Tolna Megyei Népújság, 1972. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-05 / 286. szám
I V I ■f mi véleményünk MegkuionbozSoícs Két évvel a párt kongresszusa után a Központi Bizottság állásfoglalása a határozatok végrehajtásáról és a feladatokról, élénken foglalkoztatja megyénk dolgozóit. A pártszervezetek taggyűlésein beszéltek a kommunisták tennivalóiról: mozgósítani a KB-határozattal kapcsolatos feladatok teljesítésére. Igen sokan mondják el véleményüket a határozatról. Állásfoglalásaik, véleményeik azt tükrözik, hogy egyetértenek a párt Központi Bizottságának állásfoglalásával. Ezúttal egy tanár, egy igazgató és egy vasutas nyilatkozik, Horváth III. István vasutas : Nagyobb lehetőség a saját otthon alapítására a Központi Bizottság dokumentumában arról is, hogy mi a teendője vezetőnek, munkásnak. A határozat végrehajtásához mindennap a magunk területén hozzájárulhatunk. Tudom, az én tervem is csak úgy valósul meg, ha a vasút területén rám eső munkarészt becsülettel, szorgalmasan teljesítem ... Csak így várhatja az ember, hogy munkáját úgy honorálják, ahogy a határozatban van: differenciáltan, megkülönböztetve azoktól, akik csak az időt töltik a munkahelyen, de nem dolgoznak. Amikor iskolába jártam, a hittan még kötelező tantárgy volt. Ebből az egyetlen mondatból első olvasásra is legalább két következtetés adódik. Az egyik szigorúan személyes jellegű, nevezetesen, hogy bármennyire is szeretném, de nem tartozom ^a fiatalabb korosztályok közé. A másik már társadalmi érvényű: akkoriban bajosan lehetett lelkiismereti szabadságról beszélni. Illetőleg ez így' nem egészen pontos, hiszen beszélni lehetett, beszéltek is róla eleget. Csakhogy miféle valóságos tartalommal bírhatott a lelkiismereti szabadság, milyen tényleges jogok illethették meg az embereket, ha az iskolában épp olyan kötelező tantárgy volt a hitoktatás, mint mondjuk a számtan, ha a bukás mindkettőből egyformán súlyos következményekkel járt. A lelki terror már gyermekkorban, intézményesen hatott a legifjabb állampolgárokra, hiszen állami előírás szerint mindenkinek hinnie iliett a vallás tanításaiban, s tudnia is kellett mindazt, amelyeket a hittanórán megköveteltek. Sajnálkozás nélkül elismerem, hogy mai fejjel ez meglehetősen furcsának tűnik, a mostani iskolásoknak pedig egyenesen elképzelhetetlen. Számukra teljesen természetes, hogy a vallásoktatás fakultatív alapon folyik, aki akar, az járhat, aki pedig nem, azt békén hagyják. Megint saját emlék: annak idején, a mi osztályunkban a nagy többség katolikus volt. Ha hittanóra következett, a „tiszi”, azaz a tisztelendő úr fürkészve végignézett a padsorokon, nem maradt-e bent köztünk véletlenül „más vallású”. Rendszerint nem, mert ók már a becsöngetéskor magától értetődően kimentek, mégis minden alkalommal hallanunk kellett a határozott felszólítást: „Más vallásúak, kifeléI" IjCik is voltak azok a más vallásúak? A mi osztályunkban akadt három református, két izraelita, két evangélikus, s ha jól emlékszem, még egy unitárius vallású fiú is. Visszagondolva az akkori időkre, inkább irigyeltük őket, hogy nekik rendszeresen jutott „lyukasóra”, s jómagam, minthogy a hittanért nem lelkesedtem túlságosan, olykor szívesen cseréltem volna velük. Akik egyébként nem látszottak különösebben boldognak a hittanórákat .megelőző kivonulásukkor, mert ebben feltehetőleg bizonyos megkülönböztetést éreztek, alkalmi kirekesztettséget az osztály közösségéből. Mindez onnan jutott az eszembe, hogy régi újságokat lapozgatva, a megsárgult rotációspapíron egy parlamenti tudósításra bukkantam. A meglehetősen szűkszavú beszámoló arról szólt, hogy a honatyák vita nélkül, egyhangúlag elfogadták a „bevett” es a „törvényesen elismert” vallásfelekezetek közti megkülönböztetések eltörléséről beterjesztett törvényjavaslatot A szavazás után Ortutay Gyula, az akkori közoktatásügyi miniszter meleg szavakkal mondott köszönetett a T. Háznak az egységes döntésért, amely immár törvénnyel is garantálja, hogy szabad állam, ban szabad egyházak működjenek. A dátum: 1947. december 4. Voltaképpen ez volt az első gyakorlati lépés az állam és az egyház viszonyának rendezésére, a szabadabb vallásgyakorlás és a lelkiismereti szabadság valóságos biztosítására. Rögtön hozzá kell tenni, hogy ez még nem kifejezetten szocialista jellegű döntés volt. hiszen a polgári demokratikus országokban már jóval előbb születtek hasonló törvények. A magyar parlament 1947-ben tehát