Tolna Megyei Népújság, 1973. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
Gafsai Pongrác: Egy kritikus naplójából ZENTAI LÁSZLÓ VERSEI: ATOMQQMBAKOR Halk suttogó kék világban ébredezik, az atombombakor után kicsapódni készülő ionfelhők alatt, a vak maghasadás egyetlen idegesen toporzékoló, magatehetetlen maradéka: az Ember. Mielőtt bementek a terembe. gondolataikat fogasra akasztották. BíTÉLVEZET Tízkor csend lett, — hazamentek. Két ottfelejtett gondolat vitatkozott a fogason... A SZESZTESTVÉR Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hármasban ültünk Ily- lyés Gyula tihanyi malomkőasztala körül: a költő, a füredi körorvos meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökzen'é”-t, s ha egy-egy szonettet bevégzett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre... aztán a „Petőfi" új francia kiadása... aztán a német prózaírók körülményes, tincs-csavargató stílusa ... aztán a Marie Bell-társulat beszédkultúrája ... aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — mondta Illyés — észrevett étek-e? Újabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóválygó általánosságok ... Ha megengeditek, elmondok egy történetet... Illyés kiitta borát, s folytatta. — Idén tavasszal, néhány íróbarátommal, meghívtak az egyik Duna menti faluba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje-mód- ja szerint, lezajlott. Utána rövid cigaréttaszünet következett: ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, s megállók a terem sarkában, odatörlesz- kedik hozzám, egy erősen kapatos ember. Nyilván a szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsiság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám, a részegek bámész merevségével. Mit mondjak erre? Tiltakozzam? Inkább tréfára vettem a dolgot. „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehorgonyzóit mellém. „És ugye, magának se használt?” — kérdezte. „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám” — Ezen elgondolkozott. — ..Engem már négyszer akartak leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégse sikerült.” Nem állhattam tovább, megkérdeztem: Honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta? A párás szempár kissé dacosan nézett rám: ..Nem szégyen az, kérem! Az újság is megírta»." Az újság? Illyés, ki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat. De egyikünk se mozdult. Vártuk a poént — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybéli barátom elökerítette a megyei lap legfrissebb számát, Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit. A lap közölte az írók fénykénét, s pár soros életrajzot is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a ..Puszták népé”-t, Kossuth-díjat is kaptam.... De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-balra támolygok és ingadozóm. . Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! CSALÓDÁS Barátném hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvan- kilenc éves volt. Barátném huszonkettő. Barátném arra számított, hogv a Nagy Filozófus, akinek két Kossuth-díja van, személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz — csupa fontos és örökérvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában eevszer s mindenkorra megoldhatja az életét, A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó mint Sneng- ler, hoev a lágvto’ást egészen fővetlenül szereti, hogy Leo- pardi állítólag bölcseleti műveket is írt. hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét Barátnémnak tehát csalódnia kellett Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filozófust, és hozzáment az Egészen Jelentéktelen Fiatalemberhez, akivel boldogan éltek, míg el nem váltak. A NEGYEDIK MENET v Piroska regényhős. És szerencsétlen asszony. Kertes-Kollmann Jenő: KÉT EX LIBRIS Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték. barátnői cserbenhagyták, férje disszidált gyermekei rossz társaságba keveredték — ennél viharvertebb nőt csak egy másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen. De az ember könyörülete véges. És ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarják hatni; ilyenkor gyanút fog és elzárkózik. Bizonyára ez az oka, hogy Piroska tizedik sorscsapása semmivel sem rendített meg jobban, mint a legelső. Sőt a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bírájá- nak rimánkodik — már unatkoztam is. Beleásítottam a zsebkendőbe, amelyet a könnyeimnek szántak. