Tolna Megyei Népújság, 1973. július (23. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
Kérdések és kérdezők Mindert héten egy teljes oldalon jelentkezik a Tolna megyei Népújság „Ön kérdez” rovata, amely széles skáláfn mutatja, hogy mennyi minden foglalkoztatja Szekszárdon, Dombóváron, Bátaszéken, Tamásiban, Murgán, Felsőnánárf, Mözsön és Pakson — megye- szerte tehát — az embereket. Elolvasva a kérdésekre a válaszokat, a mindannyiunkban meglévő politizáló hajlandóság közhasznú és általános érvényű felismerésekre juthat, olyanokra, amelyekket a tö- megkapesdlatok erősíthetők, javíthatók. Itt most ebből a szempontból. érdemes és hasznos tanulmányozni ezt a népszerű rovatot, abból a szempontból, hogy tényanyag, mond annyit a tömegkapcsolatokról, mint egy brigádvizsgálat, vagy egy reprezentatív közvélemény-kutatás. Kár lenne tehát a sorokból nem kiolvasni azt. ami a hétköznapi politizálás része, és a közéleti emberek számára Szünet nélkül feladat. Sokat mond a szóban forgó rovat a tanácstagoknak, a tömegszervezetek vezetőinek, egyáltalán a tisztségviselők mindegyikének. Jó néhány kérdés azt a látszatot kelti, hogy nem először, s nem utoljára teszik fel, hogy elhangzott az már talán tanácsülésért, tanácstagi beszámolón, vagy éppen termelési értekezleten is. Ezekben az esetekben a jogos igények, az egyéni és csoportérdekek átmenetileg vagy tartósan nem tudnak találkozni anyagi lehetőségeinkkel, rendszerint az a válasz: nincs pénz, nincs anyag, nincs erő. A szekszárdi Tarjáni László bizonyára számtalanszor megkérdezte már, hogy hová tartozik Csatár? Mi az oka annak, hogy az öt éve megépült városrésznek sem járdája, sem útja nincs? S erre a kérdésre Császár József, a városi tanács elnöke bizonyára nem először és rtem utoljára mondja azt, amit a Tolna megyei Népújságban július 4-én válaszaként közzétett Mindegy. Ezek a kérdések rendszerint elindulnak a maguk útjára, abból a feltételezésből kiindulva: jogosságuk kinyomtatva talán nagyobb nyomatékot kap, és az illetékesek rtem engedhetik- meg maguknak a kitérő, a megmagyarázó választ. Csalóka remény, mert az illetékes ismerve a lehetőségeket, csak azt válaszolhatja az újságban is, amit esetleg már közölt a helyi fórumokon, azt, hogy a következő ötéves tervben, két év múlva, és így tovább, és így tovább. Ebben végeredményben csak az a megnyugtató, hogy felelőtlen ígérgetés nincs, az illetékesek olcsó népszerűségre nem áhítoznak, óvakodnak attól, hogy félrevezessék, becsapják a kérdezőket. Ez nagyort fontos dolog, és sok szempontból az állampolgárok megbecsülése jut kifejezésre benne. A'zt is mondhatjuk, ez a politikai tartalma, az, hogy érvényesül az őszinteség, a nyíltság. Van ennek a kérdéssoka- dalomnak több más oldala is. Úgy tűnik, gyakran egyszerűbb, kényelmesebb megírni egy néhárfy soros levelet, mint felállni valamelyik rendezvényen, és élőszóval előadni azt, ami foglalkoztatja az utcát, a brigádot, a környéket vagy akár az egyes embert. De miért egyszerűbb, miért kényelmesebb? Ne kerülgessük a választ. Az emberek óvakodnak attól, hogy rájuk süssék az okoskodás bélyegét. És mi tagadás, aki sok mindenre kíváncsi, arra hamar rámondja elítélő hangsúllyal maga a legszűkebb környezet is, hogy minden lében kanál, mindig neki jár a szája, örökké