Tolna Megyei Népújság, 1974. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
A \ J A Fogadatían prókátorként a községpolitika védelmében Műszálgyártás — közösen Szükségtelen talán ismételni, hogy szerkesztőségünk gyakorlatában mi szokott lenni a névtelen levelek sorsa. Köztudott, hogy az ilyenek papírkosárba kerülnek és nem egyébért, mint azért, mert nálunk a véleménynyilvánítás szabadságával bárki élhet, ha úgy érzi, hogy mondandója igaz, s mellette jogos a kívánsága is, hogy az meghallgatásra találjon. i I,,, í j mi előttem fekszik ‘ * csak félig számít névtelennek, mert egy bizonyos valaki — kilétét gondosan titkolva, és ami hanghasználatát illeti, nem is ok nélkül — a Tamásiban lévő József Attila lakótelep 8-as épületének lakói nevében írt. E művében azt fejtette ki a névtelen „hős” a lakótelepen élők problémáiról publikált korábbi írásunkról, hogy Gyimóthy Ödön tanácselnök „lyukat beszélt” cikkírónk hasába, aki éppen ezért nem láthatta meg „a fától az erdőt”. A levél hangneme az, ami miatt egy hónapon belül ismét foglalkozni kívánunk az említett lakótelepen élők gondjaival, s mert ezek a gondok nemcsak Tamásiban jelentkező gondok, hanem ismertek megye- és országszerte is, kénytelenek vagyunk néhány szót ejteni a község és város- politika napi feladatait végzők védelmében. Rövidesen elkészül, s amint elkészül -közre is kívánjuk bocsájtani azt a számvetést, ami 15 éves lakásépítési tervünk végrehajtásának eredményeibe enged bepillantást. Amíg nem állnak rendelkezésünkre a számok, előzetesként csak arra hivatkozhatunk, hogy nem lesz szégyenkezni valónk. Sőt. Két városunk és szűkebb hazánk nagyobb településeinek arculata ugyanis jelentős változást mutat. Hadd apelláljunk itt csak a tamásiakra. Lakóhelyük szívében egy új Tamási áll. Igaz, a település központjának a kiépítése még nem befejezett mű, de ha elkészül, büszkék lehetnek rá. Sok lakótelep, sok új utca, városrész nőtt ki a földből az elmúlt évek alatt itt is, másutt is. A helyi tanácsoknak, mint város- és községgazdáknak egyre nagyobb fába kell vágniok a fejszéjüket, hiszen önmagában nem elegendő csak a lakásépítés. Meghatározott fejlesztési alapjukkal úgy kell gazdálkodniok, hogy lépésről lépésre jusson a kapcsolódó beruházások fedezésére, a kommunális ellátás biztosítására, a kereskedelmi ellátás megszervezésére és így tovább. Az lenne az ideális, ha a lakótelepi házak elkészültével nyomban meglenne minden egyéb, ami a lakótelepek, új városrészek lakóinak hétköznapjai zavartalanságát szolgálja. Makacs valóság azonban, hogy terül j-terülj asztalkám módon nem gazdálkodhatunk. Az új városrészek, \a^°: pék lakóinak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a község- és városrendezés szükséges munkálatait, az ezzel összefüggő szervezési feladatokat a helyi tanácsok rangsorolják, s a tennivalókat mindenkor egyeztetik az anyagi lehetőségekkel. Volt már erről szó, alighanem lesz is még... A közművesítés, a kommunális ellátás megteremtése mind költségesebb munkák. Végezhetnénk ezeket éppen úgy is, hogy szinkronban legyenek a lakásépítéssel, de akkor lényegesen kevesebben költözhetnének új lakásba, válthatnák lakáskörülményeiket a megkívánható korszerűre. Ezért is véljük úgy, hogy ha egyszer ezt a kérdést a falugyűlések, tanácstagi beszámolók fóruma elé vinnénk, úgy döntenének a résztvevők, hogy épüljön csak több lakóház, lakótelep, városrész. Épüljön