jellemző beve­zetés után kissé száraznak tű­nik a tudósltodó szöveg, de mindenképpen örömünkre és teljes tájékozásunkra szolgál a szakszerűség, a gazdag kép. anyag. A szövegből megtud­juk, hogy a ruházat „korrigál és stilizál”, hogy ennek a sti­lizálásnak „alapvetően az em­beri test a tárgya”, hogy a módi történetében „az ero­tikus momentum áttekinthe­tetlenül sokféle formában je­lentkezik”, hogy az öltözék nemcsak védelmet nyújt a csupasz emberen, de azt Is jelents, amit a délszaki madá­ron a színes tollazat. Figyel­münket nem kerülték el az alábbi megállapítások sarkala­tos igazságai sem: „a divat története alighanem egyidős a ruházkodás történetével”, és „váltózásaiban-változékony- ságóban mindig ott rejtőzik a végérvényes szépségideál ígérete, ami egyébként nem létezik* Problémánk csak az maradt, hogy az ideál vagy az ígéret léte felől vannak-e téves dképzeSSseSnls, ÍMstífeÖste és feőnyv (hßlgyek Mák), a <fi- vaffcreáiörák, később már a lafkrsáforok története. Egy­be» vaäööen kfűtűrtörténet és jrezEötatfv képzőművészéi* történet és «s az;, antí a figyetattokst «säöbbfete:« túl fftRwRrbeiCL I Az embert ábrázoló képző­művészet ugyan aligha teremt divatot, csak többnyire a korú társi világ szellemét és való­ságát (így ruházkodását) köz­vetíti. És mivel elsőképp a látáskultúrát, a szép iránti ér. zékeket fejleszti, a művészet hatalma olykor visszahat . a divatra is. A festészet nem teremt módit, de közvetít, leg­inkább az elmúlt korokét az egykorú divatmajmotok és a mai kultúrhistorikusok, akár a laikus képnéző elé. Egy-egy reneszánsz mű (mondjuk) nemcsak a kor szellemét kí­nálja nekünk, de ha éppen ar­ra vagyunk kíváncsiak, tájé­koztat a reneszánsz öltözkö­désről is. Olykor és sokaknál meglepő módon teszi: még a biblikus világ hőseit is saját korának ruhacsodáiba öltöz­teti. A reneszánszig minden korszak inkább a maga stílu­sának megfelelően ruházta fel az egyház szentjeit, a kánon többnyire mégis a római öltö­zék maradt. Az egyháziak még napjainkban is ennek modern változatait viselik. Megtudjuk a könyvből azt Is, hogy „Luccában működtek a legkiválóbb textilmanufak­túrák”, hogy a „trecento és a quattrocento karcsú ifjai és törékeny lánykái a cinquecen- tóban erős, határozott, széles vállú férfiakká és egészséges, telt alakú nőkké értek”, hogy a firenzei hölgyek műhaj-tin- csekkel kombinálták a frizu­rájukat, hogy az alacsonyabb kurtizánok koturnuszt hord­tak ez időben; később arról is tájékozódhatunk, hogy a haj­festésnek milyen boszorkány- konyhája volt. Olykor kitér a kötet az egyszerűbb nép vi­seletére is: az ésszerűség és mértéktartás szép példái ezek, így van ez napjainkban is. Jő néhány alig publikált mű mása található a könyvben, jórészben csehszlovákiai gyűj­temények (és cseh festők) nagyszerű alkotásairól. Az írók az ismert és itt feltétle­nül megidézendő művek mel­lett hazai anyagból válogat­tak, ilyenekről közöltek első­képp színes reprodukciókat is. Kár, hogy sokszor csak kép­részletet, a maguk sajátos szempontja szerint. A kötet második részében az öltözködés „elemeinek és kiegészítő kellékeinek” formai változásairól tájékozódhatunk, itt inkább már csak lexikáli­sán alfabétumba szedett kife­jezésmagyarázatok állnak a képek mellett. 41 színes képtábla és 995 fekete-fehér reprodukció teL jesíti a könyvet, teszi izgal­massá azt, atni többnyire csak lexikálisán szakszerű- Ezeket bizonnyal többször is átfor­gatja majd a tájékozódni kí­vánó olvasó. így feltehetően maga korrigálja az olykor elő­forduló rossz, vagy magyarul nem így megszokott képalá­írásokat, javítja majd a höl­gyek néhányszor rosszul nyomtatott nevét (pl. egy Ru. bens-képnóU. És ha a kötetből igénye éb­red a forgatónak egy valósá­gos művészettörténetre is, az igazi öröm főképp teljesedik. Bodri Ferenc ISŰ4. december 22. mennyi elnöke nevében -Mne­vezlek képviselőnek. — Miféle képviselőnek? — Bemutatókon, tapaszta­latcseréken képviselsz ben­nünket. Elvégre te vagy a leg­fiatalabb, és még egyszer sem mondtad egyikünknek se, hogy nem szívesen jársz ezekre a . nyakkendös alkalmakra. — Tényleg nem mondtam — nyögte az elnök —, de ... Gondoltam. Sőt; most mondom is. S kitette az asztalra a ma­réknyi meghívókártyát A jö­vevény úgyszintén megnehezí­tette az asztalt jó néhány ma­roknyi meghívóval, amit a táskájából zúdított KL — Mérgemben vettem a fáradságot, végigjártam vala­mennyi elnök kollégát, és mind elküldte az elmúlt napokban kapott meghívókat Neked. Menj el! Képviselj bennünket; szépen kérünk, pajtikám. Tiffit volt mit tenni? Az elnök vállalta a külde­tést, szépen különválogatta a meghívókat, aszerint, hogy szemes, csöves, hibrid, darált, őrölt, vagy pattogatott kuko­rica fajtakísérlett bemutatóra szóltak, vagy esetleg elektroni­esetleg másra. Azután pedig végigjárta az elnök szépen az összesét Ott volt a délelőtti és ott volt a détotánin. Elment - szombaton, vasárnap, héttőn és a többi napokon. * *r 1fiié ennyi tortúra után. — Dehogy egyedüli — újsá­golta. — Képzeld, eánöktársa- ím köriÄ tägyan senki se jatt ei tényleg; és mégis népes volt minden rendezvény. Telt ház! Ami fő, miádenütt kitűnő paprikást főstelt s mit gon­dolsz: megmaradt belőle akár egy tányérravaló? Bizony nem, cimbora. Elmaradt sok meghí­vott, de a sok paprikás mégis etfosifoíU*# . _____....___

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom