Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
Elhasznált levegő Mennyi gondot visz ez a hétfő reggeli gyors! .. . . . Mellettem ül egy negyven év körüli férfi.^ Az imént szállt fel. Lecsukta a szemét, mintha aludni akarna. Látom , szemhéját: rezeg, remeg. Ébren van,. Gondolatai^ valahol, otthon járnak. Azoknál, akiket -egy hétre otthon. hagyott. Mi jut. eszébe? Nem tudom. Négy-öt percenként kinyitja a szemét, fáradtan az ablak felé pislant. Számára nem létezik ez a hétfő reg-' geli gyorsvonat, pontosabban csak' annyira; hogy ' viszi, viszi valahova Pestre, hogy kétmillió közül egy legyen. Szemben egy fiatal hölgy ül. Izeg-mozog. Nem tetszik, hogyan tettem fel a bőröndjét, föláll az ülésre, megigazítja a kis szatyrot, a kis bőröndöt, a nagy szatyrot, a nagy bőröndöt., Leül. Neszesszert húz elő feneketlen kézitáskájából. Sorra veszi a szerszámokat: púder, rúzs. szemfesték, körömolló, lakk. Aztán mindent visszarak. Levelet vesz elő. Többször olvashatta már, látszik, gyakorta bontja, olvassa, teszi a táskába. Most is. Kétszer-háromszor. Aztán ismét előveszi. Mérges hölgy rtyomakszik fölfelé. Kiabál. „Az állomáson tanulót állítanak ide a pénztárba, hétfőn reggel, amikor tudják, mennyi az utas, aztán • majd fizethetünk”. A kosarat a lába elé rakja. A kosárból málna, vagy hasonló gyümölcs leve lassan kígyózik az ülés alá. Most a hajós kér helyet. Tessék. Nehéz, és víz-olaj szagú köpenyében ül a műbőrrel bevont ülésre. Sapkája még a fején, izzadság patakzik a tányér alól. Ül, mintha a hajósok szobra volna. Nagy, kérges kezét az ölébe ejti. Mereven nézi a képet, amely a kocsi falán megsárgult, a keretből két szeget elloptak. A kép a budapesti Széchenyi-fürdőt ábrázolja madártávlatból. A hajós sokáig nézi a képet. Talán egyszer fürdött ott. Vagy a vízről a még nagyobb víz jut eszébe, ahova talán soha nem jut el? Most egy csapat vasutas száll fel. Magabiztosan törtetnek. Üres hely nincs. Fáradtak. Mögöttük tizenkét órai szolgálat. Gyűröttek, álmosak, ujjaik hegye sárga a cigarettától. „Nincs hely.” Támaszkodnak -a folyosón, kapaszkodnak a csomagtartóba. Dörfti-himbálja a vasutascsapatot a vonat. Szótlanul állnak, szemük fényében el-el- rebben egy távíróoszlop. Biztos az ágyra gondolnak. Vagy az asszonyra. Vagy mindegyikre? A cigányok szótlanul ülnek. Ötven kilométer nem tudott kirázni belőlük semmit. Az egyik asszonyra! fekete ruha, fekete muszlin anyaggal kötötte be a fejét. Az ember kezében virágcsokor, a két nagyobbacska fiú, meg a kislány nagy fehérségű fekete bogarú - szemét az ablakra mereszti. Temetésre mennek. A vonat csak megy, zakatol. viszi a gondot, a bánatot. Mintha erre a hétfői gyorsvonatra csak gonddal teli emberek szánhatnának fel. Belép egy hölgy a fülkébe. A szomszéd ülésen foglal helyet. Szemben vele egy fiatalember. ■ A hölgy- nézi • a fiút.- „Te nem Pécsett- jártál”. De, - ott járt. Sorra veszik, kiből - mi lett. D.obhártyasértő, amint hallom a híreket, erről-arról.