Tolna Megyei Népújság, 1974. október (24. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-02 / 230. szám

I

K özel a megyeszéklhely- hely, Szekszárd, Baja és Mohács vonzáskörzetében van Bátaszék. Nincs szűkebb pátriánknak még egy olyan települése, melynek ne- ye olyan ismerősen cseng országszerte, mint Bátaszéké. Vasútja és közútja köt össze bennünket a Dél-Alfölddel. Még tán így pontosabb: Dél- MagyarországgaL De nem csak ez az oka annak, hogy e nagyközségünk élete olyan mozgalmas, mint amilyen. A nagyközségi közös tanácsnak itt tíz és fél ezernél is több ember igényeivel, állampolgári ügyeinek intézésével kell foglalkoznia nap nap után. Csak Bátaszék lakóinak a száma meghaladja a hétezret, a társközségek, Alsónyék és Várdomb lakói adják a további háromezer-kétszázat, összesen annyi ez, mint egy 'kis városka lakossága, noha Bátaszék igencsak messze van még attól, hogy a ma érvényben lévő normák szerint annak nevezzék. De akár a településhálózatfejlesztés távlati tervét nézzük, az ezredforduló évével behatárolva, akár a közelebbi terveket — nyilvánvaló, hogy Bátaszék is joggal pályázhat egy idő után ilyen rangra. Igaz, nem mostanában kerülhet erre sor, sok víz folyik le addig a közeli Dunán, és jaj de sok rendezési, fejlesztési, ellátási feladattal kell addig megbirkózniuk a bátaszékieknek, illetve azoknak, akikre a rendezési, fejlesztési, ellátási feladatok napi bonyolítását bízták a bizalom jegyében és a «iker reményében.

Egy emberként

Ha mindezek után elsőként azt mondja ki a Bátaszék és társközségei élete felől érdeklődő, hogy nem könnyű dolga van a nagyközségi közös tanácsnak, nem mondott sokat. Szinte semmit nem mondott. Legfeljebb utalt arra, hogy igein megszámlált fejlesztési forintokból egetverően nagy dolgokat itt sem lehet véghezvinni. Igaz, sem a társközségek, sem a székhely község igen élénken és aktívan közGondofo, tervek, lehetőségek

Bátaszéki látogatás

ségpolátizáló lakossága nem egetverő dolgokat kér, vár a helyi tanácstól, hanem azt, hogy józan, a mának építve is a jövőre készülő gazdája legyen mindazon tennivalóknak, amelyek jobbá, majd még jobbá, még korszerűbbé és mind korszerűbbé teszik a lakosság élet-, lakás- és munkakörülményeit, ellátását.

Ilyen szempontból nincs is probléma. A nagyközségi közös tanács megyebeli társai között a legjobban működőként ismert. Ezt pedig itt tudják elsősorban Bátaszéken, ahol — beszélhetünk erről nyugodtan — nem volt nagy a lelkesedés, amikor idegenből „hozott” és fiatal emberek kezébe került a tanácsi vezetés marsallbotja. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy a „fiatalok” nemcsak a megelőlegezett bizalomra érdemesek, hanem arra is, hogy egy emberként álljon melléjük, ha az kell, mögéjük az egész lakosság, mert ezek sem akarnak egyebet, mint választóik: Bátaszék jól átgondolt fejlődését, folyamatos gazdagítását. A tanács vezetői mindeddig úgy állták a sarat, — igen sok energiát, ötletességet, fegyelmezettséget és széles körű szervezést igénylő fejlesztési munkájukban, — hogy a közösen elhatározott és létre is hozott létesítmények ne csak a mának feleljenek meg, hanem alkalmasak legyenek a jövő igényeihez való fölnövekedésre is.

Igen jó volt ez startnak. A munka neheze azonban most jön majd, amikor is elkészül — mint hallottuk, rövidesen — a nagyközség rendezési terve, mely hosszú távra szól, de tartalmazza a 'mindenkori jelen tennivalóit is. Nem mellékesként megjegyzendő, oly módon tartalmazza, hogy a megvalósítást, összefogást, kör

zös erőfeszítést igénylő dolgainak elvégzésében számíthat a helyi tanács a lakosság, a társadalmi szervezetek, az itt tevékenykedő gazdasági szervezetek, termelőszövetkezetek, ipari szövetkezetek, a MÁV és a vázkerámia együttműködésére is.

