Tolna Megyei Népújság, 1974. április (24. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

■*

I

w

Tizenhárom gyerek útja

110 tojás és 8 kiló sonka a sxükebb család asztalára — A cári katona unokái

Szaszin Miklós, ekkor még

Nikolai Szaszin, 1914-ben indult el egy ukrajnai faluból, hogy őfelsége II. Miklós, minden oroszok cárja parancsára hadra keljen két másik föi- ség — a német császár és az osztrák—magyar császár-király — katonái ellen. A hadakozásból fogság lett, Nikolaj Szaszinból pedig idővel magyar állampolgár. A fiatal ukrán jóképű legény lehetett, erre a mai, felsodrott, hófehér bajuszú, 84 éves öregembert ábrázoló fényképről is következtetni lehet. Évtizedek múltak el, míg végre, jóval a fel- szabadulás után hazalátogatott felkeresni szépszámú testvérét és hozzá hasonlóan szívós, 102 éves aoiát. Magyar földön is megőrizte a Szaszi- nok családalapító kedvét. Kilenc gyermeke, harmincöt unokája és nyolc dédunokája él szerte az országban. Az unokák közül tizenhárom Dombo- riban született a pusztán, őket szerettük volna felkeresni. elsősorban azonb?-> az anyjukkal beszéltünk, id. Kovács Györgyné. született Szaszin Erzsébettel.

Kovács nevezetű féltucat él a pusztában, de ha az érdeklődő elárulja, hogy a „nagycsaládos Kovácsékat” keresi, akkor gyorsan kap útbaigazítást A piros-kék rácskerítés előtt hét év körüli kisfiú.

— Itt laknak Kovácsék?

— Itt lakunk, — mondjaNehogy véletlenül mégis

másokat háborgassunk, rákérdezünk:

— Hány testvéred van?

Kis habozás, aztán a ténymegállapítás;

— Sok.

Helyben vagyunk. Kovács Györgynét a szomszédból hívja haza- legkisebb fia. Szíves szavú, eleven szemű asszony, ötven körüli. Barátságosan tessékeli befelé a vendéget:

— Csalánért akartam menni a kislibáknak, de az várhat! Itthon az uram is, beszélgethetünk.

Kovács György, az .Állami

Építőipari Vállalat paksi betontelepének munkása, gipszbe tett lábbal őrzi az ágyat. Üzemi baleset Mindketten természetesnek érzik, hogy a gyerekekről akarunk beszélni. Bár idáig, így mondják, nem sok idegen érdeklődött utánuk. A beszélgetés a számbavétellel kezdődik, ami nem könnyű- Még a személyi igazolványt is segítségül kell hívni. mert Éva, a hetedik, mindenhogyan ki akar maradni a sorból. A sor;

— György, született 1945- ben, most hegesztő Marcaliban. István (1946.) érettségizett, üzemanyag-kezelő az ÁÉV-nél. Ferenc (1949.) buszvezető a 11-es Volánnál. Anna (1950.) egy hajógépész felesége, varrónő Tolnán. Erzsébet (1951.) ugyancsak varrónő Szekszárdon. Ilona (1952 ) varrónő Marcaliban...

— Ezek hárman együtt tanulták a varrást. Nagyon szerettek varrni, — szól közbe az anyjuk.

— Éva (1955.) Faddon, egy

tsz-gépkocsivezető felesége. Kati (1956.) ismét csak varrónő. Magdi (1957.) a Bőrdíszműben dolgozik, ipari tanuló- Ágnes (1959.) az utolsó általánost járja, ő óvónő szeretne lenni. Laci (i960.), Marika (1962.), Attila (1967.) iskolások.

Ismét az anya:

— Gyuri fiam hat és fél kilóval született, de öt kiló alatt nem volt e£v se! Most csak öt gverek van itthon, meg egy kis unokánk, aki velünk él szóval „öt ég fél”. Megfogyatkoztunk,

Fényképek kerülnek elő, válogatót, tan csinos lányokról, jó kiállású férfiakról.

— Nem azért mondom, hogy dicsekedjek — szól Kovács- né, leplezetlen dicsekvő szándékkal — de csúnya nincs köztük egy se. Fényképünk azonban kevés Van, mert amelyik hazajön és itthon kotorász. az mind elhord belőle.

Egyik-másik felvételen any- nyian vannak, hogy szinte teljesen eltakarják a kis házhoz ragasztott tornácot. De nemcsak a gyermeklétszám lenyűgöző, hanem például az is, ami a közelmúlt kettős ünnepen a hazalátogatott szűkebb család asztalára került. Kovácsáé mosolygós dicsekvéssel meséli.

— Ha akkor eljönnek, beszélhettek volna 6zinte valamennyivel. Három tyúkot vágtam levesnek, pörköltnek. A tésztához, süteményhez felhasználtam száztíz, tojást. Megettünk egy jókora, olyan nyolc kiló körüli sonkát és három kiló háziszalámit. Meg kenyeret, amennyi kellett. Sok ez?

