Tolna Megyei Népújság, 1973. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-08 / 56. szám
Máza, Szabadság utca 1. Ä c§nlád és a Itáz | Egy nagyközség városiasodása Jön a hátsó udvarból és rögvest mentegetőzni kezd, hogy ne vegyem rossz néven a kopott ruhát, a bundás cipőt, a sálat a nyakán, de hát hónapok óta így jár-kel itthon, s csinálni is csak elvétve csinálhat valamit. — Letiltottak — mondja. — Szombaton, október hatodikén történt, beköltözés előtt álltunk már. Éjszakai műszakról jöttem haza, hogy megkezdjem a nappalit, az ülepítőásást, a fiammal. Már vagy jó két méterre jártunk lenn, amikor ég- telenül szúrni kezdett a bal oldalam. Másnap, vasárnap egész nap feküdtem. Hátfőn a körzeti orvos szakrendelésre küldött Bonyhádra, s legközelebb csak öt hét múlva kerültem haza. Bentfogtak a kórház, bán,- a szívemmel. Nézzük a házat. János Gergely megy elöl, nyitva az ajtókat, mutat minden zeget-zugot. A konyhát, a három szobát, a két előszobát, a fürdőszobát, az angolvécét. Aztán a pincébe megyünk. — A fiam csinálta ezt is — mutat a boltíves mennyezetre. A földön asszonykéz nyoma. Homokba ágyazva sárgarépa. arrébb hordóban savanyú káposzta, az ajtó mellett nagy halom vöröshagyma. — Kórházban van a feleségem. Két éven belül másodszor. A lábával van valami — mondja, — megműtik. Megyünk tovább, távolodva a háztól. Gazdasági épületek disznóól, nvúlketrecek, tyúkól. — Két hízót vágtunk az idén. Amit itt lát. ez mind a feleségem reszortja. Most, hogv beteg, <a gyerekekkel felváltva etetjük a disznókat, tyúkokat, nyulakat. János Gergely int, hogy menjek utána, ö meg nekiindul, a nemrégiben felszántott kert közepe felé. — Innen nézze — mutat a ház felé. — Szép, formás. — Mennyit érne ez városban? — Három-négyszázezer körül. Később a konyhába ülünk le. ö nem nyughat, siet a gáztűzhelyhez: — Ma hoztuk meg a boltból — mondja, és szakértelemmel magyarázza a sütő-főző alkalmatosság működését. — Beszéljünk a házról. — Mit mondjak én magának? Egy hét kellene hozzá, hogy elmeséljem, hogyan lett belőlünk háztulajdonos, bukovinai szegényemberekből. Girbe-gurba kisujját felém mutatja az asztal felett. — így jöttünk — mondja. Nézem a kezefejét, az arcát, rajta a fekete foltokat, a bányászélet stigmáit. Szénpor ke. rül a horzsolásokba, amit aztán hiába mosnak, ott marad, hogy miután a seb beforr, a bőr alatt apró, fekete foltok emlékeztessenek. Mégy az egyik utcai szoba felé. Kis idő múltán papírokkal jön vissza. — Bérjegyzékek. Beteszi őket, széthajtogatva. — Nézze meg, hogyan csináltuk, miből tellett. Én mint segédvájár megkerestem a havi három és felet, négyet. Géza, a nagyobbik fiam, nyáron mint kőműves a kettőt, télen meg mint csillés a négyet hozta haza. — Mi a havi kiadás? — Kosztra alig kellett, mert az újtelepen, ahol eddig laktunk egv szolgálati lakásban, a ház körül megtermett minden. Havi négy-ötezret félretehettünk az utóbbi négy évben. Előtte, míg magam kerestem, kevesebbet. A konyha melletti szobában mocorgás, köhintés. — Géza ébredezik. Éjszakás volt. Este tízkor megint leszáll a bányába. A fiú kijön, kezet fogunk. — Menjünk a szobába, ég az olajkályha. Pulitúrozott, négyszögletű asztal vár ránk. — Mondd el kisfiam te, hogy hogyan lett a ház. — Egyszerű. Kőműves a szakmám, munkadíjra nem kellett gyűjtenünk. 1970-ben megvettük a telket, háromszázötven négyszögölet. Hetvenben megcsináltuk az alapozást, és megvettünk harmincötezer téglát. Azt is elmondom, hogy a császtai bánya területén volt egy garázs, ami nem kellett tovább. Engedélyt kaptunk a bontásra. Megvettük... Húszezer téglát hoztunk onnan el. — Mi volt 1971-ben? — Akkor csináltuk meg tavasztól őszig a lábazatot, a pincét. Egy méter hatvan centis volt a lábazat, és azt tele- hordtuk földdel, föltöltöttük. Legalább százötven köbméter földet mozgattunk meg. Abban segítettek az apám meg az én munkatársaim. A dózer onnan tolta a házhoz a földet — mondja, és kezével kifelé mutat a domboldalra. — Azután, hetvenkettő tavaszán jött a legszebb munka. Két hét alatt befejeztük a falazást, őszre tető