- Titkokat tudok meg, személyekről információkat. Tudom , már ki milyen tanár, amaz, miért vált eí, ez miért nősült, annak ki volt a pro- tektóra, az Ötödiknek mennyi a fizetése, a hatodik hogyan szerzett lakást, a hetedik ... és így tovább, tovább, sorra kerül a két osztály, mint a reggeli gyorsnál az állomások. Jó is, hogy haladunk. Mert így legalább cserélődik a gond. Vízügyesekkel telik meg a kocsi. Kiskörére utaznak. Állnak ők is, alig lehet a folyosón, a padok közt mozogni. Egyiket sörért küldik, a többi meg szoros gyűrűbe veszi a vezetőt. „Te jártál már ott, Pista!” Ismerkednek majd a vízlépcsővel. A sarokban bajuszos, siltes- sapkás ember ül, térdén faláda ringatózik. Ez az asztal. Ütik a stüszi vadászt, meg a kuoni pásztort. Tízfillérek gurulnak a pad alá. Mindig akad, aki utánuknyúl, s szép illedelmesen, szó nélkül a ládaasztalra teszi. Ennek a csapatnak ez a reggeli miséje. A betűt elfogják... Jön az utasellátó. Kosara tele. Hideg a hüsi, hideg a sör. Száraz a szendvics, gyenge a kávé. Tessék parancsolni. Az ember a szép, fehér kabátban, a nagy kosárral végigcsörtet a vonaton, alig állítják meg egy-egy zacskó cukorkáért. Két zacskó cukorkáért végigverekedni egy hétfő reggeli nehéz vonaton — gondolom ez az ember teljesen fölöslegesnek tartja, és mindig az jár az eszében, hogy miért? A fiú meg a lány már az igazgatóhelyettesnél tart, a vonat Dunaújvárosnál. A lány megszólal: „Laci, nyissa ki egy kicsit az ablakot, olyan elhasznált a levegő”. Nyissa csak, nyissa. Hadd jöjjön be egy kis friss nyári levegő, és röpüljön ebből á hétfői vonatból messze a gond. PÁLKOVÁCS JENŐ PARKLÍRA Olyan ez, mint valami csoda: egy napfényes reggelén versékre ébredtünk, költeményekre, amelyek arra kémek bennünket, hogy szeressük a tisztaságot, a virágokat, s óvjuk a parkot. Az első perc mindenképp a meglepetésé: Szekszárdon hovatovább minden tál- palatnyi helyet, ahol fű nőhetne, betonnal öntenek le, s a párrímekben szereplő virágok száma aggasztóan fogy, oly mértékben, hogy lassan sutba vághatja a lantját az ismeretlen költő, vagy témát változtathat, s ar- ról kényszerül dalolni, hogy ne pöködjünk az aszfaltra. De egyelőre azért még van némi virág: előre hát, mind, aki költő! Meghatódva olvasom ezeket a verseket. Hajdanában a komor városvezetés csak felszólító módban volt hajlandó beszélni velünk, ránk parancsolva, hogy ne lépjünk a fűre. A durva hang azonban nyilván sértette egyesek önérzetét, arról nem is beszélve, hogy azt, aki így parancsolt ránk: ne lépj a fűre! — nem is tudtuk visszategezni. Elő hát a lantot! S egy reggelen verseket olvashattunk a fák és bokrok tövében, gyöngéd lírát, amelyben egy rímet még az úttörők is kaptak, hogy vigyázzunk a város tisztaságára, a virágokra a fűre, s mindenre, amire csak lehet vigyázni. S ebben az egészben az a megható, hogy versben szólítanak fel bennünket, szépérzékünkre apellálva, hisz aki a verset szereti. a virágot sem tapossa le. Mily megható, hogy a versek szerzője, s az, aki táblára íratta ezeket a sorokat, így hisz a költészet erejében, ennyire bízik abban, hogy amit a nyers parancs nem tud elérni, majd eléri a vers. S külön megható hogy szerző és terjesztő annyira bízik a költészet erejében, hogy még ezektől a gyatra, zörgő párrímektöl is nemes hatást vár. Mert ezek a verselmények bizony siralmas alkotások, ne is szépítsük. S a szándék is visszájára fordul: rossz verssel a legjobb ügyet sem lehet szolgálni. Babits után Szekszárd új műfajjal próbálkozott, a parklírával. Nagyon rosszul sikerült. S ezt a kemény ítéletet nyugodtan kimondhatjuk, az irodalomnak ugyanis régi szabálya, hogy mihelyt a szerző letette a tollat, minden jog az olvasóé. Ebben az esetben a parkversek olvasójáé, aki magába roskadtan bevallja, hogy az ügyefogyott s kivitelezését tekintve nyilván méregdrága klapanciák nélkül is hajlandó védeni nagyon kevés parkunk virágait. cs. Népújság 6 1973. július 8. Iskolázott Részletek egy majd mindennapos monológból: Lassan elhagy a józan eszem.