Tolna Megyei Népújság, 1973. november (23. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-04 / 259. szám

Simon Károly: A tüskei temetőben Negyven prédikátor Moldova György könyve Tenyérnyi hely. Négy-ötszáz négyszögöl Földben pihen a cseléd sírgödör. Drótból-volt rozsdás koszorú-fonat Alatt a tüskepusztaiak. Fejfáikról Szél-, Víz- és Nap-elem Mossa sorsukat; mi volt idefenn. • Be-tű-zöm. Alig áll össze nevük: Pin-ce-he-li, Á-cs, Sa-va-nyú, Es-küdt, Kar-dos és Bucs-kó — o mélyben alant. ...De középen mást is nyugtat e hant: Csendőrség-csősznek a temetőben Báró H. H. Mór urék is, — ketten. * Ácsok, Savanyúk nem sokat éltek, Félszáznál ritkán hogyha több évet. S gyermekeik? — Kik a pusztai sort Folytatták volna, mi apjuké volt: Savanyú Mariska csak két hetet, Ács Lajoska meg hármat élhetett. • S Mór úr? — Márványban mély arany betű: Nyolcvan éves volt, hosszú életű. Jobbján: A .... házy Malvin, a neje, Neki is hetvennégy esztendeje. Márványtömbről Szél-, Víz- és Nap-elem Nem mossa sorsukat; mi volt idefenn. VIGASZ: Mór úrék csupán hosszú éveket —, A tüskeiek Jövendőt éltek megl MAHOLNAP húszezres „vá­rosukban lakó” dombóváriak közül aligha páran ha tudják, hogy az Erzsébet utcai „Nagy” temetőtől mintegy másfél kilo­méterrel északkeletre, a „Te­lepi” temetőtől viszont egy jó kőhaj ításnyira északnyugatra; a tüskei akácos szomszédságá­ban egy harmadik is volt. a valamikori Ó- és Üj-Dombóvár közötti: a tüskepusztai cseléd­temető. gesen idetérőknek. Sőt! Az akácos tisztásán augusztus 15- én a Szent István napi „telepi búcsún” a tüskei uraság, Hugó báró még lampionos-zenés gar. den partyt is itt adott a ne­mes vármegye és a két község urai, s községeink jobb pol­gárai részére. Színes fény így szüremlett, édeskés muzsika így szállott a kiégett szemek­kel és bezárult fülekkel fekvő pusztaiak fölé. Az ő „urasá­guk” még a búcsú ügyében i6 eltért hát tőlük, mert a tüs­keiek Szent Vendel (október 20.) napján, az állatőrző em­berek állítólagos védszentje ünnepén tartották azt • A TEMETŐK tárgyi emlék, jeleiből az erre vetődő mai vándor bizony már nem sokat talál. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt itt. egyedül báró H. H. Mórék (tán valamiféle ..lecsú­szott” urasági jószágkormány­zó!) középen emelkedő fekete­márvány síremléke jelezte a temetőbeli tér-idő kiterjedését. Ugyanakkor, a tüskeiek egy­két fejfáján már csak a „törd a fejed!” betűzésével voltak olvashatók, összerakhatók a Tüskében ismert néhai cseléd- és bérescsaládok nevei. Sír­dombjaik púpjaikkal azonban már tótágast a földbe süpped­ve. kötésig érő sefűsefa gazzal fölverve, egyike-másika hajda­ni. kis kerek koszorúk váza­leikét adó rozsdás drótszál­lal is megpántolva pihentek a kiserdő és a mozdulatlan idő árnyékában. A déli oldal leg­szélső sorában pedig egymás mellett, (minden bizonnyal: utolsó keresményüket is ebbe ölve. s még így is csak olcsó!) szlávosan sajátos kőoszlopok ledőlt maradványai mutatták az első világháború kénysze­rítő „munkaközvetítésével” e pusztáinkra fogolyként került, s itt elhunyt szerb, horvát és orosz cselédek sírjait. Az alig munkált köveken ilyen ke­resztnevekkel: Joszip, Dusán, Márko és Iván. Még ebben a kicsiny kis pusztai temetőnkben is micso­da internacionalizmusa volt ta_ lálható a századforduló kelet- európai