Tolna Megyei Népújság, 1973. június (23. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
Pillanatfelvétel Épül a millenniumi földalatti új szakasza Ladányi Mihály nálam jobban tudja. „Bajuszuk alig serken. Még moziszínésznőkről álmodoznak az iskolaklozeton, az utcán falkában kóborolnak, céltalanul, irattárak, statisztikák adathalmaza közt föl-le, föl-le a jelen-jövő páternoszterein." Bartis Lászlót találtam, kutatva sok és kívülről megtévesztésig egyforma fiú között, hogy kiteregesse tizenhét esztendős alig-életét, egy kékfehér vasbeton építmény ötödik emeletén. Egy ember jött, de kettő lökdösi egymást, erőszakosan, szorongva billennek a fotel két karja között. A munkás a tizenéves fiatal. — Zavarban van ? — Á! Dehogy. — Ha rfem akarja, nem kötelező. — Annyit szaladgált, nem akarok csalódást okozni. Pedig utálok szerepelni. Nagyképűnek tartják az embert, tudja a fene, jobb úgy élni, hogy nem ismernek, csak jó messziről, madártávlatból. — Beszélne magáról? — Hát, ha ez kell, beszélhetek éppen. Bár nem sok mondanivalóm van, ami azt illeti. Idén végzek, ács leszek és a TOTÉV-nél fogok dolgozni. Ott ugyanis eléggé változatos a munka. Egyébként bonyhád-börzsönyi lakos vagyok, apám hadikfalvi, ötvenhét éves, leszázalékolt éjjeliőr a tsz tehenészeti telepén, artyám htb., és csik- szentkirályi. öt testvérem közül a kisebik bátyám elszúrta a karrierjét, négyszer járta a hetediket és most segédmunkás a tsz-ben. A többieknek sikerült. Elég? — Miért ilyen fásult és közönvös? — Nem is tudom. Úgy gondolja? Nekem eszembe se jutott. .De ha már kérdezi'... Ott kezdődött, hogy nekem nem volt gyerekkorom. Ilyen szempontból ez eléggé érdekes. Mindig csak a munka, dolgoztam, mióta az eszemet tudom. Bár ez különösebben nem lényeges, mert más is dolgozott, az apám például, aki a munkába rokkant bele. Anyám is, meg a testvéreim is. meg minden paraszt- gverek. Meló meló után, aztán, ha valamit elvégeztem, rákontráztak. Romantikus gyerek, pedig szeretne a haverjaival az erdőben, meg erre-arra kódorogni. Hát nekem erre sose volt időm. A tanulásra se nagyon. Egy kislány meg régen, még tizenkét éves koromban megosztotta velem a zsíros kenyerét, aztán ... — Az egészen kis gyerekeket kivéve, azt hiszem, keveseknek volt gondtalan gyerekkora. — Nem azért mondtam én se, hogy sajnáljanak, vagy mert irigylek másokat. Nekem ez jutott. — Milyen érzés a „munkásélet küszöbén” lenni? — Hát ez nagyon jó. Felszabadulok és lesz egy jó’ szakmám. Én nem utálok dolgozni. — Ha kiskorától tudja a munkát, biztos öröme telik a szakmáiéban. — Mi az, hogy tudom Nemcsak a szakmámat ismerem, hanem a mezőgazdasági munkákat is, az apám áPatgondozó volt és otthon se unatkoztunk. Most már csak legyek túl a vizsgákon, aztán kezdődhet a meló. Igazán nem lesz rossz, ha a munkásszálláson is kifogja az ember. — Hogyan képzeli az életét? — Egyszerű. Beiratkozok gimnáziumba, vagy szakközépiskolába, esetleg Pécsre, művezetői tanfolyamra. És öt év gyakorlat után leteszem a mestervizsgát. Ezt mindenképpen megcsinálom. Aztán engem is elvisznek katonának. Addig is gyűjtöm a pénzemet és amennyire csak bírom, támogatom anyámé- kat. Leszerelek és vagy úgy huszonöt-huszonhat éves koromban megnősülök. Persze azt megnézi az ember, hogy kit vesz el. Aztán veszek egy olcsó, régi házat, és míg