-Naponta verjem dagadtra a fenekét és cipóra a képét? Nem lehet. Már csak a la- káskörülmé/iyeink miatt sem lehet, mert ha nevelem éppen üvölt, mint a csapdába esett oroszlán és a szomszédok sorba jönnek, mi a baj? Mi a baj, mi a baj, az, hogy úgy hazudik ez az átok kölyök, mintha olvasná. Kitől örökölte, úristen kitől? Az óvodában csak az volt vele a baj, az iskolában csak ez a baj vele, itthon nemkülönben. De hazudott ez már akkor is, amikor alig nőtt ki a földből. A feleségem szüleinél volt ötéves koráig és tudnivaló, milyenek az öregek. Agyonajnározták, szeretgették. valóságos szentségimádást tartottak, valahányszor a gyerek szóval tartotta őket. — Mama. nem veszi észre, hogy ez hazugság ? — Micsoda fiam? Játszik a gyerek, összekeveri a mesét a maga valóságával, nem hazugság ez. Mit tudtam én csinálni? Semmit. A gyerek meg mesélt, hogy amikor ő egy öreg tücsöktől megtanult hegedülni, akkor elment világgá, betért muzsikálni az udvarokba és azon a pénzen, amit a zenét hallgató embertől kapott, nagyapának vett egy olyan szivart, ami soha nem alszik ki, és soha nem fogy el. Na, ez még hagyján, de a többi se kutya éppen. Az öregeink nevettek rajta és újra, meg újra mesél - tették vele. Hát itthon ez már nem volt. Amikor hazahoztuk az óvodából és me- sélgetni kezdett, hol az anyja, hpl én jól elláttuk a baját. Muszáj volt. Mi nem érünk rá az órákon át tartó lelkifürdőkre, hogy ne hazudozzon. Mikor végleg hazakerült már és nemcsak a nyár néhány hetére, úgy nézett ki. hogy használt valamit a nadrágolás de akkor meg olyan szótlanná vált, már azt hittük, valami baja van. Beteg. De ha meggondolom, ez volt. a nyugalmasabb időszak. Behúzódott a' szoba egyik sarkába és játszott, sokszor vettük észre, hogy beszél, hangokat ad ki. Utánozza az autót, ami a kezében van, vagy beszélget a játékaival. Ha valamelyikünk bement ilyenkor a szobába, elhallgatott, szóval, csinálhatta mindenki a maga dolgát nyugodtan, mert nevelni se kellett. Elfogytak a történetei, amiknek a valósághoz tulajdonképpen mindig volt valami csekélyke közük, no de amit a gyerek hozzátett, az több volt a soknál. Még írni se tudott és azzal képesztette el a családot, hogy ő írt egy verset, aztán azt mesélte el, hogy amikor elküldtem cigarettáért, felszaladt a járdára egy autó, ami azért nem ütötte el úgy, mint „azt a nénit”, mert ő felugrott nagy ügyesen az autó tetejére. Persze, a holdbéli tündér esete sem kutya. Ez a holdbéli tündér állítólag azonos a szomszédunkban lakó öreglánnyal. Tudod tanítónő volt és szüntelenül gügyö- részik a lépcsőházhoz tartozó gyerekekkel. Na, ez a kopott tündér próbálta nekem magyarázni, hogy hagyjuk a gyereket, sokat volt és van egyedül, élénk a képzelete, azért van tele annyi mesével, így akarja velünk közölni nahazudozók pi kis élményeit, és azért vagyunk mi a felnőttek, a szülők, hogy elválasszuk a mesét a valóságtól. Mit tudhat egy ilyen vénlány a gyerek neveléséről? Szép kis holdbéli tündér! Fél tucatszor láttam el hurkákkal a gyerek fenekét, mire lemondott a szomszédolással ösz- szefüggő hazudozásról. Most mi van? Fogalmam sincs. Azt hiszem fél tőlünk, tart