szegénységének! Aki olvasta Moldova György aktuális problémákra reagáló riport-szociográfiáit, merész szatíráit, a modern ember ví­vódásait tükröző kisregényeit, az meghökkenve veszi kezébe legújabb munkáját, a „Negy­ven prédikátor” című történel­mi regényt , Az' író által kiválasztott tör­ténelmi pillanat a Wesselényi- féle összeesküvés utáni idő­szak. A bécsi udvar elérke­zettnek látta az időt, hogy Magyarországon bevezesse a nyílt abszolutizmust, és ezzel együtt teljesen felszámolja a magyar önállóságot. „A ma­gvarok rebelláltak, s ezzel minden privilégiumukat el­vesztették, mostantól kezdve tehát mint armis subjecti, fegyverrel alávetettek kezel­tetnek” — fogalmazódik meg evkor a hírhedt jogeljátszási elv, melyre később is oly so­kat hivatkoztak a Habsburgok történelmünk során. A rendi alkotmány felfüggesztése mel- ’ett megkeződött Magvarország tervszerű kirablása. Hazánkat ”émet zsoldosok árasztották el. akik amerre mentek, raboltak, fosztogattak. A itdvar a iezsuiták segédkezésével az európai ellenreformáció sodrá­ban elhatározta, hogy meg­se^mi-efti a ma gyám világi protestánsmozgalmat. Nálunk a protestantizmus ebben az időszakban nem kizárólag val­lási vérdést ielentett. Pol't'kai hovatartozást, nemzeti ellen­állást felezett ki, a haladás szolgálatában állt, a nemzeti kultúra továbbvivője volt. . Ahhoz, hogy Magyarország német legyen, e’őbb koldussá ”s katolikussá kell tenni” — ie’entette ki Kollonits püspök, ♦ör-'énvszéki elnök. Ennek a gondolatnak a * jegyében idéz­tette meg Pze’eocsényi Gvörgv érsekkel együtt a pozsonyi Ó-Dombóvár, az egykori vas­utastelepülés és Uj-Dombóvár, a hajdani Eszterházy-urada- lom „eszmei községe” hasítot. ta és taszította ki települé­sünk 1880-as térképén a „Pusz­ta Tüske 133. sz.” magassági ponttal jelölt területre, sűrű és áthághatatlan gledicsia-ke- rítéssel határoltan ezt a kis pusztai sírkertet a tüskeieknek. Kizárólag a pusztai cselédek­nek, béreseknek; az itt dolgo­zó négy-ötszáz agrárproletár­nak. Igaz; meg az első világ- háborús szerb, horvát és orosz foglyainak, akik Tüskén és a környező pusztákon 1918. után szolgáltak halálukig magányo­san. esetleg cselédcsaládot ala­pítva maguk is. Eszterházy herceg és itteni nagybérlője: báró Dőry Hugó uraság gondoskodtak róla, hogy a különböző osztályok tagjai ne zavarják egymás nyugalmát. A pusztaiak holt­testük porával sem kevered­hettek a községbeliekkel, a „városiakkal”. így azok életük leteltével is „kint maradtak” a pusztán. * AZÉRT megfelelő, mondhat­juk : komfortos öröklakásuk volt a pusztaiaknak itt. a kis­erdő mellett. Eső. napfény és madárdal — minden tovább­élés lételeme — bőven volt jussuk és tulajdonuk a végle­Népiíjság 9 1973. november 4. Petőfi orca Megjegyzések Csepregi Béla tanulmányához Most jelent meg a Tolna megyei Tanács VB. művelő­désügyi osztályának kiadásá­ban Csepregi Béla Petőfi Sár- szentlőrincen című tanulmá­nya, melynek egy lábjegyzete rám is hivatkozik, ám úgy érzem, némileg félreérthető formában. Amint félreérthető az is, amit Csepregi Béla Pe­tőfi arcképéről ír. Csepregi Béla birtokában van egy Petőfi-fénykép, ami egé­szen pontosan 1878 végén ké­szült s több ezer példányban terjesztett retusált másolat az eredeti dagerrotípiáról. Ezt a képet hozta el hozzám Ka­pitány Ferenc fényképész, szakvéleményt kérve. Nem