Tolna Megyei Népújság, 1974. november (24. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
Huna földváron jól ismerik Talpig közéleti ember Lázban vergődő fiúcska ágya mellett állt töprengve a falu felszabadulását követő órákban egy szovjet katona- orvos. Lassan, tagolva, a legismertebb orosz szavakat keresve magyarázta a gyerek apjának, munkában törődött kisparasztnak: —- Vakbélgyulladás. Megmű- teném, de az operáció után nincs kire bíznunk. Mennünk kell tovább, előre. Sólya Jancsi kapott valamilyen orvosságot, kapott borogatást. Talpra állt. Halállal fenyegető betegsége után néhány héttel már gondtalanul futkározott pajtásaival a du- naszentgyörgyi határban. A családot nem lepte meg a szovjet katonaorvos segítőkészsége. A családfő már az első világháborút követő hadifogságában hallott valamicskét arról, mi a kommunizmus, milyen a kommunista ember. Amit hallott, az éppen elóg volt ahhoz, hogy a Tanácsköztársaság idején testvérével együtt beálljon vörösőmek. Vörösőrként szolgált altkoriban a gyerek édesanyjának testvére is. Aligha kell bővebben szólni arról, miféle üldöztetéseket kellett ezután elszenvednie évtizedeken át a Sólya-családnak... A földhöz juttatott apa boldogan művelte a néphatalom adományát;- fia pedig tanult és dolgozott. Politikai és szakmai ismereteinek köszönhette, hogy előbb az EPOSZ helyi szervezetének titkára lett, később a járási DISZ-bizottságé, huszonkét évvel ezelőtt pedig a párt fogadta soraiba a helytállásban mindig példamutató traktorost Az ellenforradalom idején a karhatalomban küzdött társadalmi rendünkért. A mindig elvhű Sólya János immár csaknem két évtizede Dunaföldvár köztiszteletben álló polgára. Szorgalma, hozzáértése nem csekély mértékben járul ahhoz, hogy a helyes irányba fejlődjék a nagyközség ifjúsága. A tanács bizalmából kapott helyet a gyermek- és ifjúságvédelmi bizottságban, valamint az utó- gondozási bizottságban. A pórt iránt érzett — és * tettekkel bizonyított _ szeret ete, felkészültsége az oka annak, hogy beválasztották a nagyközség pártbizottságába. Két és fél esztendeje annak, hogy ott szellemi alkatának, érdeklődési körének különösen megfelelő megbízatást kapott. A pártépítési munkabizottság tagjaként segíti az Aranykalász Tsz pártalapszervezetét. Fáradozásának eredményei kézzelfoghatók. Az Aranykalász Tsz párt- szervezetének megerősödését a szövetkezet KlSZ-szervezeté- nek életre hívása követte. Az ifjúkommunisták ma már ott tartanak, hogy bátran merik alapszervezetük három tagját párttaggá felvételre javasolni. Sólya János lankadatlan közéleti tevékenységét nem sínyli meg sem munkája, sem családi clete. Ez a negyven- három éves férfi — irigylésre méltó módon — nem érzi túlterheljek magát, jóllehet az elmondottakon kívül munkahelyének párttitkáraként is dolgozik. Dunaföldváron sokan ismerik őt. Hivatali helyisége ugyanabban az utcában van, ahol a tanócsháza. Sólya János rendőr főtörzsőrmester körzeti megbízott a nagyközségben. B. Z. I A gondoskodás is úgy jó, ha állandó! A múlt évben 5Gfc0°rf°t° volt Tolna megye rendszeres szociális segélykerete. Ennyit szántunk, mert már ennyit tudtunk szánni 1686 idős és magányos, vagy másokból támogatásra szoruló embertársunk megsegítésére. A fenti összeg azonban ezúttal sem fogyott el, megmaradt belőle év végére 113 080 forint és mondanunk sem kell, hogy fölöslegesen maradt meg, mert ami a rendszeres szociális segélyezést illeti, ebben nem volt, nincs és nem is lesz helye a takarékoskodásnak. Sajnos, a tapasztalatok szerint ott „takarékosak” a tanácsok, ahol a gazdálkodás más ágaiban is maradványok halmozódnak és úgy, hogy egy-egy tervezett feladatának végzésével marad adósa a helyi tanács a lakosságnak. De maradjunk egyik legemberibb dolgunknál, a rászorulók megsegítésénél, mert a pénzbeni gondoskodást, a rendszeres szociális segélyezést nem minden tanácsunk végzi félkézzel, csak mellékesként. Ez utóbbiaknál nem is képződik pénzmaradvány1, így a soros elosztásnál rendszerint sikerrel kérik rendszeres segélykeretük évről évre lehetséges bővítését. Az ő példájuk azt bizonyítja, hogy kevés akarással, érző figyelemmel meg lehet találni minden forintnak a helyét. Meg is találják, míg a másik oldal azon siránkozik, hogy a szociálpolitikai munka részfeladataként jelentként; a vb-titkár, vagy valamelyik ügyintéző tevékenységében. Főként ezért nincs tiszta képük arról, hogy településükön hány szociális támogatásra szoruló ember él, vagy arról, hogy ezeknek a kö_ rülményei hogyan változnak, ha változnak, segélyezésükben milyen közbevetőloges módosításra van szükség. 