békétlerfke- dik. Holott itt csupán egyfajta önként vállalt közérdek képviseletről van szó. Kényelmesebb levelet írni más okok miatt is. Vannak akik -nem szívesen kérnek szót a rendezvényeken, mert úgy vélik saját magukról, hogy képtelenek jól előadni, diplomatikusan becsomagolni közérdekű mondanivalóikat. Sok biztatásra van még szükség olyan vonatkozásban, hogy soha nem az az érdekes, a téesztag, az üzemi munkás hogyan mondja, mindig az a lényeges: mit mond. Ez a bátorítás olykor éppen kényelmi meggondolásból elmarad. Varinak munka-, és lakóhelyek, ahol a „hallgatókat” jobban szeretik, mint a „kérdezőket”. A kérdések egy másik nagy csoportjáról az embernek az a benyomása támad, hogy ha megfelelő lenne a lakosság tájékoztatása, akkor a, kérdést egyszerűen nem kellett volna feltenni. Itt van például Blatt Pál kérdése Paksról, a Május 1. utcából. Röviden arról van benrte szó, hogy a törpevízmű nem szolgáltatja kielégítően a vizet. Aztán az a legbosszantóbb az egészben, hogy a község egyik részében a_ csapok csak csöpögnek, ugyanakkor a község másik részében szirtte naphosszat locsolják a telkeket, a kerteket. Kerekes Miklós, a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat igazgatója válaszolt Blatt Pálnak. Az igazgató válasza kielégítő, korrekt és elfogadható. Teljesen világos, de úgy tűnik, a kérdések kérdésére ezzel még nem kaptunk választ. Arra, ami Kerekes Miklós válaszából azért kiviláglik. Szóval, hogy milyen is a tájékoztatás, a helyi tájékoztatás Pakson. Idejében szerez-e a lakosság tudomást arról, ami közelről érinti. Ebben az esetben mi érinti? „A paksi 6-os út melletti vízműtelep III. számú kútja eliszaposodott, vízadó kapacitása lecsökkent, javításra szorul. Ez természetes folyamat. Á Pécsi Építőipari Szövetkezet a kút javítását tárgyidő- szakban végezte el. A javítás idejére a Ill-as kutat le kellett kütrti a hálózatból. Ez a fentiek miatt érzékenyen érintette a község vízellátását'1 — mondja Kerekes Miklós. De vajon a tanácstagok közvetítésével, vagy más úton- módon tájékoztatták-e a lakosságot miheztartás végett jó előre airól, hogy javítás miatt a Ill-as számú kút egy időre „kiesik” a vízszolgáltatásból? Minden héten találkozunk hasonló kérdőjelekkel, de most maradjunk csak a legutóbbi Ön kérdez oldalnál. mert arra jobban visszaemlékszik az olvasó. Garamvöl- gyi Antalné felteszi a kérdést: mikor nyit a tolnai Madách utcai ÁFÉSZ-üzlet, amit már egy hónapja bezártak. Jóna József, a Tolna és vidéke Körzeti Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet igazgatósági elnöké válaszában elmondja: a Madách utcai 1-es számú vegyes élelmiszerbolti egységünk sajnos valóban hosszú ideig zárva volt, melynek oka, hogy az egységvezető hosszabb idő óta betegállományban van, míg'a beosztott dolgozó egyedül nem. vállalta a bolt vezetését. Szubjektív sorok Bugyi Á mólón mindig történik valami. Ha nem kap a hal, akkor „horogra” akad a téma, mint most is. Mindenki unatkozik. Hát beszélgetnek. Sok mindenről: válási-nősülési pletykák látogatják az üdülőket, az építőanyag-beszerzés hogyanjáról oktatják ki egymást az emberek ... Egy középkorú nő lesi a férje horgát és közben a mellette ülő kisfiúval kötözködik. A kisfiú három-négy év körüli. Azt mondja neki a középkorú nő: — Te nem