lényegében a polgári törvényhozás mulasztását pótolta azzal, hogy végre megszüntette a „bevett" felekezetek és mindenekelőtt a római katolikus egyház különleges kiváltságait. Nálunk ugyanis a római katolikus vallás hosszú ideig államvallásnak számított. A katolikus klérus, a maga hatalmas földbirtokaival, országos intézményeivel, felsőházi tagjaival hihetetlenül nagy világi erőt is képviselt, gazdasági és politikai irányító szerepet játszott, óriási befolyással bírt az élet úgyszólván valamennyi területén. De térjünk vissza arra a bizonyos első lépésre, a felekezetek közötti különbség törvényi megszüntetésére. Ezt követte nem sokkal később az egyházi adó kényszerjellegének feloldása, mert addig végrehajtás útján is be lehetett vasalni az adót. S aztán 1950-ben végre megszületett az egyezmény az állam és egyház különválasztásáról. A megegyezés az egy évvel ezelőtt törvénybe iktatott alkotmányra épült, amely kimondta, hogy „a Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát” — továbbá — „a lelki- ismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat külön választja az államtól." Az azóta történtek részletezésére aligha szükséges szaporítani a szót, hiszen a tények önmagukért beszélnek. Népi államunk a vallásszabadság feltételeinek biztosítására évente sok millió forinttal járul hozzá az egyházi intézmények, templomok fenntartásához, a lelkészkedő papság állami fizetést kap, a vallásfelekezetnek újságjaik és kiadványaik jelennek meg, szabadon folyik a vallásos propaganda és természetesen a vallásos nézetek elleni felvilágosítás is. Minden állampolgár személyes magánügye, hogy milyen világnézetet alakít ki magának, hívő, vagy nem hívő, jár-e templomba vagy sem. Alkalmam volt beszélgetni dr. Weisz Ferenc préposttal, a Szent István bazilika plébánosával, aki erről így vélekedett: „A lelkiismereti és vallásszabadság valóságos állampogári jog hazánkban. Plébániámon a lelkipásztori munka zavartalanul folyik, nem tudok példát arra, hogy bárkit is inzultus * vagy elmarasztalás ért volna vallásos meggyőződése miatt. Ez az állapot jó ideje teljesen természetes. Az állam és az egyházak között kialakult gyakorlati együttműködést — a világnézeti ellentétek hangsúlyozása mellett — egyik féj sem tekinti taktikázásnak.” Becsületes álláspont ez, amelyhez legfeljebb annyit lehet hozzáfűzni, hogy hasonlóan vélekednek a többi egyházak személyiségei is. ÁRKUS JÓZSEF — Családunkból öten a MÁV-nál dolgozunk. Amikor a határozatról a tv-ben először hallottam, persze nem értettem meg az összefüggéseket. Az újságból már igen. Otthon mégis ezt a mondatot olvastam föl: „A lakásépítő szövetkezeteknél a készpénz előtörlesztés összegét lakásonként átlagosan 20 000 forinttal csökkenteni kell..az én számomra ez örömhír. Nősülés előtt állok, túl a katonaságon, családot kell alapítani. A kedvezmény előbb juttat lakáshoz, otthonhoz. Horváth István a számára fontos határozatrészt családi körben úgv kommentálta, mint egy családi dokumentumót. — Azért beszéltünk róla így, mert ennek másik oldalát is látom. A kedvezmény azért lehetséges, mert az állam anyagilag elősegíteni akarja a családok boldogulását, más kedvezményről is szó van: például a csecsemőtej ára nem változik. Számításokat végeztünk, a határozat értelmében jól járnak majd azok, akik most akarnak maguknak otthont teremteni. Beszéltem a párttitkárunkkal is, Tóth Ferenc azt mondta, hogy még szóba jöhet az is, hogy a vasút ad pénzt, támogatást. Itt Dombóváron már több vasutasház épült, olyan is, amelyhez teljes egészében a MÁV adta a pénzt, meg olyan is, amihez csak részben járult hozzá... Ha már szóba került a határozat, elmondom, hogy sokan csak egyoldalúan hajlamosak vizsgálni, tanulmányozni. Szó van Dunkel Lehel tanár : Csak iriunkáyal lehessen jól keresni Dunkel Lehel tanár, a len- gyeli mezőgazdasági szakmunkásképző intézet diákotthonának vezetője így válaszolt kérdésünkre: Jól esik, hogy kíváncsiak a véleményemre. Teljes mértékben egyetértek a november 15-i párthatározat célkitűzéseivel, hisz minden a mi érdekünkben történik, még akkor is, ha a határozat végrehajtása egyeseket hátrányosan érint. Amit mondok, talán nagyon általánosan hangzik, de lényeges. Legjobban a spekuláció és a harácsolás felszámolásáról szóló részlet ragadott meg, hisz ez eddig is nagy felháborodást keltett az emFenyvesi Ferenc, berek között. Ezen a téren erélyesebb intézkedésekre lenne szükség. Akik keményen megdolgoznak a