Szót értettek

Mi foglalkoztatja mostanában legélénkebben a bátaszé- kieket? Aligha meglepő, ha az út- és járdahálózat fejlesztése sok beszélgetés tárgya itt is, mint sok más helyütt. Huszonhét kilométer hosszúságú út gazdája a nagyközségi közös tanács. Ebből csak hétnek szilárd az útburkolata, s ez is „csak” négyszáz méterrel gyarapodhat még ebben a tervidőszakban. Sok a földút. A lakossággal való találkozás minden fórumán szó esik erről. Ezért is sikerült szót érteni abban a lakossággal, hogy a megkívánt útépítés csak akkor válik ésszerű tennivalóvá, ha a pénzügyi fedezhetőség mellett megoldottá válik a csapadékvíz-elvezetés. Egyébként, ha módjában lenne a községi tanácsnak megvalósítani a még földes utak szilárd burkolását, 25—30 milliós költséget jelentene. Az egész megyének van a tervidőszakban ennyi, úthálózat-fejlesztésre fordítható pénz«, amennyiben pontos az emlékezetünk .Egyszóval, évekre szóló munka lesz az úthálózat kiépítése. Addig, a község saját erőből, de lakossági közreműködéssel rendezi, kitisztítja a csapadékvízelvezetésben funkcionáló nyílt árokrendszert. Ha úgy tetszik, előnyt szerez magának. Más vonatkozásban már előnyben van Bátaszék nagyközség és a társközségek, mert olyannyira

készek a járdásítási programmal, hogy ma már a korábban megépített járdahálózat szakaszos felújítása van napirenden.

Itt van aztán még a vízellátás. Mindhárom községben működik a törpevízmű, csakhogy, mint minden más igény, a vízigény is állandó növekedésben van. A meglévő kutak termelése pedig csökken. Várdombon és Bátaszéken még ebben a tervidőszakban új kutakat kell furatai és üzembe állítani, méghozzá úgy, hogy ha apadozni kezd az alsónyéki kút buzgósága, össze lehessen kötni a nyéki vízmüvet a báta- szóki új kúttal. Feladatnak a vízellátás javítása sem kicsi. Pedig nemcsak ez van. Ott van még a lakásépítés, a nagy- családosok lakáskérdéseinek megoldása, az iskolahálózat korszerűsítése.

De ami leginkább foglalkoztatja most az érdekelteket, az nem egyéb, mint a csatornázás. A gyorsuló ütemű urbani- zálódás, a nagyközségek gazdasági, társadalmi fejlődése, illetve zavartalan fejlődése elképzelhetetlen szennyvízelvezetés. közművesítés nélkül. Tavaly elkészült a csatornázás tanulmányterve, majd ez év tavaszán a kiviteli terv, csakhogy a kiviteli terv a háromszorosában határozta meg a csatornázás tanulmánytervében szereplő költségeket. A szervező bizottság, amelynek dolga a társulás életre segítése —ezért került nemrég szorongatott helyzetbe. Ha növekszik az összköltség, nyilvánvalóan növekszik a hozzájárulás összege is. Ma ott tart a község, hogy a társulati tagoknak több mint 51 százaléka már belépett, vállalva a magasabb költségeket. A bátaszékiek azért bizakodnak abban, hogy egy hónapon belül végre megalakulhat a szennyvíztársulás. A kollektív.

optimizmus mögött az Ts ott! van, mint hajtóerő, hogy a/, érdekeltek tudják, mennyire elsőrendű záloga a további fejlődésnek a csatornázottság. A fejlődés pedig közös Igény itt. noha Bátaszóket már ma is újnak láthatják azok, akik tízhúsz év után látják viszont.