is kisfiú vagy, hanem kislány! — Én? — csattant fel a kisfiú —. Én fiú vagyok! — De olyan hosszú a hajad, mint a kislányoknak! — De azért én kisfiú vagyok! Ugye apukám!? Az apja bólint, a kisfiú pedig lelkesen kiabálja: — Ugye, hogy kisfiú vagyok, ugye, hogy kisfiú vagyok... Apró csend guggol a mólóra. A középkorú nő ismét megszólal. — De szép bugyid van! — dicséri a kisfiú nadrágját. A kisfiú felcsattan: — Nem bugyi ez. gatya! Odanézek. Tényleg nem bugyi van rajta, hanem gatya. Helyesebben, ahogy ma mondjuk: alsónadrág. Mert a gatya nem ment ki a divatból, csak a neve „szalonképesebb”, mint sok mindené: a gyilkosság is szándékos emberölés lett, a rablógyilkosság meg nyereségvágyból elkövetett szándékos emberölés. Sajnos mindkét kifejezés azt jelenti, hogy megöltek egy embert. A kifejezés megváltozása nem változtat a lényegen. Az alsónadrág is egyeseknek gatya, másoknak alsó. nadrág. A bugyinak is más neve van — női nadrág. Még az a szerencse, hogy Bugyi község nevét nem változtatták meg női nadrágra. Muris lenne ... Ilyen gondolatok futkároznak az agyamban, miközben dühöngök magamban: annyi maradékot szórnak a vízbe, hogy a halak ettől jóllaknak és nem kell nekik még a legfinomabb giliszta sem. Valamikor a halak is jobban kaptak. Igaz, akkor nem is volt üdülőtelep meg maradék. A kisfiú az apját kapacitálja: fogjon már neki egy halat. Az apja dühös, de ez a kérés-könyörgés visszazökkent abba az eredeti gondolatba. Miközben a vizet lesem, mint gyöngyfüzért fűzögetem a gondolatokat. A kisfiú tiltakozott a kislányság ellen. Vajon miért? A kislányok is tiltakoznának a fiúsítás ellen? Egyesek biztosan. De a többség nem. Képeslap a könyvesboltban Késői epizód az idei könyvhétről. Vasárnap délelőtt egy szál magam nézelődtem a Béla téri könyvesboltban, kedvemre lapozgattam, böngészgettem a köteteket. Remek szórakozás, mások is mondják, szívesen elidőznek reggeltől estig a polcok, az állványok előtt, között. Hosszú ideig nem nyitott ajtót senki, tíz órától viszont egymásnak adták a vevők a kilincset, minthogy megjött a térre három autóbusz kirándulókkal. Először egy idős úr a trafik után érdeklődött, és közben rágógumizott. Három lány képes le velezölapot kért, egy fiatal pár prospektusokat. Rövid fél óra alatt huszonheten kerestek képeslapot és bélyeget. A könyvekre nem nézett senki. Eszembe jutott, ha jövőre tovább bővül az áruválaszték, és vasárnap, a délelőtti órákban trafikárut, rágógumit, esetleg rumos teát árusítanak, mérnek, annyian leszünk, hogy nem tudunk egymástól megmozdulni. Csak nehogy belevegyék az egyéb cikkeket a könyvforgalomba. — ír — Ez a válasz is elfogadható, de ezt a választ kérdés nélkül is tudatni kellett volna a szóban forgó környék lakosságával. Ahogy mondani szokás : eléje menni. Az ön kérdez jól mutatja, hogy milyen közösségi témák foglalkoztatják az erhbereket, hogy mire kell szünet nélkül válaszolni akkor is ha kérdezik, akkor is ha nem kérdezik a dolgozók. Egy dolgot leszögezhetünk: jobban összg kellene találkoznia a helyi tájékoztatásnak azzal, ami a szolgáltatásokkal, a kommunális beruházásokkal, a létesítmények üzemeltetésével, az áruellátással, a közlekedéssel embereket érint, velük valamilyen módon kapcsolatos. Elárulhatjuk ezt a rovatot már hónapokkal ezelőtt