Tolna Megyei Népújság, 1974. december (24. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-17 / 294. szám
A BajkáJ—Amur vasútvonal építésére induló fiatalok. A moszkvai Jaroszlávi-pályaudvarról ifjúsági építőbrigád indult az ország keleti részén épülő, 3200 kilométer hosszú B ajkál—Amur1 vasútvonalhoz A Moszkvai Városi Konaszo-' mól Bizottságra 1500 levél érkezett, a főváros fiataljaitól, azzal a kéréssel, hogy az építkezésre utazhassanak. Az ififjú építői júsági építőbrigádba a moszkvai vállalatok legjobb 500 fiatal szakemberét, kőműveseket, ácsokat, gépkocsivezetőket, szerelőket választották ki. A fiatalok az amuri terület Tinda nevű állomására utaztak, ahol egy kisebb várost és a BAM 200 kilométer hosszú szakaszát építik majd fel. Á Krím portugál yendégei Érkezés után ideiglenes járdát építenek készülő szálláshelyükön, — valahol a szibériai őserdőben. , f\ Fotó; APN—KS Először üdültek portugál vendégek a Krím-félszigeten. A csoport egyik tagja, Carlos Fernandez Venches lisszaboni festőművész elmondta, hogy honfitársai körében egyre nagyobb a Szovjetunió iránti érdeklődés. Számos portugál szeretne a kommunizmust építő országba utazni, hogy megismerkedhessen a szovjet nép gazdasági, kulturális és tudományos vívmányaival. A portugál festőművész képsorozatot szentel a Szovjetuniónak, amelyet Lisszabonban szándékozik kiállítani. Tv-napli Kép és információ A művészettörténetek általános hibája, hogy betartva az időrendet, valami fejlődést sugallnak, s ebben az értékrendben az altamiral barlangfestmények a kezdet dadogását jelentik, amikhez képest nemcsak Leonardo, vagy Michelangelo jelent emelkedést, hanem egy közepes barokkmester nagyvonalúsága, hogy mást ne is említsünk. Pedig itt valami egészen másról van szó mindenekelőtt arról az információról, amit a kép kö- zöl velünk, kialakítva egy titkos kapcsolatot kép és néző között. S ez az alig megfogalmazható viszony folyton változik, ugyanaz a kép tulajdonképpen soha nem ugyanazt mondja, amiben nemcsak a néző szándéka játszik szerepet, hanem a körülmények hatása is. Erről beszélt, nagyon okosan John Berger, a négyrészes angol képzőművészeti sorozat Bernstein-ihletett előadója, akinek közvetlensége, természetessége, s nem utolsósorban fölényes fölkészültsége nyilván hozzá fog járulni ahhoz, hogy — mit tagadjuk — szegényes képzőművészeti kultúránk hasznos ösztönzést kapjon. A nálunk ismeretlen nevű angol művészettörténész a legfontosabbra hívja fel a nézők figyelmét: a látásra, a kép és néző közötti személyes kapcsolatra. S még valamire, amire sajnos nem nálunk jöttek rá. Arra, hogy az ismeretterjesztést lehet könnyed pózoktól mentes, s a művészettörténetből is lehet közügyet csinálni. Mindenesetre valami hasonlót — természetesen hatásában hasonlót, — össze lehetne állítani a magyar művészet történetéről is. A szombat este franciák jegyében telt el, s telhetett volna jobban is. a Montmartre-i ibolya dióhéjban is bágyasztó volt, s a vacsora hármasban, didaktikus szerelmi háromszöge sem vallott valami nagy leleményre. Legjobban azonban azon csodálkoztunk, hogy a rendkívül termékeny Eustache Deschamps (nem pedig De- champs!), aki 1340 és 1410 között élt, magyar verseket is írt. A Párizsról szóló balladát feltétlenül, ugyanis sehol nem 'láttuk, hallottuk, hogy valaki lefordította volna ezt a verset. Pedig a tv nem szokott a nevekkel fukarkodni, de úgy látszik, a fordító említést sem érdemei. j Cs. j Benzin- és vízmotor Az ismert lengyel kikötővárosok Gdansk és Gdynia utcáin hónapok óta látható egy „Polski Fiat 125p” típusú személygépkocsi, amelyet 78 oktános normál benzinnel és vízzel üzemeltet a tulajdonosa. A vizet a motorházfedő alatt, külön tartályban, forr- pontig hevített állapotban tárolja, A porlasztóban a benzint vízgőzzel keveri. így olyan üzemanyag keletkezik, amely szinte tökéletesen elég. A „Polski Fiat 125p”-s motor a Bednarek-féle rendszerrel 100 km-en 8—9 liter lengyel kékbenzint és egy liter vizet fogyaszt. Ez kb. 15 százalékos üzemanyag-megtakarítást jelent és a kipufogó gáz jóval kevésbé szennyezi a levegőt Kérdéses, vajon mindez nem árt-e a motornak. Erre majd az idő ad választ. Lech Bed- narek egyenlőre üzembiztosán jár autóján. Gerencsér Miklósi Acsteszértői a halhatatlanságig Táncsics Mihálj életregénye A jövőbe vetett gyanútlan bittel buzgólkodott házépítő tervén. Régi álma volt, hogy művészképző otthont és iskolát alapítson a szegénysorsú, tehetséges fiatalok számára. Sokat fáradozott álma valóra váltásáért, de nem tudta előteremteni a szükséges feltételeket. Megelégedett annyival, hogy munkásházat építtet Tömő utcai telkére és olcsó lakbérért fogad néhány munkás- családot az egészséges, tágas, világos