Tolna Megyei Népújság, 1974. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

I 1 I 4 Neruda emlékezete Sem egészen háromnegyed esztendővel Pablo Neruda ha­lála után Buenos Aires-ből keltezett jelentés adta hírül, hogy a Nobel-díjas chilei köl­tő emlékiratai megjelentek Argentínában. A 470 oldalas kötet Bevallom éltem címmel számol be Neruda egész éle­téről, gyermekkorától az 1973. szeptember 11-i chilei ellen- forradalmi puccsig. Ki volt Pabló Neruda? Most, hetve­nedik születésnapja alkalmá­ból kövessük röviden nyomon századunk eme kiemelkedő költőjének és közéleti szemé­lyiségének életútját. Peralban született, 1904. jú­lius 12-én, igazi neve Neftali Ricardo Reyes Bascalto. Gyer­mekkorában írta első verseit, akkor vette fel a Pablo Ne­ruda írói nevet, az általa cso­dált és nagyrabecsült cseh író, Jan Neruda nevét vá­lasztva. Apja vasúti munkás volt, anyja tanitónő, ő maga tanítóképzőt végzett, San- tiagóban, a pedagógiai főisko­la tanára lett, majd diplomá­ciai pályára lépett. A francia nyelv és irodalom tanári dip­lomájával rendelkezve, már korán, 1923-ban (19 éves ko­rában) megjelent első verses kötete. Mint diplomata, Sziámbán, Burmában, Kíná­ban, Japánban, Indiában, majd Spanyolországban szol­gált. Elég korán — 1936-ban — szenátusi képviselő, még­pedig kommunista program­mal. 1949-ben betiltják a Chilei Kommunista Pártot, Neruda is, mint sok más ki­tűnő hazafi, emigrálni kény­szerül, 1952-ben térhet is­mét haza. Míg korábban diplomata­ként járta be a fél világot, ezekben az években ismert íróként utazik. A szocialista országokban is gyakran meg­fordul, természetesen járt Ma­--I fii- v ÍStítl*' gyarországon is. Járt? Ennél is több fűzi hazánkhoz: egyik kitűnő, egy másik nagy, ugyancsak nemrég elhunyt dél-amerikai íróval, Miguel Asturias-szal közösen írt könyve: a szó minden értel­mében „ízes” kötet, a magyar konyháról ad szellemes, szóra­koztató, ínycsiklandó leírást. Az Amerika (1948), az Éb­redj favágók (1951), A szőlők és a szél (1954), az Elemi ódák (1961), a Száz szerelmes szo­nett (1962), a Válogatott ver­sek (1969) — hogy csak a magyarul is, többnyire Som­lyó György értő-érző fordítá­sában megjelent műveit so­roljuk — nagy latin-amerikai ' költője 1953-ban elnyerte a nemzetközi Lenin-békedíjat. 1965-ban pedig az irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Ez a két kitüntetés rendkívül PETRARCA Éppen hatszáz esztendeje J— 1374. július 19-én — halt meg Francesco Petrarca. Aki ismeri Daloskönyvé-t, s külö­nösen az abban olvasható, csodálatos szonetteket, az kissé csodálkozhat is azon, hogy az olasz költészet e nagy mestere hetvenéves volt, amikor a Padova melletti Arquában elhunyt. Hiszen szonettjeiben — e műformában, amelynek különben megteremtője is volt — már fiatalon arról szólt, hogy számára csupa kín és csapda az élet, és hogy semmi mást nem vár, mint az őt „a gyötrelmek földjé”-ről lehetőleg minél gyor­sabban elragadó halált. És arról is szólt „dalocskái”-ban — az olasz „soneto” kifejezés magyarul ezt jelenti —, hogy a Provencében meglátott, s megszeretett Laura közönye, majd halála miatt kedve és akarata olyan béna, hogy semmi­féle tettre nem képes. Valójában azonban Petrarca — amel­lett, hogy Dante után egyik megalapozója volt az addig „vol- gare”-nek, azaz ,,közönséges”-nek tartott olasz nyelv irodalmi nyelvvé történő csiszolásának — nagyon is aktív részt vál­lalt kora társadalmi és politikai harcaiban. Élete csupa ka­land volt, csupa feszültség