pihentetni akartuk, de nem lehet, mert sok a kérdés, örülünk ennek, és várjuk a többieket is. A kérdéseket minősíthetjük: vart higgadt, ingerült, bizakodó, kedvetlen, reménykedő, borúlátó. De olyan csak nagyon kevés akad, amelyet a gazdája nem vállal, tehát névtelenül küldi. Mindössze három névtelen levél érkezett. Mi a legfontosabb? Ezekből a kérdésekből anélkül, hogy beléjük magyaráznék, benne van egy nagy közéleti tartalék: készség az aktivitásra. Ez a legfontosabb. A kérdező törődő ember, és feltétlenül közösségi ember. Haszon származna abból, ha lakóhelyükön, munkahelyükön a közéleti tartalékokkal jobban gazdálkodva gyakran kérnék ki véleményüket a helyi vezetők, a község, a munkahely ügyeibert, dolgaiban, örömeiben, gondjaiban. — Sz.P — Én soha nem szerettem volna kislány lenni. Á gyermekkori pajtásaim sem. Legfeljebb akkor öltöttünk magunkra női ruhát, ha maszkába mentünk. Akkor is inkább boszorkánynak öltöztünk vagy öregasszonynak, nagy krumpli-; fogakkal... Lányjátékokat nem játszottunk, babákat nem babusgattunk,' nem tologattuk a kiskocsikat: cséplőgépet szerkesztettünk. amelynek dobját rokkával hajtottuk meg. Még a rokkát is „fiúsítottuk”. Papást- mamást játszottunk ugyan a lányokkal, de mi mindig kizárólag papák voltunk. A lányok közül több szeretett volna ugyan papa lenni, de mi nem akartunk mamákká válni, még játszásiból sem. A lányokat ma is fiúsít- ják, ha valami olyanról van szó, ami csak férfifülnek való. A lányok szívesen viselik a pantallót, a széles bőrövet, szívesen csinálnak fiús dolgokat, a fiúk ugyan elirigyelték a lányoktól a hosszú hajat, a színes öltözéket, de azért a mintás anyagból is ing lesz és nem szoknya, a piros kord- bársonyból sem pongyolát készíttetnek maguknak. Jianem nadrágot, vagy ahogy mondják — pantallót. Az unisex-divat sem a nőiességet emeli ki, hanem a férfiasságot, vagyis az ilyen ruhába öltözött nő nem a nőkre, hanem a férfiakra hasonlít. Miért van rhindez? Lehet, hogy nincs igazam, de én úgy vélem — a fiúk már kisgyerek korukban azt tapasztalják — ők mások mint a lányok. A lányok nem játszhatják azt, amit a fiúk. Ha egy kislány futballozik a fiúkkal, akkor a szülei már rászólnak: nem lánynak való az. Mert a szülők szemében, gondolkodásában vannak fiúknak és lányoknak való dolgok. A kislánynak például takarítani kell, mosogatni kell, ha kistestvére van, azt el kell látnia, meg kell tanulnia varrni, mosni — egyszóval el kell sajátítania a női munkákat. így nevelik őket. A fiúk meg leggyakrabban csak játszanak. Méghozzá olyan játékokat, amilyeneket a kislányok nem űzhetnek. Ezért van az, hogy a kisfiú még azt a kis dolgot sem vállalja, hogy ő bugyit visel. Ö'nem bugyit visel, hanem gatyát, ami később majd így módosul: „Én viselem a kalapot.” Már a kisfiúk tiltakoznak a kislányosítás ellen. Ezek a kisfiúk nagykorukban is tiltakoznak majd a „nőiesítés” ellen. És azt teszik majd, amit szüleiktől tanultak: ők'a családon belül mindig férfiak maradnak és ami ennél sokkal rosszabb — ennek megfelelően lenéznek majd minden olyan munkát, amely nem férfias, mint annak idején gyermekkorukban a lányos játékokat. Eddig jutottam a gondolatfűzésben. Megindult a kapás. Jelzés van. Apró. de jelzés. Kérem, fűzzék tovább a gondolatokat helyettem. SZALAI JÁNOS és gatya