lakásokba. Tizenötezer pengő kölcsönt vett fel harmincévi törlesztésre. Arra ugyan nem gondolhatott túl a hetvenen, hogy maga törleszti mindvégig a részleteket, de ott volt örököse Eszter lánya személyében. Szándékosan választotta ezt a napot: március 15-e számára a legszentebb dátum volt. Amíg épült a háza, ő ,a politikai harcók színterén igyekezett megszolgálni (képviselői tiszteletdíját. Híven ismert elveihez, a társadalmi haladással egybekötött nemzeti érdekek és az emberi jogegyenlőség harcosaként vívta magányos küzdelmét. Csupa kényelmetlen kérdést feszegetett. Még mindig zavartalanul működhettek a német nyél/v erőszakos terjesztői, nem beszélve azokról a janicsárokról, akik alattomosan és körmönfon- tan láttak hozzá a szellemi gyarmatosításhoz, a tudomány, a művészet minden irányú genmani- zálásával. Seniki nem mert szólni ez ellen. Akik mertek volna, azok meg nem akartak, mert még az ellenzék soraiban is szép számmal akadtak hallgatólagos pártolód a német terjeszkedésnek. 94 Ä másik nagy csalódást a szélsőséges nemzetiségi izgatás okozta Táncsicsnak. Maga Is borvát származású lévén, apai ágon, édesanyja — Ne- behaj lány — által pedig szlovák őseiktől származott, érezte és értette, mit jelent a nemzetiségi egyenlőség, a valamennyi állampolgár számára biztosított jog anyanyelve használatára, a polgári vívmányok gyakorlására. Táncsics nem találkozott még a marxizmussal, annak osztályharcos tanításával, de igen is találkozott végtelenül nyomorult sorsú magyar jobbágyokkal, mint ahogy találkozott szlovák, horvát, román jobbágyokkal is. De ugyanakkor látott dúsgazdag rác kereskedőket, nyegle-nyalka nemeseket, a szlovákok és horvátofc között éppúgy, mint a magyarok között. Azt nézte hát, ki az úr, ki a szolga, ki a gazdag, ki a szegény. Az előbbiek ellen harcolt az utóbbiakért. Végtelenül elkeserítette hát, amikor a szélsőséges nemzetiségi izgatok a parlament padsoraiból általában támadták, általában csepül- ték a magyarságot,/a maguk nemzetiségéről pedig elvakult imádattal dicsekedek, csak azért, mert nem volt magyar. Betetőzte Táncsics felháborodását, hogy a magát nemzetinek valló ellenzék örömmel csatlakozott a nemzetiségi gyűlölet szítóihoz, mert ezek viszonzásképpen mindig velük szavaztak a kormány ellen. Látta Táncsics, miként züllik a polgári parlamentarizmus közönséges praktikává, az „aki bírja marja” intézményévé, a cinikus, önző törtetők arénájává. Ehhez valóiban nem értett. Az úgynevezett modem politika elérkezett a nagyszabású közéleti szélhámosságok korszakába. Európai járvány volt ez, nem magyar sajátosság. A politikusi pálya többé nem számított az önfeláldozó, magasrendű eszményekől, történelmi céltudatosságtól fűtött hivatásnak. Egy neme lett az üzleti vállalkozásnak. Mesterséges, amelyet a gátlástalanok igen könnyen megtanulhattak. Ezek aztán elbántak Táncsiccsal. Pénzük, pálinkájuk, korteseik, csendőreik, jegyzőik segítségével úgy 93 megbuktatták Orosházán az öreg hazafit, hogy kis híján Petőfi szabadszállási esetéhez hasonlított veresége. Ezzel minden reménye közül a legfontosabb omlott Ö6sze. Megszűnt az a helyzeti előnye, amely a politikai élet élvonalába tartozásra jogosította. Kivették lába alól a dobogót, jogi értelemben csak magánember lett, semmi több. De nem esett kétségbe. Pillanatnyi csüggedés nélkül tért vissza irodalmi munkásságához. Végre megvalósíthatta régtől dédelgetett szándékát: elkészült a „legrégibb nyelv a magyar” című munkája. Ifjú korától szenvedélyesen nyelvészkedett. Mostani művébe sok évtized búvárkodását, elmélkedését, felismerését foglalta öissze. Bemutatta Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszternek, aki nagyon érdekesnek és eredetinek találta, de Toldy Ferenchez utasította, mint szaktudóshoz. Toldy kurtán elintézte, csak a címét nézte meg, máris elvetette: „Épp, hogy a legújabb nyelv a magyar” — jelentette ki. Táncsics ebbe nem nyugodott bele. Felolvasást rendezett a Pesti Vár- megyeháza nagytermében, az ifjúság viharosan megünnepelte, ám az újságok útszéli hangon gúnyolták, dorongolták. Ezután következett Szarvas Gábor bírálata, amely Toldy Ferenc véleményét erősítette meg. Az ügyiben, mint tudós illetékes volt Ipolyi Arnold besztercebányai püspök is. ö nem cáfolta Táncsicsét, csupán ennyit mondott: „Nem tűnik ki, mintha mások is ugyanígy vélekednének.” Már nem is tűnhet ki. Annyi más írással együtt ez a Táncsics-mű szintén elveszett. Mellette, vagy ellene kiállni oktalanság lenne. Nem tudjuk, mi veszett el. Nincs kizárva, hogy igen értékes munka, s az sem lehetetlen, hogy tévedés volt az egész. Mindenesetre sok eredeti megfigyelés, értékes részlet lehetett benne. Gazdagabbak lennénk, ha megmaradt volna. (Folytatjuk) — 96 —