ott lakunk, gyűjtögetek. Utárta ketten szépen a feleségemmel építünk egy rendes, új lakást., Szóval a kettőnk keze munkájával. úgy értem. — Hol szokott szórakozni? — Szombatonként a haverokkal elmegyünk bálba. Néha iszunk a vasúti restiben egy-egy üveg sört. névnapokon, születésnapokon bulit rendezünk. Szeretek buliba járni, sokszor tán azért is hívnak meg, mert a haverral csináljuk a hangulatot. — Elsorolná a ruhatárát? — Utálom az öltönyt. Egy van csak, a ballagás miatt. Aztán négy nadrág, ingek, mellények. A vidám szerelést szeretem. — Mitől boldog az ember? — Erről mór sokat vitatkoztunk a srácokkal. A boldogság szerintem pillanatnyi öröm. Nem úszhat az ember örökös boldogságban. Persze a munka is öröm. Ha csinál az ember valami olyat, amit egyedül csak ő tud megcsinálni és senki más. Ez tényleg jó érzés, — Mit tart a világon különös, megmagyarázhatatlan dolognak? Mondjuk úgy, hogy csodának? — A világmindenséget. Hát nem érdekes elképzelni, hogy hol van a mindenség vége? De nem foglalkozok vele. Gondolkodjanak rajta a fejek. — Tudna mondani ma élő magyar írókat, költőket? — Nem tudom, Illyés él-e. Ezenkívül nem is tudom. Ki legyen a költő? Szóval nekem rossz a memóriám, hiába olvasok el sok mindent, nem jegyzem meg, hogy ki írta. — Milyen könyveket olvasott mostanában ? — Berkesitől a Játék a tisztességei, a Jane Eyret, a Vörös kalózt. Sokat olvasok, ezzel foglalkozok legtöbbet. — Autóban ült már? — Persze, sokszor. Taxiban is, meg magánautóban is. — Van pénze? — Amennyi kell, van. Egy kis maszek munka, ez az. Tudja, hogy van: tilos a tanulónak, dehát mindenki csinálja. — Verekedni szoktak? — Á! Kiskoromban méregből is verekedtünk, mostanában csak hülyeségből bunyózunk. Inkább focizunk. Bár én utálom a focit. Mit fusson az ember egy bogyó után? — Olvastam a verseit az iskolai falitáblán. Régóta ír? — Úgy tizennégy éves lehettem, mikor először írtam verset. Lírai szöveget használtam eleinte. Megnyugtat, megkönnyebbülök, ha leírom, amit gondolok. Most harmadikban írtam egy hetven versszakos verset is. Úgy került ki a táblára, hogy valamelyik srác a kölesből szólt a tanár elvtársnak, aztán legépelték. — Hozna nekem egy verset? — Megpróbálok. Lehet, hogy amit az anyámról, vagy a hazámról írtam. Nem hozott. A maga részéről letudta: kérdezték és ő kötelességtudóan válaszolt, ahogy sem bölcsődés, sem óvodás gyerekkorától megszokta. Engedte, hogy ő legyen a fénykép, egy a sok kö-. zül, képviselje a mostani ifjú munkásokat, akik csak kívülről viselnek egyforma csíkos mellényt és hosszúra nőtt frizurát. Rossz hangú, buta slágerek közönyösségét hozta a tizenévesek látszatpesszimizmusát, ami mögé bújni védettséget jelent, a nem létező támadás elől. Most van épp a választó- vonalon. Rajta túl már egy házban él, valahol, egy nem létező újsoron. S vállán egy picinyke Európát visz, s megtanulja, hogy egy az országtulajdonosok közül, s hogy hétfőre mindig kedd következik. sohasem vasárnap. D. VARGA MARTA A millenniumi földalatti vonatát a Mexikói út és a Kacsóh Pongrác úti kereszteződésig meghosszabbítják. Elkészült a városligeti csónakázótó alatt átveze- íész betonszerkezete. Az új végállomás föld alatti építményének tetőszerkezetét készítik a vasszerelők és a betonozok. A tervek szerint az új vonalszakaszt még az idén átadják a