Utánaszámolunk, nem sok.

— Hogyan fértek?

— A kertben is terítettünk, de volt amelyik kézbe vette a tányért, úgy evett.

Az újságíró szerencsére idejében észbe kap és nem engedi eluralkodni magán a felületes „mennyiségi szemléletet”. Sok az lehetett, ami hosszú évekén át a kis. kétszobás házban történt. Sok volt a munka, a törődés, a gond. Láttunk már felelőtlenül szaporodó nagy családokat, elsősorban cigányoknál, de Ková- eséknak egyetlen felmenőjük se volt az. itt nem ilyesmivé találkoztunk, ez az előbbi fel sorolásból is kitűnik. Azt kellene kihüvelyezni, hogy miként nevelt fel egy kétkezi munkás, meg a párja ennyi gyereket. Ne essünk ugyanis tévedésbe! Kovácsékat. elsősorban az asszonyt mindenki csodálni fogja, de azt senki nem várja, nem várhatja, hogy példájának követői lesznek. Cseppet sem biztos, hogy a férj és feleség mentes minden emberi hibától, de ez nem fontos, hiszen egyikünk se az- Maga a tény, hogy 48—50 éves korukra nyolc gyereknek szakmát adtak a kezébe, további ötnek minden számítás szerint előbb-utóbb majd szintén; a felnőtt gyerekek pedig egymást és szülőt szeretőn máig hazajárnak, szívósságra és a szülők óriási emberi tartására vall.

— Mit kaptak a társadalomtól?

— Munkát, fizetést, szülési segélyt, ‘ csecsemőkelengyét, a törvényes családi pótlékot. Éva születése után 1800 forintot, meg az anyasági érdemérmet, de azt a házzal együtt elvitte az árvíz.

A jelenlegi ház („ahol a két szobában tán sosem volt sok egyéb, mint ágy mindenütt ”) „árvizes”. Még nyolc évig kell fizetni utána a kölcsönt, ami Kovács György 11,40-es órabéréből és az asz- szony 1200 forintos keresetéből nem könnyű.

— Ha ez megváltozna valahogy...

Az asszony hol dolgozott, hol nem, persze, ami a házon kívüli munkát illeti.

— De amikor valamelyik gyerek már megállt a lábán, mentem dolgozni ismét. Voltam a KISZ-táborban, most meg az ÁÉV uszályosainak élelem beszerzője va^vok.

— Végtére is, hogyan sikerült a gyerekeket felnevelni?

Ez alighanem fogas kérdés, ügy tűnik, hogy nem tudják. Elbizonytalanodnak. Valahogyan.

— Állatot mindig tartottunk. meg amikor csak tudták,

b gyerekek egymást is segítették... ,

Ez. más példából jól tudjuk, a nagy családok emberi szinten maradásának egyik alap- feltétele.

— Feri ugyan csintalan volt...

Gyurka se lehetett éppen "szent, mert az apja betegségében most azt a mankót használja, amit egykor elsőszülöttje kényszerült, amikor a maga készítette robbanószerkezet szétroncsolta a térdét.

— De jól, sőt kitűnően tanultak mindnyájan. Gyurkát jutalmul még az NDK-ba is elvitték.

Ami azért mindenhogyan a társadalom segítsége, ha fentebb ki is maradt a sorbóL

Most a gyerekek segítik a szülőket.

— Segítettek a televízió, az olajkályha és a mosógép vásárlásánál- Mondták, hogy „Ne mindig kézzel mosson, anyu!”. Amikor a két redőnyt csináltattuk, abban is részük volt.

mm

A Kovács házaspár.

— Engedjen meg egy valószínűleg csak férfiember szájából jöhető kérdést! Nem bánta meg?

Az elnehezedett, > termetes asszony elmosolyodik:

— Dehogy bántam! Tudja, ha újra lehetne kezdeni, ak-' kor 6e lenne másként De újFotó: Komáromi Zoltán

rakezdeni nem lehet. Most már csak azt kívánom, hogy egy-két unokám akkor is itthon futkározzon. ha ezek a legkisebbek kirepülnek- Ne maradjunk egyedül, hiszen gyerek nélkül maga van az ember.

ORDAS IV -ÍN

Az emberekről, a városról...

Nem dombóvári. Bicskén született 1908-ban és a nagykőrösi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet 1929-ben. Kö- lesden kezdett tanítani, ott is nősült. Két lánya is ott született. Még Kölesdeií kezdte el tanulmánya folytatását, a pécsi tanárképző levelező tagozatán. Amikor végzett Dombóvárra hívták. Az 1952— 53-as tanévet már az újdombóvári általános iskola igazgatójaként kezdte el.