a feleségemtől, meg tőlem is. Bebújik a szobájába, mint egy morcos kis medve és egyre többet szemtelenkedik. Múlt vasárnap meg kellett pofoznom. Kint játszott a ház előtt a gyerekekkel ebéd után, mi meg pihenni akartunk. Mondom neki: — Ha jön a Mariska néni — a feleségem nagynénje — nem vagyunk itthon, csak este jövünk haza. Mit ad isten, legédesebb álmomból vertek föl. Mariska néninek még a haja is égnek állt a felháborodástól. — Ti nekem nem vagytok itthon? Nekem, aki... Elárult a gyerek. Hát nem megmondta ennek a fanyar kis öregasszonynak, hogy otthon vagyunk ám. csak azt mondtuk hogy nem vagyunk otthon. Szörnyű patália kerekedett, s ami miatt majd szétrobbant a fejem, ott állt a kölyök és vigyorgott — Apu, hiszen te mondtad annyiszor, hogy nem szabad hazudni! Ha azt gondolod, hogy ez az első ilyen dobása, akkor nagyon tévedsz. Ayósom hosszabb ideig volt kórházban, apósom sem volt valami jól. Jön a levél. hogy amíg a mama nincs otthon, fogadjuk a papát. Addig soha nem kértek ilyet, de akkor is rosszkor kérték, mert éppen kivoltunk anyagilag. Tévét cseréltünk, függönyöket vásároltunk. Ha itt a papa, azért az nem mellékes. A gverek napköziben étkezik, mi az üzemi konvh;'"i. Fokát civakodtunk, míg végre én írtam meg, hogy bármennyire sajnálom, nem megy a dolog, mert a feje tetején áll nálunk minden, most cserélik a parkettát, aztán jön a festés. A papa otthon maradt, de alig másfél hónappal ezután, amikor hazamentünk húsvétolni. a gyerek kikotyogta. hogy nem úgy volt ám az, hanem.„ Mit gondolsz mit mondott, amikor elővettem? — Apu, te mindig megversz engem, amikor hazudok! Hát ez igaz. Verem, mint a répát. Nem tűrhetem hogy hazudozzon a gyerek, de azt sem ám, hogy kílocsogja a család dolgait! Eddig a monológ. Még el sem felejtettem, amikor az utcán előttem haladó két fiatalasszony közül megszólalt az, aki egy négyéves forma kislányt vezetett. — Évike, most bemegyünk a hentes bácsihoz és ha sokan lesznek, akkor sírjál, hogy te nem akarsz itt maradni! Tudod drágám — ez már nem a kislánynak szólt — akkor soron kívül kiszolgálnak, mert Évi olyan remekül nyafog. Kedvem lett volna utánuk menni, de nem mentem. Bizonyos vagyok azonban abban, hogy a módszer — amit feltételezésem szerint nem először alkalmaztak — ezúttal is bevált. Évike okosan alakította a nyűgös, türelmetlen gyereket, és a várakozó felnőttek megkönnyebbültek, amikor a szép mamr végre távozott bömbölő kislányával. A szép mama nyilván nem- volt fukar. Megdicsérte Évikét, akit én — dicséret ide dicséret oda — nagyon sajnálok. Sajnálom Évikét, mert a korához illő füllentés most az lenne inkább, hogy nyuszi volt a fűben és ülve kandikált, vagy az, hogy találkozott egy éneklő sündisznócskával, „aki” ott lakik az óvoda udvarának egyik aranyesőbokra alatt, é, irtó sok mókát tud, meg mesét. Évikét a' mama tanítja a célszerű ha- zudásra. És ez a mama lesz az. aki szintén cipóraveréssel fenyeget és azzal is operál, ha netán Évike majd úgy 8—10 év múlva saját szakállára, azaz magán- szorgalomból nem mond igazat. Felnőttek, felnőttek, felnőtt-társaim, hát nem mi tartjuk fönn a hazugság iskoláit? Nem nótünk köszönhető, ha a gyerek gyerekként, majd ifjú ember.' ként olyan iskolázottnak bizonyul szőkébb és tágabb valóságának eltorzításában? Elnézést kérek, de nem magunkat sainálom. A gyerekeket. De őket aztán teljes szívemből!