va­gyok Petőfi-kutató, Petőfi- ikonográfiával sem foglalko­zom, a kép azonban annyira közismert, hogy rögtön felis­mertem, bár „érthető izgal­mat” igazán nem okozott, ugyanis ezt „sárszentlőrinci Pe- tőfi-képként” kezelni nem le­het, hisz nagyon sok példány­ban forgott közkézen. A kér­dés leghivatottabb ismerője Várkonyi Nándor, évtizede­ken át kereste az igazi Petőfi- képet. s kérdésünkre kész­séggel állt rendelkezésünkre, sőt kutatásait summázó Az üs­tökös csóvája című könyvét át is adta. Semmi okunk sincs arra, hogy Várkonyi ma már egyedül hitelesnek elfogadott kutatásait kétségbe vonjuk. Ezek szerint a „sárszentlőrinci Petőfi-kép” Klösz György erő­sen retusált (és tévedésből megfordított) másolata, ami­ről nem lehet feltételezni, hogy „közelebb áll az első fo­kú eredetihez”. Sajnos, nem áll közelebb. Ma már félre­érthetetlenül tudjuk, hogy egyetlen hiteles képünk van Petőfiről, az, amit Escher Ká­roly hívott életre az akkorra már nagyon megromlott ere­detiről. Feltehetően igaza van Csepregi Bélának abban, hogy a Klösz-féle másolat is erről a sokat hányódott eredetiről készült, de — s ezt Várkonyi Nándor mutatta ki meggyő­zően — oly mértékben retu­sálta, hogy csak halvány má­sa annak a vitathatatlan ere­detinek, amit Escher mentett meg az utolsó pillanatban. Várkonyi egyébként Petőfi va­lamennyi fellelhető arcképét megvizsgálta, s kutatásaiból tudjuk, hogy már Klösz mun­kája előtt is készült egy má­solat (kevésbé retusált), amelynek szerzője vagy Be­szédes, vagy Országh Antal. A sárszentlőrinci kép hátára Tol­nai Vilmos azt írta, hogy Friedrich nevű fényképész ké­szítette, ez azonban nyilván­való tévedés, ilyen nevű fény­képész abban az időben nem működött Pesten. Várkonyi Nándor kutatásai szerint a dagerrotípet feltehetően Strelisky Lipót készítette, s ez jó száz évvel később Escher laboratóriumában újult meg. A tényekkel tehát felesleges vitázni. Ami engem illet, sajnos a lábjegyzet dicsőségéről is le kell mondanom, pusztán a Klösz-féle másolat azonosítá­sában volt szerenem. A töb­bit már jóval előbb elvégezte Várkonyi Nándor, aki ebben a fontos kérdésben — semmi kétség — kimondta az utolsó szót. Vagyis a „sárszentlőrinci Petőfi-kép” nem unikum, na­gyon sok van belőle, hisz épp Várkonyi könyvéből (Az üs­tökös csóvája 85. o.) tudjuk, hogy maga Beliczay, akihez Petőfi Zoltán hagyatékából a kép került, tiltakozott Klösz üzelmei ellen, megjegyezve, „hogy az illető fényképész, aki a sokszorosítással megbizatott, a daguerrotypről vagy annak előbb Országh vagy Beszédes urak által készített másolatá­ról készítette sokszorosító le­mezét, azt én nem tudhatom, miután a sokszorosító lemez felvétele pillanatában nem voltam Klösz fényképész úr műtermébenHa már Vár­konyi Nándornak nem hi­szünk, legalább higgyünk Be- liczaynak, akinek birtokában az eredeti kép volt. Klösz üzleti megfontoláso­kon alapuló retusált másolata sok zavart okozott a Petőfi- ikonográfiában. örüljünk, hogy Escher Károly laborató­riumi munkája s Várkonyi Nándor tudományos vizsgálata bizonyosságot hozott, s bár sajnos csak egy, de mégis, legalább egy hiteles Petőfi- képünk van. A vita tehát el­dőlt, s arra igazán nincs sem­mi szükség, hogy hamis mí­toszokat teremtsünk — két­ségbe vonva a tényeket — egy olyan „sárszentlőrinci Petőfi- képről”, amiből ma is több