forgalomnak. i Likészült a városligeti tó alatt átvezető szakasz betonszekrénye. Jelenleg a födém szigetelésén dolgoznak. Itt érkeznek majd a szerelvények a föld alatt az új végállomáshoz. (MTI foto: Bara István felvételei — KS) Szubjektív sorok Hangyaország Ültem a parton és figyeltem a mozdulatlan vizet. A nap perzselt, a jelző nem mozdult, felettem halászmadár vizslatta a vadászmezőt, békák brekegtek esőért, de csapadékért könyörgött a mögöttem elterülő búzatábla is. Csend és nyugalom volt. Mellettem hangyák futkároztak. Idegesen jöttek-mentek. A tőlem távolodók kenyérmorzsát cipeltek, némely nagyobb morzsába öten-tízen is belekapaszkodtak és olyan nagy erőfeszítéssel tolták-lökdösték száraz fűakadályokon, apró göröngyökön keresztül, mint a mondabeli Sziszifusz a sziklát. Csakhogy ők célba értek. A cél a hangyaboly bejárata volt. A bejáratnál újabb hangyamunkások vették át a kenyérmorzsákat és vitték a mélybe. A bányászokra gondoltam, akik hasonló, de sokkal nagyobb lyukon jutnak a munkahelyre. Csakhogy a bányák aknáiban liftek vannak, azokon szállítják az embereket, a szükséges anyagot. A hangyák a számukra hatalmas és súlyos darabot, a kenyérmorzsát tizenöten-húszan tartják, lábukkal a lyuk szélének támaszkodnak, milliméterről milliméterre ereszkednek lefelé a mélybe, ahol bizonyára várják már őket a „raktári munkások”. akik a megszerzett kincset a raktárakba gurítják majd. Észrevétlenül eltűnt körülem minden. Nem figyeltem a jelzőre. A halászmadár sikeréért sem szurkoltam.A békák brekegése is csak valahol a tudatom mélyén létezett. Az esőért esedező búzatábla is kiesett figyelmem leszűkült köréből. Csak a hangyák érdekeltek. Az ő szorgos munkájuk és semmi más. Szerettem yeiaa betetótai a bői/ életébe. Szerettem volna hangyává válni és bebarangolni velük a mélység titkos rejtekeit; a tojástárolókat, az élelmiszer- raktárakat. a hálóhelyeket, megismerkedni a „hangyakatonákkal”, akik testükkel, erős csápfegyvereikkel védik a békés hangyanépet a betolakodóktól. Szerettem volna kipróbálni az egy hangyára jutó terhelést. Lemászni velük a mélybe vezető aknán egy hatalmas kenyérmorzsát tartva a vállamon és lent megpihenni egy pillanatra, élvezni a jól végzett munka örömét, leülni csak néhány másodpercre, hogy kiszaladjon testemből a munka jóleső zsibbadtsága. A hangyák rendületlenül fáradhatatlanul dolgoztak. Égett „kezük” alatt a munka. A kenyérmorzsákat görgetve, lökve-tolva küzdöttek az életért, a magukéért, leendő hangyák életéért. Csodálatos volt ezt a küzdelmet látni. ] Minden hangya a maga helyén volt. * I Lehet, hogy parancsok, utasítások „hangzottak” el, mert láttam, voltak köztük nagyobb testű hangyák is, akik talán „munkavezetők” lehettek. Kzek a nagyobb testűek — vagy talán csak én láttam őket azoknak — ott futkároztak a dolgozók közt, egy-egy pillanatra megállították őket, csápjaikat összedugták és mindenki ment utána a maga dolgát végezni. Mindenki két irányban mozgott. Üresen a kenyérmorzsák felé. Kenyérmorzsával terhelten a boly bejárata felé. Csellengőt lógóst, egvet sem láttam a hangyák között.. ' Úgy látszik ez az emberi fogalom hangyaországban nem ismeretes. Nincs lógás, nincs csellengés. Azt hiszem ez az oka annak, hogy én ott és akkor anv- nyira vágyódtam a hangyák közé, hangvaországba SZALAI JÁNOS y