Sötét pont

Egy terület gondjairól beszélgetve nem találkozhattunk derűlátással, s ez nem egyéb, mint a kereskedelemi ellátás. Ez azért figyelemre méltó, mert ugyanakkor a székhely „ és társközség lakói elégedettek az ipari szolgáltatásokkal. Igaz, ami igaz, a kereskedelemmel megközelitően sem lehetnek elégedettek; Bátaszék bolthálózata öreg és korszerűtlensége mellett kicsi is. És e hálózat gazdája, az ÁFÉSZ egyedül nem tud megfelelni a joggal felmerülő fejlesztési igények teljesítésének. A vasút- körzet jövő év harmadik negyedében kap egy új 164 négyzetméteres alapterületű ABC- áruházat. E környék jelenti pillanatnyilag a kereskedelmi ellátás legfehérebb fehér foltját. De indokolja ezen túlmenően az ABC-áruház idetelepítését az is, hogy közel az állomás, aminek szociális létesítményeit, vasutaspihenőjét húszmilliós költséggel építik. Visszatérve az ellátásra, illetve az elavult hálózatra, Bátaszéken az az általános vélemény, hogy legalább a meglévő boltok átcsoportosításával lehetne javítani veszedelmes forintkihatás nélkül is a kereskedelmi ellátáson, ha a kisvendéglőt átalakítanák a bajaihoz hasonló kisáruházzá. Ennek az átcsoportosításnak becsült költsége hárommillió forint lenne. Sajnos az ÁFÉSZ ennyivel sem rendelkezik, mert fejlesztési alapját 1978-ig lekötötte...

A fentiek bármi kemény diót jelentenek, helyi gondok, helyileg el is végezhető tennivalók. Mert nem rajtuk múlik, más a helyzet a vasúti felüljáró ügyével, és az üzemanyag- töltő állomássál!

LÁSZLÓ IBOLYA

^László. TTäjcn?:

mmMmrmm

— Most nyűvöm a harmadik autómat. Az elsőt akkor kaptam, amikor Magyarországra száz Moszkvics jött be, és csak körorvosak igényelhettek. Én kaptam, vehettem, mert sztahanovista voltam. A másodikat mint országgyűlési képviselő igényeltem. A harmadikat? Ahhoz csak egy jogcím kellett: a pénz. Na, látja... Nemcsak az én életem fordult meg.

10.

— Pár száz méter ide a bánya központja, amióta nyugdíjazták, hányszor járt ott?

— Egyszer se. Én megkapom azt a négyezer- hétszáz forintot, és elteszem. Fütyülök a központra, azokra, akik ott ülnek. Akkor se mennék, ha hívnának. Nekem ne mondjanak ájtatos szavakat Elegem volt a szavakból. Nekem a természet szavát kell meghallanom.

— A társai, akikkel a föld alatt dolgozott, ők csak megkeresik.

— Nem nagyon. Néha kijönnek a szőlőbe. Egy pohár bor, egy-két szó, és kész. Ha meg nem nagyon ismerem, kaphat bort, de pénzért. Mert a szőlővel sokat kell dolgozni. Nagy a rezsi. Tavaly, amikor a jég volt, a fogam csikorgattam, alig maradt valami a tőkéken. És mégis szűrtem tizenkét hektót. Minden második évben telerakom érett trágyával. Egy tsz-ből hozatom, de nem mondom meg, honnan. Titok, mert ötven liter borért kapok két-három vontatóval. És az a bor... De a parasztnak jó. Megszokta a cukros bort.

— Autója van, birtoka, háza, szép nyugdíja,

elégedett?

— Ha jó a termés, igen. Ha nem, akkor mérgelődök. Az autóval nemigen járok, legfeljebb nyáron Harkányba, a Balatonra. Külföldön _ nem voltam, mióta nyugdíjas vagyak. Azelőtt jártam Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában és egyszer Becsben, a VIT-en. Tagja voltam a

— 25 —

DISZ központi vezetőségének. Vittek.

— Egyszer, úgy tudom, a Szovjetunióban is volt

— Mikor átjöttem az uránhoz. Kiutaztunk tapasztalatcserére. Jártam Moszkva alatt a tulai bányákban és Krivoj Rogban. Bemutatót tartottam gyorsvágathajtásból. A Szovjetunió valamennyi bányaüzeméből nézték a munkámat Én olyan szervezettséget sehol se láttam.

— Megérkeztünk délután, mondták, pihenjünk. Megfürödtem, megvacsoráztunk, aludtunk. Reggel jöttek értem autóval, és beöltöztünk. Leszálltunk a bányába. De ott már minden készen volt. Csak meg kellett fognom a fúrót, ök már állványos fúróval dolgoztak, mi az uránnál, még kézben tartottuk a huszonhárom kilós szerszámot. A miniszter is leszállt. Mikor végeztem, megfürödtünk, asztalhoz ültünk. Én a tolmács és a miniszter mellé kerültem. Biztosan úgy is intézték. Akkor azt mondja a miniszter: „Én magát bányamémöki egyetemre küldeném.” „Nem, válaszoltam, én nem négy évet, felet se bírnék ki távol az otthonomtól”.