fizetésükért, nem szívesen veszik, hogy van üzérkedésre, spekulációra, visszaélésekre lehetőség. Vannak persze, akik elsősorban a maguk kicsinyes érdekeit nézik: a szesz, a cigaretta árának emelkedését. Itt Lengyelen is épül például egy 350 férőhelyes tehénistálló — ötvenszázalékos állami dotációval. Például a tejet is dotálja az állam és állandóan emeljük, bővítjük a szociális juttatásokat is. Elképzelhetetlen, hogy ezt az állam következmények nélkül bírja. a Tolna megyei MEZOBER igazgatója : Stabilabbak lesznek a beruházások árai A Központi Bizottság őszinte, nyílt, határozott állásfoglalása nagyon megragadta a figyelmemet. Különösen a gazdasági építőmunkával foglalkozó részt tartom időszerűnek — hisz ez a mi munkánkkal szorosan összefügg. A mi szempontunkból nagyon lényeges, hogy a kötött építőipari árak arányát a jelenlegi 60 százalékról 90 százalékra növelik, s az építőipari költségeket kötelező normatívák alapján fogják felszámolni. Ez azt jelenti, hogy a beruházások előkészítése során a jövőben lényegesen könnyebben lehet egyezséget kötni, mint most, mert stabilabbak lesznek a beruházások árai. A szociális intézkedések közül leglényegesebb az, hogy 73-tól emelik az állami építőipar és az állami ipar munkásainak a bérét. Mivel tudja az ember, hogy az áremelkedésnek milyen ellentételei vannak, mi az ami az áremeléseket indokolja, megérti ezt is. Hétfői kérdésünk t Bőyül-e megyénk auióbuszpályaudyar-hálózata ? A címben feltett kérdésünkkel Pech Józsefet, a Volán 11. számú Vállalat igazgatóhelyettesét kerestük fel. Tőle tudtuk meg, hogy megyénkben mindössze két olyan létesítmény van, amely rászolgál az autóbusz-pályaudvar névre, jóllehet minden olyan helyen lennie kellene, ahol a Volán Vállalat forgalmi szolgálatot tart fenn. Az előbb említett két buszpályaudvar közül is csak az egyik, az idén átadott bonyhádi tudja, várhatóan a hosszú távú igényeket is kielégíteni. Ami a szekszárdit illeti, jelenlegi méreteivel semmi kép- pen sem elégíti ki a megye- székhely utazóközönségének igényeit, de a buszvezetőkét sem. A szekszárdi buszpályaudvarral kapcsolatos válasz biztató, bár az elképzelések megvalósulása távolinak tűnik. Mi a helyzet? A szekszárdi autóbusz-pályaudvar bővítését a Volán Tröszt és a 11-es számú szekszárdi Volán Vállalat csak az ötödik ötéves terv időszakára tervezi. Bár még konkrét tervek nincsenek, az elképzelés szerint a pályaudvar a vasútállomással szemközti területen bővül tovább. A megye székhelyéhez hasonlóan a gondok a járási székhelyek — Bonyhád kivételével — valamint a nagyobb községekben is. A Volán Tröszt fontossági sorrendet állított fel. A Volán 11. számú Vállalat igazgató- helyettese elmondotta, hogy a tervek alapján legközelebb Dunaföldváron építenek korszerű autóbusz-pályaudvart, a jelenlegi megállóhely és a Bölcskére vezető út találkozásában. Hogy ez mikorra valósul meg? Ha minden jól megy — mondotta Pech József — akkor a negyedik ötéves terv időszakának utolsó éveiben a kivitelezés megkezdődik, de az átadás időpontja áthúzódik a következő tervidőszakra. A másik legégetőbb gondot jelentő góc Paks. Amint azt nemcsak a paksiak, de az átutazók is tudják, a község buszmegállónak kinevezett központja nemcsak kicsi, balesetveszélyes is. A paksiak új autóbusz-pályaudvara, mely a hatos út mellett, a betonüzemtől északra épül majd, az ötödik Ötéves terv időszakában valósul meg. Járási székhelyeink közül ugyancsak nehéz helyzetben van még Tamási, ahol a buszpályaudvar funkcióját a vasútállomás tölti be. A tervben egyelőre nem szerepel új busz- pályaudvar. Ami a dombóvárit illeti, még viszonylag tűrhető a helyzet, s remény van rá, hogy az utazóközönség megfelelő körülmények között várhatja ki azt az időt, mikorra a város távlati fejlesztési terve alapján a vasútállomás melletti területen elkészül az új autóbuszpályaudvar. Tolna nagyközség helyzete is hasonló, bár ott a körülmények jobban sürgetik az új létesítmény megépítését, mint Dombóváron. Az autóbusz-pályaudvarok különben az illetékes tanácsok és a Volán közös összefogásával épülnek majd fel, s a beruházás költségeit — a bonyhádi példából ítélve — nagyjából fele-fele alapon vállalják. Uj jelenség — s ezt is az új bonyhádi autóbusz-pályaudvar példázza, hogy az Utasellátó Vállalat is bizonyos összeggel hozzájárul a beruházáshoz, s ennek fejében olyan helyiségeket kap ott, melyekben méltó körülmények között tudja majd az utazók igényeit kielégíteni. — vi. — .