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók, leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán tovább megyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési menettel is találkozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, mi az illem, de akkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen és illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek van határa.» FONTOS ÉS MELLÉKES Ha egy nyolcvanéves öregasszonyt jellemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvan- éves. Jellemezni, persze lehet ra- vaszabbul is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mondhatom, hogy az említett asszony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz; s utána rátérhetek a részletekre, annyi „jellemző" tulajdonságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a 6zeme színéről, orra formájáról, szíve jóságáról, meg arról, hogy kiváló réteseket tud sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Egy kis tapintat, némi stiláris ügyesség, és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg élemedettebb változatával téveszthetik össze. Pedig — nem győzöm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt Sőt. lelkiismeretem megnyugtatására a „hibákat” sem hallgattam eL Kijelentettem például, hogy a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima”, a hangja „rekedtes”, stb. — ami szintén mind igaz: vállalom érte a felelősséget! Kritikusi gyakorlatomban többször megkértek: írjak meg mindent a szivem szerint, de ha egy mód van rá — ne közöljem az öregasszony életkorát. Ez azért fontos — mondták —. mert vannak ennél az öregasszonynál öregebb öregasszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Megkértek továbbá, más művek kapcsán, hogy a klep- tomániás fiatalembernek dicsérjem meg a bajuszát. Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású bajuszt kevesen hordanak Budapesten. Megvallom, sokszor kísértésbe estem, hogy eleget teszek az ilyetén kéréseknek. Miért is ne? Csakhát... a kritika igazsága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jellemzés sorrendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől, az erények és hibák elosztásától, az indulat mértékétől, a kifejezés pontosságától — igen, talán még a kötőszavak használatától is. Ezért fontos, hogy a példabeli nőszemélynél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Később aztán már beszélhetek a szép kék szeméről is — senkinek sem lesz kedve május éjszakákon róla álmodozni— Petőfi a világiredatoRiban Nyelvünk nehézségei ellenére Petőfitől 1846 és 1960 között 770 vers jelent meg 50 nyelven, mintegy 20 ezer fordítósban szerte a világon. Már életében közölték a pozsonyi Dux Adolf és a Bécsben született Kertbeny Károly német nyelvű fordításait. Heine oz utóbbi korántsem hibátlan átültetéseiből ismerkedett meg Petőfi költészetével. Még ezekben az eredetit meg sem közelítő strófákban is felfedezte a nagy tehetséget és a magyar lírikust Burns-szel és Béranger-vel hasonlította össze. A korabeli német fordítók közül talán a jónevű osztrák költő, Moritz Hartmann volt a magyar lírikus legihletettebb tolmácsolója. Különben a német nyelvű fordítások száma a legnagyobb. Több mint negyven kiadványt tartunk számon. Utána az olaszok következnek 18 kötettel. Angol és francia nyelven az évek folyamán 10—10 alkalommal jelentek meg Petőfi-verseskönyvek. Oroszra Is már száz évvel ezelőtt fordítottak Petőfi-verset. Első műfordítója M. L Mihajlov volt, a forradalmi demokrata Cser- nisevszkij harcostársa. A Szovjetunióban pedig végleg csatát nyert a magyar szabadságharc tragikus sorsú költője. Lunacsarszkij, a neves szovjet politikus és irodalmár Petőfiről szóló tanulmányában párhuzamot von a magyar költő és Lermontov között. Mind a ketten 27 éves korukban haltak meg. Véleménye szerint Petőfi a magyar irodalomban hasonló szerepet játszik, mint oz oroszokéban Puskin. Az orosz nyelvű kiadványok közül a legteljesebb a Kun Ágnes által szerkesztett négykötetes Petőfi, amelyhez Hidas Antal írt előszót. Verseit olyan kiváló műfordítók tolmácsolják, mint Paszternák, Martinov, Tyihonov, Marsok és más szovjet költők. Pervomajszkij, a jeles ukrán lírikus, — aki a második világháború során hazánkban is harcolt a fasizmus ellen, most adta közre újabb, 200 Petőfi-verset tartalmazó kötetét. Könyvében újabb ukrán János vitéz fordítás is szerepel. A múlt század hetvenes évei óta több lengyel Petőfi-kőtet is napvilágot látott. Az utolsó kiadvány 1971-ben jelent meg, Alexandr Nawrocki szerkesztésében. Nyelvrokonaink közül a finnek ötször jelentették meg a magyar költő verseit, míg az észtek kétszer adtak ki Petőfi-kötetet. A szlovákoknál 10, a bolgároknál 8 Petőfi verseskönyveinek száma, míg a csehek és a románok 6—6, a jugoszlóvok pedig 4 kiadvánnyal szerepelnek. A dánok 3 Petőfi-kötettel, a svédek pedig két kiadvánnyal szerepelnek a listán, míg Norvégiában a mostani jubileumra jelent meq Petőfi-verseskönyv. Ezenkívül Európában egy kötettel gazdagítják a sort Albánia, Litvánia, Németalföld flamand és holland nyelven, valamint Spanyolország. Antológiákban ó- és újgörőg, izlandi, latin, rétoromán és portugál nyelvű Petőfi-versek jelentek meg. Ezenkívül eszperantó nyelven is kiadták a költő verseit. Nem feledkezhetünk meg a Keleten megjelent Petőfi-kötetek- ről sem. Ismerünk török, perzsa, héber, arab, mongol, kínai, koreai, vietnami és japán kiadványokat. Több esetben magyarok, így Germanus Gyula, Bfcher Vilmos. Patai József és Metzger Nándor kezdeménvezték ezeket a fordításokat. A második világháború után 1945 és 1968 között 88 kötetnyi Petőfi-vers jelent meg 33 nyelven. BOLDOG BALÁZS