ezer darab található az or­szágban. CSÁNYI LÁSZLÓ rendkívüli törvényszék elé a protestáns prédikátorokat és iskolamestereket, azaz a ko­rabeli haladó értelmiséget. A több száz megidézett kö­zül 1673—74-ben Pozsonyban megjelent mintegy háromszáz prédikátor. Habsburg-ellenes összeesküvéssel, a tő^ö^kel való szövetkezéssel vádolták őket. A megjelenteket hármas választás elé állították: vagy „lemondanak minden evangé- lika és reíormata hitben vég­zett eklézsiái és iskolai szol­gálatról,” s így nyugodtan él­hetnek tovább. „Ha folvtatni kívánják protestáns prédiká­tori hivatalukat, tegyék azt az ország határain kívül”, azaz települjenek ki az or­szágból. A harmadik lehető­ség: „térjenek át a katholika hitre”. Aki egyiket sem volt hallandó választani, arra a koholt vádak alánján halálos ítélet várt Az író annak a negyven prédikátornak a tör­ténetét mondja el, akik mind­végig hűséggel kitartottak az idegen elnyomással szemben, életükkel példát mutatva a nemzetnek. Kocsi Csergő Bá­lint, az egvik hitvalló Prédiká­tor szemszögévé ismertük meg a per lefolyását, a választást, a helytállók szenvedését, a gályákról való szabadulást és a hazatérést. Kocsi Csergő Bálint job­bágyszármazék, aki salát bőrén ismerte mega korabeli M agyar _ ország állapotát, testvérei elnyo- morodását. Éppen azért választ, ja hivatásául a tanítást, mert elesett népén valamilyen mó­don segíteni szeretne. „Én egyszerű és biztos dolgokban akarjam használni, mint régi tanítónk: Károli Gáspár, Szenczi Molnár Albert és a névtelenek. Karó akartam len­ni a megroppant fa mellett, kés a kenyérhez” — vallja magáról. Az adott történelmi szituációban megérti azt, hogy úgy tud legjobban taní­tani és használni népének, ha pé’dát mutat a helytállásra. „Én akkor sem tudtam elfo­gadni félreáHasi lkat” — mond­ja megfutott társairól — „és most, hosszú évek múltán sem. bocsátók meg nekik. Meg kell gondolniuk: senki sem köte­lezte ókét, hogy prédikátorok leevenek. de ha egyszer hiva­talukat elvállalták, nemcsak békében, de a veszedelmek ideién is tartoztak azt betölte­ni.” A börtön és a gályarab­ság szenvedései után rá kell döbbennie, hogv a prédikáto­rok mártíromsága a protes­táns államok számára felesle­ges terhet, pusztán mevható történetet jelent, támogatásuk­ra a magyarság nem számít­hat. Az országba visszat-á-ye látja, a protestáns egyház szétrzü'lött. bármerre néz, ha­talmaskodó urak. kis haszon­lesők, pénzéhes papok szipo- lyozzák a népet. Abban az időszakban is azonban, ami­kor „Is*en magát a kérdést sem fogalmazta meg számuk­ra”. hittel vallja: „Ha erényei tökéletesek volnának * világ­nak. n°m lenne szük«á»e meg­váltásra, és mi, prédikátorok is fölöslegessé válnánk.” Is­mét az országot járja, biji/jpsó jobbágyoknak, elűzött falvak népeinek viszi a vigasztalást, az igaz szót. Felismeri, hogy Magvarország legnagyobb el­lensége az idegen király. Megesküszik, hogv élete mara­dék ereiét a király elleni harcra fordítja. A regény mindvégig töret­len szárnyalással sugallja az. eszméhez való hűség nagy- szerűségét. Moldovának min­den anakronizmustól mente­sen sikerült olvan archaizáló nyelvezetet kialakítani, mely egy pillanatig sem zavarja a ma! olvasót. \ méltóságot, emberi helytállást sugárzó mű az ó-ó eddigi legrangosabb al­kotása. KISASSZONDY ÉVA «

Next

/
Oldalképek
Tartalom