Tolna Megyei Népújság, 1973. április (23. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-04 / 79. szám

Sí. Lukács Imre :

Három rohamsisak

Sóért, cukorért álltak sorban az asszonyok. A piactéren a bolt nyitva tartott. Délelőtt csapódott be az első lövedék és a templom mellett kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend lett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér. Az emberek kulcsra zárták a kapukat.

— Gyorsan jöttek — mondta nagyapám —, miközben párnákat és dunyhát vittünk a Zsigmondék pincéjébe. Oda húzódott az utca.

A közelben lövedék találta Gönczi Bálint házát. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak.

Hajnalban apró szekerek zörögtek, lovasok vonultak a Tisza felé.

— Kozákok — mutatott feléjük nagyapám.

Mentünk a piactérre. Rézpi- ku, Stuka, s én. Majdhogy egyidősek voltunk, iskolások és nagyon rosszak. Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott. A szomszéd Gecse Jóska hatalmas órát hozott. Nem maradhattunk ki az eseményből. Kézpiku három boxert, zsebceruzát, sapka cukrot, Stuka láda lekvárt, két szíjostort szerzett. Jómagam gyertyákat, gyertyatartókat és boxereket. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe, alkudoztunk egymással, csereberéltünk, majd szokás szerint összeverekedtünk.

Másnap odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott. Kényelmesen sétálgattunk á ka-“ tonák között, hosszabb ideig vizsgálgattunk egy-egy szebb lovat.

— Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki határozottan Stuka.

— Nekem sárga kék. Az ni — mutatta Rézpiku.

Magas katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, magyarázott, de ném értettük. Aztán kezembe nyomott egy csomagot és elment. Kétszersült volt Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket, bámészkodtunk tovább.

— Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok?

— Lovagolni.

— Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen.

Nem mozdultunk. Talán mérgesek, haragosak is lehettünk.

— A lovakat viszik itatni, menjetek. De létrát nem szerzek... — nevetett újra.

Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végül • is hátukra kerültünk. Sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyélet. Aztán továbbvonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmács odajött hozzánk.

— Menjetek haza — dugott mindegyikünk markába csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat. — S elmentek.

Később Stuka felkiáltott.

— Nem mondtuk meg, hogy a Porcsiny utcában lakunk!

Elszomorodtunk. Aznap még csak össze se verekedtünk...

'De hiába, a szerencse akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja. Ültünk Stukáék- nál az eperfa alatt. Szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer- csak odaszaladt Erdei Micu.

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:

SÉTA — FIAMMAL

Mily pezsdítő a hócsikorgás az aprócska csizmák alatt, az önfeledt gyermeksikoltás mikor a fán mókus szalad.

A nap, ha fénytisztán felizzik midőn veled lép gyermeked, kék árnya, hol előresiklik, hol a hó fokán megreked.

A gyermek más, mint a felnőttek.

A természet nem tékozol.

Gyermek nélkül — nyomor az élet. Vele — gyermekké változol.

A gyermek szeme úgy ragyog — jövőbe vágott ablakok,

Szavai frissek, üde-tiszták, mintha nem is lenne hazugság.

A gyermekben a lázadó él.

Teljessége az életé, arcán kiüt a játszadó szél, úgy fut a nap, a tél elé.

A gyermek arca illatos, gyaluforgácsot illatoz, s mint a zelnicemeggy virága,

Vér színű dinnye félbevágva,

mint a pásztorsajt, tejvirág, mint az egész, örök világ, hol méz és méreg ízt kapott, s ki nem gyermek — már rég halott.

Fordította: HAVAS ERVIN

— Fogtam igazi lovat

— Hol?

— Zsigmondék előtt.

Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu odaért, a kerítésen csüngtünk és figyeltük a legelő állatot.

— Ne nyúljatok . hozzá, az enyém!

Apró, agyonnyűtt pára roskadozott előttünk. Legelgetett a gyér füvön. Fejét felemelte néha, ránkcsodálkozott, ennyire futotta még erejeből. Biz- tatgattuk, hajtottuk volna, de nem ment.

— Akkor is az enyém — sírt Micu.

Nagyapám erősen csóválta a fejét, amikor megnézte a lovacskát.

— Kisfiam, játsszatok mással. Ebből soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború.

— Hiszen legel.

— Nem segít már az se.

Következő nap tűvé tettük

érte a falut. Nem találtuk.

Este német tankok jöttek a Tisza felől. A temető mellett lőlték ki az acélszörnyeket. Egyik belefordult az árokba a kövesútról és megkopasztva, leszerelte, még évek múlva' is ott pihent. Amikor odaengedtek. már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végigkutattunk mindent, s a temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba. Végül három roham., sisakkal győzelmi mámorban távoztunk. Micunak semmi se jutott. Végigbőgte az utat.