és — mint azt Szerb Antal szelle­mesen megjegyzi — „ha létezett egyáltalán Laura, ha nem, a róla szóló versekben Petrarca nem annyira saját szenve­déseit zengte el, hanem a szerelemért való szenvedés lelki helyzeteit ábrázolta.” Tegyük hozzá azonban, hogy nemcsak a szenvedést. A Firenzéből politikai okokból elűzött családból származó, a római népvezérrel, Cola di Rienzóval barátkozó, városról vá­rosra vándorló Petrarca az újkor egyik előhírnöke volt ak­kor is, amikor szenvedésről panaszló szonettjei mögött fel- sejleni engedte a testi szenvedélyt. Lauráról — „örök és elér­hetetlen” szerelméről — szóló szonettek és stanzák, minden epekedésükkel és bánatosságukkal együtt végül is a gondola­tot sugallják: az embernek joga van ahhoz, hogy szeressen, és hogy szeressék. És egyáltalán nem véletlen, hogy nem sokkal halála után a padovai, bolognai, római diákok éppen erről és ezért írtak „dicsérő énekek”-et az eltávozott Petrarcáról. Merthogy a „Mestere” miként azt veje és tanítványa, Fran- ceschino de Brossano oly tömören megfogalmazta: — az „ég­re írta a szenvedély és a vágy jogát”. Petrarca másik vezérlő eszméje volt, hogy „a természet a legjobb vezér.” „A természet erői visszásak, — írja egy- helyütt — de ezek az erők az élet kútjai...” Saját korában bátor, megtorlást kihívó gondolat volt ez is. Nem is maradt el az üldöztetés, hiszen alig volt olyan korabeli hatalmasság, amely végül is ne kergette volna el magától a „veszedelmes” — mert új gondolatokat hirdető — költőt. Petrarcát a klasszikus magyar költők is nagyon szerették. Petrarca hatott Csokonaira, Kisfaludy Sándorra és — nem utolsósorban — Ady Endrére. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy Ady — aki már Lédának írt első verseiben idézi Pet­rarca emlékét és Daloskönyvé-t — Párizsban élte még a köl­tő születésének hatszázadik évfordulóját. És egy 1904-ből kel­tezett cikkében, többek között, ezeket írta: „íme, hatszáz- esztendők után Petrarca élőbb, mint valaha. Szonettjei jég- olvasztóan forrók.” Halálának évfordulóján sem lehet mást mondani — szeb­bet, tömörebbet — Francesco Petrarcáról. A. G. ._ pontosan és plasztikusan feje­zi ki Neruda életének lénye­gét: költő volt ízig-vérig, az irodalom egyik nagy alkotója és nagy szerelmese. És közéle­ti férfi, kommunista, békehar­cos volt utolsó csepp véréig, költészetében és minden más megnyilvánulásában: mél­tóbb tulajdonosa nem is le­hetett volna az effajta közéle­ti magatartást jutalmazó nem­zetközi Lenin-békedíjnak. Louis Aragon Chile csalo­gányának nevezte. Teljes ének című művéről így lelkesedett Hja Ehrenburg: „Hatalmas el­beszélő költemény ez, költői enciklopédia, modern biblia, a kontinensek története és földrajza ; . .” És végre eljött az idő, hogy költészetét, emberségét, köz- életiségét hazájában is ugyan­úgy becsülték, mint külföldön. Salvador Allende Népi Egy­ség kormánya az ő kormá­nya volt, próféta lehetett vég­re saját hazájában, szép meg­bízatást is kapott, Chile pá­rizsi nagykövete lett. Csak mind jobban elhatalmasodó betegsége miatt kellett e meg­bízatásáról idő előtt lemon­dania. Hazatért Santiagóba. Még megérte a Pinochet- puccsot, majd a fasiszta jun­ta hatalomátvételét követően, 12 nap múlva meghalt. Halála után fasiszta parancsra fel­dúlták lakását a katonák és sok értékes dokumentumot megsemmisítettek, sírját fel­törték, hamvait tömegsírba szórták. E perc-emberkék dühödt dá- ridóját, mondani se kell ta­lán, szelleme, költészete, em­berségének