Kiss Ferenc nyugalmazott iskolaigazgató, a dombóvári városi és a megyei tanács tagja, a dombóvári megyei tanácstagi csoport vezetője. Hatvanöt éves, fiatalos külsejű, mozgékony ember.

Népköztársaság utcai lakásukban beszélgetünk, pontosabban a kisebbik szobában, ahonnan átlátni a szomszédos városi tanács épületére és a közelmúltban felépült emeletes házakra.

— Közel a tanács.

— Igen, és ez előnyt is jelent a számomra. Amikor két éve ideköltöztünk, Vi- dóczy elvtárs, a tanácselnök, még tréfálkozott is, hogy na, Feri bácsi, most azután mindennap láthatunk a tanácson.

— így lett?

— Nem egészen. Mindenesetre gyakran megfordulok a tanácson és ennek a magyarázata nagyon egyszerű. Tanácstag vagyok és egy tanácstagnak mindig vannak gondjai, problémái.

— Mikor lett tanácstag?

— Húsz évvel ezelőtt.

— Mi köti Dombóvárhoz? — Megszerettem a várost. Nem

cserélném el ezt a nagyon szép lakást egy ugyanilyen

budapestiért sem. Bár egyik lányom ott él, és nemegyszer mondta már, hogy költözzünk közelebb hozzájuk.

— Mi jut .eszébe a húszévi tanácstagságról ?

— Először talán az újdombóvári általános iskola. Sok gondunk volt vele, mert kicsi Volt az épület. Nem tudtunk a gyerekeknek napközis ellátást sem biztosítani. A hatvanas évek elején szerveztem, mozgósítottam a szülőket. Társadalmi munkában oldottuk meg az iskolabővítést, két tanteremmel toldottuk meg az öreg épületet. Ezenkívül, egy volt kocsmahelyiségben megfelelő napközi otthont alakítottunk ki. Sajnos a régi probléma kiújult, mert a két tanteremmel bővített iskola ma már nem elégíti ki az igényeket. Tudomásom szerint rövidesen sor kerül az iskola újabb bővítésére.

Kiss Ferenc hirtelen feláll, az asztalfiókból füzetet vesz elő.

— Ebben gyűjtöm á választókörzetben élők gondjait.

— Nézzünk meg néhányat.

— Ilyenek vannak itt többek között, hogy kisajátítási probléma, boltügy, örökbe fogadás, lakásügy . . . Igen, lakásügy. Erről egy nagyon emlékezetes eset jut eszembe. Két, vagy három éve történt, hogy tudomást szereztem egy tízgyermekes család nehéz lakáskörülményeiről. Felkerestem őket, utána azonnal a tanácsra mentem és beszámoltam a látottakról. A család ügye megoldódott, ma háromszobás lakásban élnek, s ha jól tudom, a szomszédos háromszobás lakást is megkapták, mivel az előző bérlő elköltözött onnan.

— A társadalmi munkát nem kötelező vállalni . . .

Nem várja meg a mondat végét.

— Áz igaz, hogy rtem kötelező. De az emberben mindig van olyan törekvés, hogy a munkakörénél többet tegyen. Akármilyen kevéssel is, de mégis többet. Én is így 1 kezdtem.

— Hálásak az emberek?

— Hálásak ' és megbecsültek ezért, amit tettem. De

nemcsak a választókörzetemben élőkre gondolok most, hanem a város vezetőire is.

— Vannak-e barátai?

— Igen, sok. A nyugdíjas mozdonyvezetőtől a művezetőig. Ellénségeim? Nem tudok róluk. Egy biztos.. Sosem törekedtem arra, hogy mindenkinek tetsszen az, amit csinálok. Szerintem, aki erre törekszik. előbb-utóbb rossz vágányra fut.

ügy látszik, a Kiss családban lesznek folytatói annak a munkának, amit az apa, Kiss Ferenc elkezdett. A legszűkebb családban nincsen ugyan tanácstag, van olyan mindenesetre, aki társadalmi munkában jó nevű tánccso-, portot vezet.

Az évtizedekig végzett társadalmi munka elismerése természetesen ntem maradt el. Kiss Ferenc tulajdonosa a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésnek, birtokosa ezenkívül a Dombóvár fel- szabadulásának 20. és 25. évfordulója tiszteletére adományozott emlékplakettnek is. Mégsem elégedett. Azt mondja, nagyon sok a munka és kevés rá az idő. Most például a limlom-napokkal van elfoglalva, s azzal búcsúzik, hogy siet a választókörzetbe, mert az ott lakók házai elől éppen ma viszik el a feleslegessé vált, használhatatlan kacatokat.

— Felér ez az akció egy tavaszi nagytakarítással — mondja végezetül, és olyan gyorsan pattan a kerékpárra, mintha nem is hatvanöt éves lenne.

VARGA JÓZSEF Fotó: K. Z.

19 74, április 28*