alá került a ház. — Egyedül a tetőszerkezethez hívtunk ácsot. Az már olyan szakmunka, hogy nem bírtuk magunk, — mondja az apa, s elmeséli azt is, hogy a gazdasági épületek ácsmunkáit, a látottak alapján maguk csinálták. — Mikor költözhettek? — 1972. november tizedikén, meg tizenegyedikén — mondja a fiú. — Mire gyűjtenek most? — Hű. sok pénz kell még ide! A tavaszon bekerítjük a házat, elöl, az utca felől kőkerítés lesz. Azután két redőnyt veszünk az utcai ablakokra. No, meg a bútorok. A gyerekszobába bútor kell, azután a másik nagyszobába olajkályha, szőnyegek, függönyök. Meg hát, Tibit is taníttatni akarjuk. Az idősebbik fiú azt mondja, most már majd ő is szeretne vasárnaponként a srácokkal eljárni erre-arra, mert eddig csak nézte, amint itt a ház előtt mentek a többiek a faluba. Ö dolgozott. Igaz, megérte. Én is azt mondom.. YABGA JÓZSEF A cím távolról sem olyan túlzó, mint amilyennek tűnik. Nagydorog évről évre változik és előnyére változik. Ritkán gondokodunk azon, hogy az életforma vitathatatlan változása előbb-utóbb a településforma változását is magával hozza. Nem biztos — és ezt a településtervezők (de sajnos csak a kutatók) jól tudják —, hogy falvakáZerte" gombamód szaporodó sátortetős családi házaink a legelő-' nyösebb települési formát képviselik. Erre a nagydorogi tanács vezetői már két évvel ez_ Hétfőn este az. Országos Filharmónia és a megyei művelődési központ hetedik bérleti estjén a budapesti MÁV szimfonikus zenekarának hangversenyét hallottuk. Műsorukat Szabó Ferenc lírai szvitjével kezdték. Ez a mű nem tartozik szerzőjének legnagyszerűbb alkotásai közé. Ráadásul a zenekar és a karmester fantáziátlanul, belső meggyőződés nélkül, óvatos biztonságra törekvéssel adták elő. Meg sem kísérelték a műben rejlő lehetőségek feltárását. Chopin f-moll zongoraversenyének szólistája Katona Ágnes volt. Katona Ágnes tudja, amit kevesen, hogy a szólista a zenekarral való versenyzésben nem hangerővel, hanem a hang szépségével, differenciáltságával emelkedik ki. Tudja, hogy nem a száguldó rohanás, az üres csilA Képcsarnok Vállalat szék. szárdi üzletének a tavalyi év augusztusában történt átadása óta alig nyolc hónap telt el. Ez a viszonylag rövid idő mégis elég volt arra, hogy sokan megismerjék, felkeressék a 160 lakásos bérház földszintjén helyet kapott fiókot. Ardelean Jánosné üzletvezető tájékoztatása szerint a néze- lődők, vásárlók között éppen úgy megtalálhatók a munkások, téesz-parasztok, mint az értelmiségiek. A Petőfi-évfordulóhoz kapcsolódva nemrég számos művészi alkotás érkezett a boltba: a költőt ábrázoló portrék, rézdomborítások, plakettek és egy nagyobb méretű mellszobor, __] e lőtt rájöttek, amiről a maga idején hírt adtunk. Akkor még csak terv volt az emeleteskomfortos házak létrehozása, most már részben valóság. Május elsején adják át az elsőt, melyben négy, egyenként két és fél szobás lakás várja lakóit — kétszázhatvanezer forintért. A következő ház alapjai már elkészültek, további kettőét ássák a nagyközségi tanács költségvetési üzemének dolgozón logás a Chopin-játék titka, hanem a tépelődő, elmélyedő, árnyalt, szinte rögtönzésszerű tolmácsolás. Így lett a mű középső tétele az est legköltőibb produkciója. A zenekar és a karmester egymásra találása a szünet után Brahms IV. szimfóniájában született meg. Ebben a számban mutatkozott meg a zenekar kitűnő képessége, technikai felkészültsége éppúgy, mint a kotta nélkül vezénylő karmester imponáló biztonsága. Lukács Ervin itt mutatta be karmesteri erényeit, technikai biztonságát és határozott elképzelését a műről. Hűen éreztette e borongás, töprengő alkotásban a modern ember sokrétű érzésvilágát, a brahmsi líra tömör mélységét. A műveket Thész László ismertette. HUSEK REZSŐ Az üzlet 1973-as tervei között két kiállítás is szerepel. Arató István festőművész képeit e hónap végétől lehet megtekinteni. Szilágyi Ilona akvarelljeit az év második felében láthatják az érdeklődők. Az év közepén kerül sor az üzlet „keresztelőjére”. A Képcsarnok Vállalat 26. sz. fiókja Szinyei Merse Pál nevét veszi