61TB 1974. november 10. Nem mondjuk, valóban az lenne az ideális, ha helyenként egy-egy tanácsi dolgozó kizárólagos feladatává lehetne tenni a szociálpolitizálást. De mondanunk kell egyúttal azt is, hogy rendszerint rosszul járunk, zsákutcába jutunk utópisztikus kívánságok hangoztatásával. Aztán meg; ha a jelen körülmények között — úgy, hogy nincs főfoglalkozású ügyintézője a szociális ügyeknek — a helyi tanácsok döntő többsége mégis jól végzi egyebek között a rendszeres segélyezés feladatát, az azt példázza, hogy nem követelünk lehetetlent, föl lehet használifi az adott segélykereteket és föl is kell használni azokat, mert mint föntebb jeleztük, minden forintnak megvan a helye. Az elmúlt hetekben több járás szociálpolitikai elő. adójával volt módom beszélgetni a nemkívánatos pénz- maradványokról. Valahányuk véleménye megegyezett abban, hogy hovatovább büntetni kellene a meg nem indokolható maradványok tulajdonosait, mert igenis föl lehet mérni egészen pontosan, sőt, nagyon , differenciáltan az egyes településeken élő idős, magányos, vagy megrokkant és ugyancsak magányos emberek, hely-, zetét. No de az az igazság, hogy még a szociális gondos, kodást jól végző tanácsok is hadilábon állnak a segélyezés alapdokumentumát jelentő környezettanulmányok elkészítésével. Ezzel magyarázható, hogy- nagyjából azonos összegű segélyt kap az is, akinek semmije nincs és az is, aki bír valamicske értékkel. Ez az oka annak is, hogy , sokan vannak a rendszeres szociális segélyben részesülők között olyanok, akiknek lennének eltartásra köteles és igy kötelezhető hozzátartozói. Egy_ szóval: felületesek, elsietettek a környezettanulmányok — tisztelet a kivételnekl Beszélgetőpartnereim úgy vélték egytől egyig, hogy föl lehet használni és föl is kellene használni a rendelkezésre áV ) pénzösszegeket, ha szük- r'-t rzevint külön s''3Íta"é'<5k a ’ tanácsok például a tüzelőbeszerzésben, vagy az esetleg adódó téli ruházkodási gondok enyhítésében. Ahol pedig egyik változatra sincs szükség, ott lehetne juttatni a rendszeres segélykeret föl nem használt forintjaiból karácsony, vagy más ünnepek tájékán a rászorulóknak. A jobb gazdálkodás követelménye í merül fel éppen most. A negyedik ötéves terv utolsó évében megközelítően már hatmillió forintot tudunk biztosítani rendszeres szociális segélyezésre. Ez azt jelenti, hogy Tolna megye számos településén — nem véletlenül azokban a községekben, ahol jól folyik a szociálpolitikai munka — megemelhetik a helyi tanácsok a segélyösszeget, így az megegyező ' lesz 1975- ben az özvegyi nyugdíj összegével. Igényjelző kérelmeiket már így adták be ezek a tanácsok. Valószínű nem is kell majd röstellkedniök föl nem használt forintok miatt. De amiatt sem, hogy nem állandó a gondoskodásuk, hogy figyelmük nem terjed ki minden olyan emberi problémára, mely idős, sokszor elesett emberekről lévén szó, társadalmi segítségre vác. Végül még valamit... Nincs. a megyének úgyszólván egyetlen lakott települése sem, ahol ne működne a Vöröske- . reszt. E szervezetnek az aktívái régóta részt -vállalnak már pl.- a házi szociális gondozásban. A helyi tanácsok igénybe vehetnék ezeknek az aktíváknak az ügyszeretetét és kérhetnék közreműködésüket a bevezetőben említett helyzet kép föltárásában, a szükséges környezettanulmányok elkészítésében. Nem mellékes ügy ez, nagyon is fontos dolgunk, amit nem lehet letudni helyenként parádésra sikerített öregek napjával! — óa — Tíz rövid történet A bérház második emeleti ablakából két gyerek szappan- buborékot fúj: az utcára. A gömböcskék - lassan ereszkednek lefelé, és néha járókelőkbe ütköznek. Ilyenkor a srácok nevetve számolják a találatokat. Valaki követelőző hangon felkiált nekik, hogy szégyelljék magukat. Én nem kiabálok, csak egy különös vágy fog el: szeretnék, nagyon szeretnék ott lenni, abban a második emeleti ablakban. • A hirdetések mindenkihez szólnak. Koszorút is hirdetnek. „Élő virágú, élő alapú