már csak azért is, mert elsőrendű kívánsága az embernek, hogy lakjék, s nem átvészelhetetlen probléma, hogy később válhat csak összkomfortosabbá az új házak lakóinak élete. Akkor amikor pénz lesz az útépítésre, vállalkozó kereskedelmi egységek telepítésére és így tovább, egészen addig amíg el nem készül véglegesen az adott városrész, lakótelep. A fentieket nem azért mondtuk el, merj helyi tanácsainknak szükségük van a próká- torságunkra. Csupán arra szánjuk e néhány sornyi írást, hogy meggondolásra késztessük a mértéken felül türelmetleneket, s közöttük is főként azokat, akik esetenként nem restellnek útszéli hangon véleményt nyilvánítani, s legtöbbször névtelenségbe burkolózva. Egyébként, meggyőződésünk, hogy a lakótelepek helyenkénti és átmeneti ellátatlansága nem olyan problémánk, amit megoldhatunk rövid időn belül, hiszen amikor már-már úgy tűnik, hogy utolértük magunkat új, meg új igények támadnak és helyi tanácsainknak — melyek meghatározott fejlesztési alapból gazdálkodhatnak — az új igények kielégítésével is számolniok kell. Éppen ezért, valószínű előfordul, hogy lapunk hasábjain a jövőben is a gazdálkodás realitásait kérjük számon, s annak fontosságát hangsúlyozzuk. Az úgyszintén előfordul majd, hogy a közösségibb érdekek „fájától” nem látjuk meg az egyéni érdekek kizárólagosságát érvényesíteni kívánó „erdőt”. Ez az ígéret megrögzött javítha- tatlanságra vall. Sajnáljuk.« — lászló — A KGST ez év június 28-i ülésszakán Bulgária, Magyar- ország, az NDK, Románia, a Szovjetunió, Csehszlováka és Jugoszlávia miniszterelnökhelyettesei megállapodást írtak alá arról, hogy „Interhim- volokno” néven új nemzetközi gazdasági egyesülést hoznak létre. Az egyesülés célja, hogy előmozdítsa a műszálgyártás mielőbbi és hatékony fejlesz- tését a szocialista gazdasági közösség országaiban. Megjegyzendő: a műszálgyártás intenzív fejlesztése iránti érdeklődés nem korlátozódik a KGST kereteire, úgyszólván a világ valamennyi ipari országában tapasztalható. Tartóssága és sok más értékes tulajdonsága következtében a vegyi úton előállított műszál szinte pótolhatatlan anyag az iparban. A gumiabroncsot, az ipari szövetet és még sok egyéb műszaki cikket az utóbbi időben kizárólag műszál alapanyag felhasználásával készítik. A műszálak felhasználásával növelhető a textiltermékek választéka, olcsóbbakká tehetők a ruházati cikkek, a bútor- és lakástextíliák. Nem kevésbé fontos az is, hogy fel- használásuk révén nagy meny- nyiségű természetes textíliát lehet megtakarítani. Mindezt figyelembe véve a KGST-országokban gyors ütemben fejlesztik a műszálgyártást. A termelés 1960-hoz viszonyítva 1970-ben 2,3-szere- sére, ezen belül a szintetikus fonalé — 11-szeresére növekedett. Ennek ellenére a KGST- országok produktumának részaránya e termékek előállításában világviszonylatban még alacsony. Következésképpen a KGST-országok még hiányt szenvednek különösen a szintetikus származású vegyi fonalakból. Mivel ez a probléma elég élesen vetődik fel a szocialista közösség minden országa számára, ennél fogva közösen keli megoldani. A KGST vegyipari állandó bizottsága nagy munkát végzett az együttműködés ésszerű megszervezése érdekében, közte azért is, hogy létrejöjjön az Interhimvolokno. A szakemberek kidolgozták a műszálgyártás 1990-ig szóló fejlesztési programjait, kidolgozták a tervezeteket a sokoldalú szakosodásra. Gondoskodtak