— Egy valami nagyon feltűnt neketm. Ott a bányaközpontokban nincsenek olyan paloták, mint nálunk. Kis földszintes épületekben van a főnökség, olyanok azok, mint nálunk a felvonulási épületek. És nincsenek tele adminisztrátorokkal, könyvelőkkel, normásokkal, diszpécserekkel, előadókkal. De a bánya az szebb, korszerűbb, jobb a gépesítés. Mikor itthon ezt elmondtam, görbe szemmel néztek rám.

— És alighogy, átkerült az uránosokhoz, megtörtént a baj.

— A szikla rápattant a szememre. Fél évig táppénzen voltam. Utána leszálltam még, de már nem ment a munka. Alig tudtam elérni azt, amit azelőtt könnyen megcsináltam. Már nem voltam a régi.

— Milyen volt a régi vágathajtó?

— Milyen...?! Maga azt nem hiszi el. Maga azt nem tudja elképzelni. Én elmentem hétfőn hajnalban a bányába, és csak a hét közepén, szerdán mentem haza. Műszak után ott maradtam, egyet pihentem, aztán folytattam a munkát, csináltuk az ácsolatot, a biztosítást, készítettük elő a gépet. Maga el sem tudja képzelni, és meg sem értheti, mit kínlódtam én az emberekkel. Főleg az ércbányánál, hogy elfogadják a gépet. Amikor

— 26 —

az első rakodógép megérkezett, kijelentették, nem értenek hozzá. Mondom, megtanítlak benneteket. Nem, őnekik a lapát kell, ők bírják, a gép elveszi tőlük a teljesítményt. Vége-hossza nem volt a vitáknak. Nem is tudtam megtanítani lent a gép kezelését, akkor a napszinten kísérleteztünk. És' közben győzködtünk. Elmagyaráztam, hogy a gép elveszi tőlük a nehéz munkát, de a bért nem, mert odyan teljesítményt méreteznek hozzá, ami tisztességes keresetet nyújt, persze, ha a muki nem alszik. De hát a lapáttal se aludhatott. Harmincöt kilónyi követ jelentett egy lapát, ha ráhúzták a kapával... Mert abba a kőbe senki se nyomja bele a lapátot.

— Mondták is, na maga a vaságyat ölélgeti a felesége helyett, meg a fúrószárat. Nem törődtem velük. Akkor egy cél volt előttem: megmutatni, hogy a kőben, a sziklában is lehet gyorsan fúrni. Szerencsére jött egy új üzemvezető, aki felkarolta a törekvésemet, mert a régi se tette, se vette a dolgokat. El is maradt a vállalat az exporttal. Hanem az új vezető azt mondta: „Maga ment meg minket a gyalázattól.” És akkor én olyan sokat dolgoztam, és olyan sokat kerestem, hogy magam sem hiszem el. Tizenkét órát a bányában, utána a napszinten. Alig pihentem. Egy havi bérem 14 ezer forint volt. És akkor hagyott el az első feleségem. A két lányt is magával vitte, a szüleihez.

— Nem volt közöttünk különösebb ellentét. Csak azt nem szerette, hogy alig járok haza. Lehet, hogy nőügyeket is sejtett mögötte, de ezt sohase említette. Nem tartóztattam, bár meglepett a dolog. Egyrészt azért, mert sohase értett meg engem. Nem érdekelték a vágyaim, a munkám, csak azit nézte, mennyi pénzt viszek haza, és már számítgatta, ebből azt veszek, amabból azt. Meg az igazság az, hogy akkor már ismertem a mostani feleségemet. Az üzem éttermében dolgozott. Néha, ebéd közben, mikor az asztalra tette nekem az ételt, elbeszélgettünk. Az első feleségem nem járt rosszul anyagilag, amíg a lányok kiskorúak voltak, több pénzt adtam nekik, mint amit a törvény előírt. A második asszony nem akadályozott ebben. Becsült engem a munkámért. Tetszett neki, hogy ismernek, becsülnek, tisztelnek az emberek, hogy képviselő vagyok, és hogy dolgozok a közügyekért...

(Folytatjuk)

— 27 —