koszorúk, megrendelésre...” Élő vagy élt virágokból, élő emberek, élő megrendelőknek... Csak a halott halott egy kicsit De egy másik plakát tudtára adja, hogy aggodalomra nincs ok, mert a tv átalánydíjas.. „ és mellette a Pendragon legenda szivárványszinekben pompázó fáklyás lovasa vágtat, fekete mezőben. Olyan sötét térben, hogy nem asszociálhat az ember paták dobogására. Ballagok a Séd partján, előttem négy lány sétál. A patak túlsó partján egy nagy termet építenek, az ablakok résnyire nyitva, fiatal munkások nézelődnek kifelé. Egyszer csak hatalmas, rekedt, kérlelő ordítás visszhangzik a teremben: Anyuu... gyere ide!" A lányok összenevetnek, de anyuci természetesen nem megy oda. Körülnézek: mindenki mosolyog. Valahogy az az érzésem, mintha ma egy kicsit melegebben sütne a nap. • Két srác ül egy sétakerti pádon. Beszélgetnek, nevetgélnek. A fák alatt egy öreg- úr ráérősen, a kutyáját hosz- szú pórázon vezetve. Mikor a pad közelébe érnek, a fiúk rákezdenek; — Cicuska, cicuska, cic, cfe, cic... A kutyus — amennyire a póráz engedi — közel megy a pádhoz és a farkát csóválja. Az öregúr kissé mérgesen megáll, fölvilágosítja a sihe- dereket: — Nem látják, hogy nem macska. Ez egy kutya. Mire a fiúk: — Tényleg? Nahát, jééé. pedig hallgat rá. Mi tagadás, hallgatott ró. »■ Esik az eső, mintha muszáj lenne. Mindenki siet, igyekszik. Az Augusz-ház árkádja alatt senki sem nézi a virágüzlet kirakatát, csak egy átázott ruhájú cigánygyerek. Orrát az üveghez nyomva bámulja az akvárium halait. A hajából csöpög a víz, didereg. A halak lustán úszkálnak a kellő hőmérsékletű és kellő oxigéntartalmú vízben. Mindennap kellő időben, kellő mennyiségű takarmányból csemegézhetnek. . „ és csak egy kicsit vizesebbek, mint az, aki tágranyílt szemekkel nézi őket. • A városi tanács emeletéről igyekszem a földszintre. A második lépcsőfokon megállók, rágyújtani. Egy kéz fogja meg a váltamat. Visszanézed — Ne haragudj fiam, nehéz már nekem a lépcső, hadd támaszkodjak kicsit — mondja a hetven év körüli öregember. Kalap, jobb kézben bot, fekete zakó, alatta nyakkendő nélkül falnelling. Nem engedi, hogy a karját fogjam: Akkor leviszem az ölemben —mondom. — Ej te gyerek — rázza meg szelíden a vállam — hát nem vagyok én kislány — mondja mosolyogva. Miközben lépkedünk lefelé a lépcsőn, nézem az arcát. Ismerem az ő fajtáját: öregapám is ilyen volt. Vastag, hamvas bajusz, feszes bőr az arcon, kemény, mozdulatlan ráncokkal. A vállamat markoló kéz is ismerős, biztos, hogy valaha erősebben, kímé- letlenebbül szorította az eke szarvát. Azét az ekéét, amelynek a barázdájába én már soha nem lépek, nem léphetek... Hej öregapám, szorítsd csak a vállamat, szorítsd nyugodtan. Én megtartom, ha mindjárt letörik is, ha letörik, akkor is. • Már negyedszer találkozom az egyik ismerősömmel. Mindig megkérdezi hova megyek, mert ő csak úgy sétálgat, egész' nap, egész héten. Többnyire egyedül. Miközben panaszkodik, eszembe jut egy dal, amely egy különös emberről ■ szólt, aki egy napon egyik felét otthon hagyta, hogy este legyen ki fogadja. • < A bérházban, ahol gyakran járok, a lépcsőházi korlát sarkán egy pók tanyázik. Valakinek a keze mindig beleakad a hálójába és szétszakítja. De a pók állandóan újraszövi. A fecskék elmentek, ő itt mákat irtani, ö úgy érzi, neki itt kell. Az önkiszolgáló nyitva tartási ideje már tíz perccel elmúlt. Ahogy az utolsó vevő — egy negyven év körüli férfi — kibújik a rács alatt, lehúzzák a redőnyt. A férfi elmegy a következő sarokig, csak ott veszi észre, hogy nála maradt a bolti műanyag kosár. Visszasiet a bolthoz, kopog a pultot törölgetö lányoknak és mutogat... A lány int, hogy már bezártak. A férfi toporog, tanácstalan — gondolom nem akarja égetni magát a feleség előtt, hogy hazavitte a bolti kosarat.. ^ „még ezt se lehet rádbízni”. Végül tízperces töprengés után felfedezi a „művészbejárót”, és visszaviszi a kosarat. Bárcsak mindig így lenne jó a kiskapu... • Állok az épülő panelház előtt. Bámulok fölfelé és a körülöttem lévőkkel együtt csodálkozom; már az utolsó emeletnél tartanak. A magas, karcsú daru villanymotorja alig hallhatóan zümmög. Jó lenne ott fenn ülni a magasban és nem venni észre, hogy gomba módra nő a ház, és észrevétlen maradna a földön állók csodálkozása is. •— steiner — ]