A Stukáék udvarán rendeztük a hadállásokat. Két bunkert ástunk, összehordtunk jó csomó cserépdarabot, felrak-, tűk a rohamsisakot és dobáltuk egymást. Micunak nem volt sisakja, beszakadt a feje.

— A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku és hazaszaladt.

Micu meglepett bennünket. Vigyorogva jött és elénk dobott egy gránátot. Megijedtünk.

— Nem jő. Kipróbáltam.

Alkudoztunk. Nem adta.

összejártuk kétszer a Kunpá- lék nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz.

— Bolond lennék cserélni. Sisak három van, gránát csak egy.

Dulakodtunk/ Megcsúsztam, ő hazászaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott.

— A gránát.

Szaladtunk. A Micuék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megjött az orvos is. Asszonyok hangosan sírtak.

— Szegény Ági, férje odamaradt a háborúban, most Micu.

Később hordágyon vitték, letakarva.

— A kezét szakította le, nem bírja ki, elvérzik — nagyapám alaposan megpofozott. — Adok nektek háborúsdit, rohamsisakot.

Hallgattam konokul. A temetésre nem engedtek. Negyednap mehettem az utcára.

— Micunak adom a rohamsisakot — mondtam.

Kimentünk hozzá. Fejfájára tettük az egyik sisakot, a másik kettőt a sírdombra. Attól kezdve soha se játszottunk háborút.

Nagyapám meghúzta a fülemet.

— Megyünk a földre. Egyél valamit, későn jövünk haza.

— Nincs földünk.

— Mától kezdve lesz.

Két görhét dugtam a zsebembe, trappoltam nagyapám után. Tornaira mentünk, gróf Nemes János birtokára.

— Látod, az ott a Kápolna.

Bólintottam.

HINCZ GYULA rajza

Megálltunk. Nagyapám kézfejével megtörölte bajuszát. Végignézett a táblán, nagy komolyan kijelentette.

— Itt lesz a földed, fiam.

Egykedvűen vettem tudomásul. Föld, föld. Ha adják, legyen. ö nem mozdult. Belerugdosott bakancsával a földbe, nézegette a színét, mórzsol- gatta ujjai között.

— Tied lesz. Már nem sok hasznát veszem, neked bőven terem.

A Kápolnánál tolongott az egész falu. Rézpiku, Stuka is. Vártunk. Kis asztalt hoztak, olvasták a neveket, kinek, hány hold föld jár. Később mérni kezdték. Ügyefogyottan álltak az önberek, fényesen csillogott a szemük. Amikor ránk került a sor, nagyapám levette a kucsmáját. Fából csinált karókat vertek a földbe. Az emberek továbbhaladtak. Nagyapám elővette bicskáját Odalépett a karóhoz és jó darabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott zsebéből, nagy, ákombákom betűkkel írta: Petrás Áron.

— Jegyezd meg, fiam. A mi földünk.

Megszámolta, hányat lép a másik karóig. Fénylett az arca. ■ — Tegyél zsebre egy marékkai — parancsolt

— Minek?

— Hazavísszük.

Rézpikuék is abban a táblá• bán kapták a földet. Együtt indultunk a faluba.

— A földhöz ló is kell — súgta nekem —, honnan vesz- iek? -— Nekünk még sohasem volt lovunk — mondtam.

Otthon az asztalra kellett tennem a földet Nagyanyám odajött.

— Jó föld.

— Az. Lelke föld.

—- Megélünk belőle.

Éhes voltam Megrántottam szoknyáját.

— Éhes vagyok.

— Hallgass, mihaszna — för- medt rám nagyapám.

Később bögrét hozott. Bele- . söpörte tenyerével á földet. A

• szekrény aljából papírba esa- . vart magokat vett elő. Néhányat beledugott a bögrébe, vi_ zet öntött rá. Az ablakba tette.

— Ebből még lesz valami.

Az új földben megragadt a

mag, virágot ereszeit. Szép pi- - rosat, mint Micu sírján .,,

GALAMBOSl LÁSZLÓ:

TA V ASZÓDI K

Jöjj a vidám diétával. Roskad a hó, leng az árral. Tavaszodik odakint, aranyágon rigó ring.

Aranyágon aranyág van. Fény ébred a dterában. Jöjj kedvesem, idebent hallgatjuk a végtelent.

Hajolj fölém aranyággal, rigót rejtő citerával.

Táncol a fű odakint, tulipán közt rozmaring.

Hajlok föléd aranyággal, rigót rejtő pHérával. Átkarollak idebent, hallgatjuk a végtelent.

m