a jobb nyersanyag-ellátásról is. A szükséges alapanyagokat nemzetközi szakosodás és kooperáció alapján gyártják a jövőben. Jelentős a fejlődés az ezzel kapcsolatos tudományos kutatásban és gyártásfejlesztésben. Egyes országok kétoldalúan is kooperálnak a műszálgyártásban. Magyarország és Lengyel- ország például külön megállapodást kötött 1971—75-re a termelés szakosítására és a kölcsönös szállításokra. Amint látjuk, munkában nem volt hiány, de mit titkoljuk, megfelelő koordináció hiányában egészében véve nem sikerült megoldani a műszálgyártás gyors fellendítésének bonyolult problémáját. Korábban nem volt olyan egységes szervezet, amely elemezte volna a helyzetet, kiszámította volna a hatékonyságot és rámutatott volna a munkamegosztás optimális variánsaira, és mindezt a gyakorlatban is megvalósította volna. Ezért kellett létrehozni az Interhimvolokno gazdasági egyesülést, amely a továbbiakban teljesen átfogja a tagországok műszálgyártásának egész problémakörét. Ez az új egyesülés nemcsak a termelést fogja össze, hanem a kutatást, a tervezést is koordinálja, biztosítja a nyersanyag-ellátást, a termeléshez szükséges berendezéseket. Miután ez gazdasági egyesülés, vállalatokat hozhat létre és létre is hoz, s ennélfogva közvetlenül előmozdítja majd e fontos termékek gyártásának gyors növelését. (László^ Lajos? ÜBÁIBÁITASZOB Részletek a Gondolat Kiadónál az idei kónyvhétre megjelent riporlkönyvböl. AZ ELMARADT AVATÓÜNNEPSÉG Az üzemvezető, a főmérnök és az egyik aknász megitták a feketét, és elindultak a szállítóaknához. A távvezérlésű szállítóközpontban két üvegfalú cellában ültek a diszpécserek. A cella melletti falon a skála mutatta a kasok mozgását; ahol a kas elhaladt, ' kigyulladt egy piros fénycsík. — Másodpercenként tizennégy méter — számolt a diszpécser. Az üzemvezető háta végig- borsódzott. Ilyen gyors bányaliften még nem volt. Mindegy. A termelés kezdődik; illő, hogy a vezető ott legyen az első szikla fúrásánál. Néhány lépés a gépteremtől a felső szintig, de míg odáig átballagtak, az üzemvezető agyában kergetőztek a gondolatok: „Beváltja-e a reményeket ez a hatalmas üzem, amelyre milliárdo- kat költöttek? A talp: ezerszáz méter, a legmélyebb művelési szint: nyolcszázhúsz méter. Bírják-e majd a meleget az emberek? És kint: rendetlenség. A fürdőben hol van víz, hol nincs. Félig kész az orvosi rendelő. Az étterem még sehol...” Csörömpölés. Hintázva megállapodik a kas. Beszállnak, a biztosítóláncot visszacsatolják. Berregés. A kas elindul. Kezdetben csak a megszokott sebességet észlelték, aztán elkezdtek zuhanni. A dobhártyája pattogott, a térde berogyott. Sötétség-világosság, ahogy a szintek mellett elsuhan a kas. Az óriási betonakna falain csillognak a vízcseppek ... Húsz éve dolgozik a bányában. Mégis odabújt a főmérnökhöz, az aknászhoz. Jó, ha emberek vannak mellette. A természet erői annyira körülölelték, hogy szinte fojtogatta kicsiségének, kiszolgáltatottságának tudata. Zökken a kas. Hát ennyi volt az egész. Jól ösz- sze kell szednie magát, hogy ne lássák a meg- illetődöttségét, a gyöngeségét. Hat-hét bányász várja. Az egyik előrelép és jelent. — A termeléshez felkészültünk. Kérjük, adjon engedélyt a munka megkezdésére. Nem szól, csak bólint. Aztán követi a kis csoportot Áthaladnak a táró egyik szárnyán. Hatalmas föld alatti folyosó, acéltámokkal bordázva, cementlapokkal kirakva. A huzat