fel. Erre az alkalomra Kopcsányi Ottó ötvösművész készít hátulról megvilágítható rézdomborítást, amelyet a bolt homlokzatán helyeznek el. A tervek között szerepel még több bemutató, melyeket a művelődési otthonokban rendeznek meg. Jegyzet Munkahelyi torna Furcsán bánik a közvélemény a test karbantartásával. Ha jól emlékszem, tavaly ilyenkor naponta lehetett hallani a kocogómozgalom és az esti séta előnyeiről. Sem előtte, sem utána nem láttam békésen kocogó kis csapatokat, és esténként szolid nyugdíjas házaspárokon kívül senki sem sétál, legfeljebb rohan. A kötelező otthoni „tomagyakorlato- kon” túl kétlem, hogy túlzottan népes lenne a hasizomfejlesztő mutatványokat végzők tábora. Azt mondják, azért tornásznak kevesen, mert nincs rá idő. Még bármennyire is szeretné valaki jól karbantartani izmait, a hatórás munkakezdés előtt például erre nincs idő. A parasztemberek testgyakorlatairól nem is beszélve; bicikliznek, emelnek, hajlonganak ők épp eleget. Én azonban amondó vagyok, hogy azért nem törődünk magunkkal eléggé, mert nem szoktuk meg, hogy erőnlétünkkel törődni is lehet, sőt kell is. Hajlamosak vagyunk azt mondani: „Én már csak úgy vagyok jól, ahogy vagyok, akinek nem tetszik. ne nézzen rám." Érdemes pedig elgondolkodni azon, hogy egy felmérés szerint a mezőgazdaságban dolgozók 35—40 százaléka tartozik az elhízott-kategóriába, az ipari dolgozók egyharma- da, az ülő foglalkozást végzőknek pedig 40 százaléka súlyosabb, mint kellene. S ez jórészt azért van így, mert nem mozgunk eleget, nemcsak akkor, mikor dolgozósorba cseperedünk, hanem korábban sem. A testgyakorlatoknak főleg ott van jelentősége, ahol egyoldalú mozgást végeznek az emberek, s azoknál, akik egész nap az íróasztalra hajlanak. Erről jut eszembe, nemrégiben olvastam, hogyan tornászhat a hivatalnok futyiban, úgy, hogy senki ne vegye észre, ügy kell tennie mintha hátulról megfogni a széke ülőkéjét, miközben körkörös mozdulatokat végez. Továbbá ülő helyzetben tízszer megfeszíti a lábujjait és a lábfejével köröz. Rögtön sejtettem, hogy honnan fúj a szél. Azért kell titkos tornáról írni, mert alapjában véve mindenki szívesen csinálná a munkahelyén, ha... nem szégyellné. Nincs íróasztalnál ülő ember, aki valamiképpen ne erezné, hogy szellemi tevékenysége nincs összhangban fizikai tevékenységével. Nem hiszem, hogy lenne hivatal, ahol mondjuk délelőtt tíz órakor pár percig tornásznának. Félnek attól, hogy kinevetik őket, hogy elterjed a hír: a bérelszámolásban milyen marhaságot találtak ki. És persze szégyelljük magunkat egymás előtt. Akinek pipaszárlába van, azt sem tudja, hogy dugdossa, akit terebélyes hátsórésszel áldott meg az úr, a világért sem mer lehajolni. Hát akkor hogy lehetne ezek után azt várni, hogy a pipaszárlábú, a nagy fenekű egyszeresek levetkőzze féíszegségét, hiúságát, és törzshajlitást végezzen. Nem ártana pedig, ha ebből a kiskorúságból egyszer végre valahogy kikecmeregnénk. Elvégre az égvilágon senki sem tehet arról, hogy nem született díjbirkózónak, és egészen másak a méretei, mint Brigitte Bardotnak. Néhány ipari üzemben, köztük a szekszárdi Bőrdíszműben bevezették a munkahelyi tornát. Az asszonyok szívesen tornásznak, hisz egy műszakban három-négyszáz retikült még megfogni is éppen elég, ráadásul sokszor egy-egy dolgozó csak egy mozdulatot végez. Nyilván nem azért tornásznak a dolgozók (ahol egyáltalán van ilyen), hogy sikkesek legyenek. Egyszerűen azért, mert jólesik. S ez nemcsak a dolgozók érdeke, hanem a vállalaté is: kevesebb a betegeskedő, izüleies. rosszkedvű ember. Sajnos, kevés üzem törődik az emberek testi épségével ilyen módon is. Vannak országok, ahol a nap különböző óráiban néhány perces tornaműsort sugároz a rádió. Nálunk csak egyszer, s a lehető leglehetetlenebb időben, reggel 6,20-kor. Jó lenne, ha napjában többször közvetítenének „tomamüsorokat", s olyan gyakorlatokkal, amit a gépek között, az íróasztal mellett is el lehet végezni. Hátha belejönnénkl V. IC. O. I. foto: G. 5. Hangverseny A Képcsarnok Vállalat szekszárdi fiókjának 1973-as terveiről