példája, nagysze­rű lényének emléke túléli. Barabás Tamás Az újraértékelt Görgey Féja Géza könyve Vae victis! — de százszoro­sán jaj azoknak, akik túl­élik bukásukat, s túlélik le­győzőiket is. Görgey tudta ezt, s még 1852-ben elmond­ta magamentségét (Mein Le­ben und Wirken in Ungarn), bár nem voltak illúziói, s azt is tudta, hogy az árulás bé­lyegét már régen homlokára égették. Nem sokkal Világos előtt a Respublica egyik cik­ke éleszti a gyanút, majd Kos­suth nevezetes viddini levele már félreérthetetlenül mutat Görgeyre. A „tiprott hŐ6” mel­lett alig hangzik el érv, tu­lajdonképpen csak Gyulai Pál próbál igazságot tenni, de ugyan ki olvasta méltatlanul feledett Romhányiját? Még most is foly e régi per, Szerény lantom nem dönti el! Görgey mindent és minden­kit túlélt, majdnem az első világháborút is, a „régi per” azonban nem dőlt el, s ítélet végtére mindmáig nincs. S közben azt is látnia kellett, hogy a nagy március eszméi hogyan devalválódtak, mint váltak üres frázisokká ünne­pi szónokok alkalmi beszédei­ben, s a dicső honvédsereg­ből maradt utolsó hírmondók, Görgeyvel együtt, már arra is alkalmatlanok voltak, hogy a kapitalizálódó ország emlé­kezetét ébren tartsák. I. Fe­renc József, a 49-es tömeggyil­kos, „gáláns uralkodóvá” lé­pett elő, s a millennium újabb okot és ürügyet szolgáltatott ünneplésre és frázisokra, mi­közben „kitántorgott Ameri­kába másfél millió emberünk.” Csak a legenda maradt meg az áruló Görgeyről és a dicső Kossuthról, önmagát élesztve és táplálva, miután legegy­szerűbb nagy sémákban gon­dolkozni. „A közhitben az igazságnak eddig az egyetlen akadálya, hogy még mindig azt hiszik: Kossuth annál fé­nyesebb, minél sötétebb Gör­gey” — írta a kitűnő Péterfy Jenő, Görgey István könyvé­vel kapcsolatban, de a köz­hellyé vált Görgey—Kossuth ellentét csak élt tovább: a Kossuth-legendával párhuza­mosan kialakult egy Görgey- legenda is, az árulóról, mely ma is tartja magát. Féja Géza szinte a lehetet­lenre vállalkozik, amikor a legendák sűrűjébe vág igaz­ságosztó kardjával, azzal a hősi elszánással, ami egész pályáját jellemezte, a Vihar­saroktól a Visegrádi estékig. Korábban két nagy formátu­mú regényben próbálta ki tör­ténelmet idéző-feltámasztó ké­pességét: a Kuruc-idő és a Csillagok vigyáznak minden bizonnyal történeti regényeink legjobbjai között van. A Vi­segrádi esték mégsem ezt az utat járja, nem elbeszél, a szó hagyományos értelmében, ha­nem hatalmas belső monoló­gokkal idézi fel a történel­met. Közelebb jár az esszé­hez, mint a regényhez, mert a tényekkel, adatokkal szem­ben a legkisebb szabadságot sem engedi meg magának, ugyanakkor — kivételes írói bravúr! — olyan feszültséget, úgy is mondhatnánk, színpad­ra kívánkozó feszültséget tud teremteni, ami a Visegrádi estéket remekművé avatja. Ezek a dialógusok már az el­ső sorokban élettel telnek meg, s Görgey szavai, amit Féja kitűnő stílusérzékkel kö­zelít az élőbeszédhez, szinte személyes jelenlétét sugallják. Nem védőbeszédet mondat Görgeyvel, ez lenne a könyr nyebb, hanem szavaival te­remti újjá a dicső napokat, lehántva róluk legendát és balítéletet, nemzeti elfogult­ságot és romantikus közhelye­ket. Görgey beszél, de foly­ton érezzük, hogy ez az igaz­ságkeresés nem egy ember magát mentegető érvelése, mert miközben Féja Görgey szájába adja a szót, az igaz­ságot mondatja el vele. A ke­serű igazságot. Mert 48 va­lóban az volt, aminek Arany nevezte, „világ csudája”, de közben személyes érdekek üt­köztek össze, emberi