erős, a levegő szinte vágja az arcát. Aztán sötétebb folyosóra kanyarodnak, itt csak a bányászlámpa ad támpontot a továbbhaladáshoz. Nehezebb a levegő. Meleg van. A lámpája emberekre világít. Három bányászra. Ennyi a brigádlétszám. A szokásosnál erősebb hangsúllyal köszön. Aztán a folyosó falához húzódik. Lámpájának sugara a bányászokat világítja. A szikla víztől csillog. Az ember verejtéktől. A fúró acélvége a sziklának feszül. Sziszeg a sűrített levegő, dübörög a motor, a szikla jajgat. A vídia könyörtelenül roncsol. Az üzemvezető áll a ködben, és megtörli a homlokát. A főmérnök a fúró útját figyeli, az aknász a most érkezett operátorral a sűrített levegő tömlőjét piszkálja. Az üzemvezető gyengének érzi magát. Bólint a bányászok felé, bár tudja, ők most másra figyelnek. Megindul visszafelé. A kitérőben inget cserél. A csuromvizes fehérneműt kabátja zsebébe gyömöszöli. Jó, ha eléri az aknát, a szállítókast. Ahogy közeledik a kijárathoz, süvítést hall, aztán dübörgést. Most némileg megnyugszik: „a ventillátor”. A tiszta levegő életet jelent azoknak, akik Magyarország legmélyebb pontján izzadnak, hogy felszínre küldjék a jövő energiájának alapanyagát. Ahogy felért a felső szállítóközpontba, kinézett az ablakon. Zászló, felirat, ünnepi ruházat? — Sehol. — Minek is... minek is — mondogatta vagy inkább mormolta, és elindult a fürdő felé. Másnap néhány újság rövid híradásban közölte, hogy Magyarország legújabb és legnagyobb ércbányájában „ünnepélyesen” megkezdték a termelést. — 2 — A BÁNYA ÉS KINCSE Az ötvenöt méter magas aknatorony valóságos kilátó. És itt van is mit látni... Tölgyesek, cser- és bükkerdők borítják a tájat. Vadászház. Régi major. A fák lombjai között szürke szalagok kanyarodnak. A bánya útjai, amelyeken végigdübörögnek az ércet szállító mammut tehergépkocsik. Minden évszak szép a Mecsekben. Tavasszal friss hajtásokkal zsendülnek a fák, nyáron mélyzöld leveleik alatt rejtik el a kirándulókat, a kis hegyi házakat, ősszel sárgából barnáspirosba hajló szőnyeget terítenek a lejtőkre és ormokra, télen hókristályoktól rogyadoznak az ágak, a fák tövében nyulak fészkelnek, őzek, szarvasok, vaddisznók csapásai keresztezik egymást. Ebbe a vadregényes tájba ékelődik a bánya. Az egyik. A legnagyobb és legszebb, a leggazdagabb. És a legnehezebb művelésű, bár a legkorszerűbb. 2. B. K. geológus szerint vagy kétszázmillió éve hatalmas folyórendszer hömpölygőit a dombok között. Áradás és apadás váltakozott. Áradáskor a folyók szinte tengerré duzzadtak, apadáskor pedig lerakták a törmelékanyagot. A törmelék a mocsarakban, a medrekben bomlásnak indult, és az ott maradt pangó vízzel vegyi folyamatra lépett. A víz urántartalma kicsapódott, lerakodott. A homokkövekben tulajdonképpen így indult meg az ércképződés, amely még sok vegyi átalakuláson ment keresztül, miközben tovább érlelődött, dúsult. A szénné alakuló növényi kor- hadékok és a fehérjék felbomlásával felszabaduló kénhidrogének mellett a különféle baktériumok is szerepet kaptak az urátestek, -telepek kialakulásában, dúsulásában. És kétszázmillió év múlva az ember elkezdett kutatni az urán után. Szerte a világon. Hatalmas uránmezőkre bukkantak. Dél-Afrikában, Francia- országban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban. Hazánkban, a háborútól megtépett kis országban nem volt ehhez sem szakember, sem műszaki felszerelés. (Folytatjuk) — 3 —