tehetet­lenség, sőt tehetségtelenség bizonyult méltatlannak a nagy időkhöz. „Mindig szerettük a hazát, ámbár gyakran rosszul szolgáltuk" — vonta le a szi­gorú tanulságot a túlságosan is józan Kemény Zsigmond, s vonja le most Féja Géza. Mert a Visegrádi esték lap­jain a nagy idők szereplőinek, akik eddig békésen éltek egy sematikus történetszemlélet zárt világában, retusálatlan képét kapjuk: a melldöngető Perczel Mór hiú és hebehur­gya, Szemere Bertalan kon­cepciótlan, Dembinszki tehe­tetlen, s Kossuth csodált és csodálatos retorikája képza­varba téved; Féja végre ki­mondja, hogy az iskolai me­moriterré lett beszéd merész fordulata (a nemzeten a po­kol kapui sem vesznek erőt) bántó képzavar. Mégis, a Vi­segrádi esték nem a manap­ság divatos deheroizáló köny­vek sorába tartozik, nem is akar az lenni. Az igazságot, a kijózanító igazságot szolgál­ja olyan eszközökkel, oly szuggesztív erővel, hogy a könyvet letéve úgy érezzük, irodalmunk egy nagy művel lett gazdagabb. CSÄNY1 LÁSZLÓ ü II L iF Ü L Esztendők óta nem látott barátommal Zá­rnod Z. Oszkárral talál­koztam a minap. For­rón kezet szorított ve­lem, aztán erélyesen belémkarolt: — Most nem mene­külsz! Amióta nem ta­lálkoztunk, megnősül­tem. Néhány percre fel kell ugraood hoz­zánk. Megadóan bólintot­tam. Rövid séta után meg is érkeztünk, a kö­zelben lakott, egy ko­pott, öreg bérház má­sodik emeletén. Az aj­tón névtábla. Arany betűkkel csillogott a neve: ZÁMORI Z. OSZKÁR. — A névtáblát Nica­raguában csináltatta az ott élő fivérem. Ná­lunk képtelenek ilyen mestermunkát készíte­ni — mondta gőgösen Oszkár. Aztán belép­tünk a konyhába. Zá­rnod büszkén kihúzta magát: — Vedd tudo­másul, a lakásunkban nem találsz hazai ter­méket, árucikket. Ná­lam minden valódi kül­földi. Sok rokonom, is­merősöm él a világ minden táján, ők segí­tettek ezekhez a csodá­latos holmikhoz. Pa­rancsolj, tekintsd meg! Ez egy burmai gyúró­deszka. Háromszögletű. Ilyent nálunk nem gyár­tanak. A magyar ipar­nak ehhez még fejlőd­nie kell. — Ami igaz, az igaz — bólintottam bele- egyezően. — Parancsolj, nor­vég sótartó. Tizenhat lyuk van rajta. A hazai gyártmányokon csak ti­zenkettő. — Fantasztikus! — Most mutatok ne­ked egy valódi óindiai palacsintasütőt. A misztikus Kelet lehele­tét érzem, ha ezen ké­szítik a túrós palacsin­tát. — Irigyellek, öre­gem — mondtam alá­zatosan Oszkárnak. — A büszkeségem egy kazahsztáni hal­bontó kés. Ezzel aztán lehet bontani, öregem. De ez még mind sem­mi! íme, egy francia húsklopfoló. Érdemes elgyönyörködni ebben az elegáns, könnyed formában. A gall szel­lem diadalmas alkotása ez. Egyetértesz velem? — A legnagyobb mértékben — hajoltam meg előtte. Zárnod jóvoltából megtekinthettem egy valódi portugál tea- szűrőt, láthattam Fü- löp-szigeti citromfacsa- rót, svéd főzőkanalat, tadzsik nokedliszagga- tót, inka kompótos tá­lat,- új-zélandi merő­kanalat, japán sodró­fát, zambiai mosófaze­kat, Las Vegas-i tök- gyalut. — Mit szólsz mind­ehhez? — érdeklődött dölyfösen Oszkár. — Nálam barátom, min­den külföldi. — Gratulálok! És Irigyellek! — mondtam elragadtatással. Abban a pillanatban csenget­tek. Zárnod kiment aj­tót nyitni és egy hölgy­gyei tért vissza. — Engedd meg, hogy bemutassam a felesé­gemet. Mi tagadás, a nő eléggé csúnyácska volt. Hogy finoman fejez­zem ki magam. Meg­döbbenésemet látva, Zárnod Z. Oszkár a fü­lemhez hajolt: — Igaz, hogy nem szépségkirálynő, de ami a fő: originál külföl­di... I Galambos Szilveszter

Next

/
Oldalképek
Tartalom