Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

J ! Homoródi József : Nyelv és szórakoztatás Az illetlen, zabolátlan visel­kedésű emberre mondjuk: megfeledkezik magáról. Berke- si András regényének (Akik nyáron 'is fáznak) első bekez­désében azonban azt olvashat­juk: „A gyakorlat végén ma­gáról megfeledkezve tapsolt...” A szövegből nyilvánvaló, hogy az író azt akarta mondani: hőse önfeledten tapsolt, esetleg önkéntelenül tört ki belőle a tetszésnyilvánítás. Véletlen nyelvbotlás? Aligha. A regény­ben hemzsegnek az efféle lap- szusok. Oka ismert: a kifejezés vá­gya néha olyan erős, hogy el­ragadja az írót, s ezért nem jut ideje gondolkozni a kife­jezés hogyanján és mikéntjén. Súlyos hiba, ha az író ,nem tud ennek ellenállni. A kifejezés pontossága, tisztasága, ereje, szépsége vallja kárát 'Berkesinéi és az úri. szóra­koztató művek legtöbb szerző­jénél azonban nem az önfe­gyelem hiánya az oka a pon- - tátlanságoknak, a hibás szó- . használatnak. Ezek a szerzők ugyanis egyáltalán nem igyek­szenek megfékezni közlési vá­gyukat, e’lenkezőleg, hagyják, hogy riiinél jobban eluralkod­jék rajtuk, hiszen pepecselve, szavakon rágódva, kifejezése­ken töprengve nem lehet fo­lyamatosan mesélni, megtörik a -lendülét, elvész, összegaba- . lyodik á történet fonala. A mesélés hevében, sodró len­dületében azonban nemcsak a kifejezés pontossága, tisztasá­ga vész el, de arra sem jut idő, hogy a szerző érzéklete­sen,!'elevenen, színesen fesse meg hogeit, arcképüket, jelle- nftüket Idézett regényében Berkesi .színtelen, szürke,., közhelyek,- ként elkoptatott szavakkal mu­tatja be az olvasónak alakjait. A főiskolai birkózó világbaj­nok főhős erős, jól megtermett, jóképű fiú; a különös szépsé­gű főhősnő különösségei: bar­na hajú, kékesszürke szemű, bár igaz, ez a szem kissé ferde metszésű; az ellenlábas filo- zonter sovány, szemüveges; a leányt, nevelő idős hölgy öt­venéves, ősz hajú, sovány és mindezzel együtt: asszonyka (!); végül a leány kezét elnye­rő hadmérnök csinos, halk sza­vú fiatalember, akinek értel­met sugárzó tekintete van. Persze, ha minden a közlés és lénvegtelen a kifejezés — ahogyan a szórakoztatás szer­zői vallják — akkor nem csu­pán az alakok, hanem a szi­tuációk, az atmoszféra, vagy a környezet leírására sem jut idő és erő. Valóban, Berkesi ezeket is banális szókapcso­latokkal, üres frázisokkal írja le. Rögtön a regény elején a főhős a közönség lelkes tapsa közepette nyújt ét virágcsok­rot a hősnőnek a zsúfolásig megtelt tornateremben; a leánykának legyezi a hiúságát az ünnepelt világbajnok köze­ledése, áld minden igyekezeté­vel azon van, hogy elkápráz­tassa a vidéki kislányt, a kö­zelsége megrészegíti a kaland­ra éhes birkózót: a vidéki úri- asszonv nappalija természete­sen teli van horgolt csinkete- rítökkel és porcelán dísztár­gyakkal, ahol uzsonnára kug­lófot és habos kávét szolgálnak fel. Felesleges volna folytatni, Berkesi regénye végig olyan színvonalú, mint az első lapok, ahonnan ezeket az idézeteket vettük. Begyünk igazságosak: mindez nem csupán Berkesi és a magyar szórakoztató műve1' sajátja, hanem „a szó halála” címkével irodalmi világjelen- . ségként észlelte George Stsirier (Egyre táx^olabb a szótól).. A magyar szórakoztató művek szomorú „vívmánya” azonban. . hogy velük kapcsolatban már nem csak a szc, hanem az irodalom halálát kell megálla­pítanunk. Mert Berkesinéi és a többi szórakoztató szerzőnél nem csupán arról van szó, hogy a gondatlan, pontatlan, henye, szinte automatikus írásmódban az állott, pállott, poshadt nyelv lomha folyama hömpölyög, amely a legigény- t lenebb, legsilányabb, legrú­tabb köznapi beszéd üres, szür­ke, kopott, elhasznált frázisai­ból építkezik, fölhasználva még hordalékát én szemetét is, ha­nem arról is, hogy a közlés minden mást elsöprő igénye kiszorítja a szórakoztató mű­vekből, vagy legalábbis elsilá- nvítja az ábrázolást, a jellem­zést, a lélekrajzot — megöli az irodalmat. Az eddig felso­roltakon kívül csak egy pél­dát erre még Berkesi regényé­ből: a főhősnő választását ké­rői közül. Ez a választás, ez a döntő és tragikus következményű sorsfordülat. amely az egész mű alapja, teljesen motiválat­lan, jóformán néhány mondat­ban értesülünk róla. Egy rö­vid találkozás dönt el min­dent. Matild nyomban heves szívdobogást kap, amint meg­pillantja Istvánt, néhány mon­datos beszélgetés után, amely­ből értesül Zoltán letartózta­tásáról, közli, hogy nem lesz Zoltán felesége, mert nem egymáshoz valók, úgy érzi, el­rontanák az életüket, ha össze­házasodnának. Néhány sorral alább Linda néni közli Zol­tánnal, hogy Matild és István egymásra talált, megszerették ■egymást, és ehhez elég volt három nap. Ismét néhány sor múlva István közli Zoltánnal, hogy felségül yes.zi Matild ot. „Ez gyorsan ment” — mondta Zoltán. „Van ilyen” — mond­ta István. Motiválás, részletezés, elem­zés nincs, lélektani, vagy akár fiziológiai indoko’ását sem kapjuk ennek a választásnak, egyszerűen el kell hinnünk az írónak, mert ő mondja, hogy — van ilven. Mindez csupán abban különbözik Courts- Mahlertől, hogv nincs leírva a banális mondat: meglátni és megszeretni egy pillanat mű­ve volt. Már fejlődtünk. Há­rom nap műve volt. Ilyen az élet, vagy inkább: ilyen a sors, sugallja az író. Ám a személyes indítékok, a körülmények elemzése, kény­szerítő erejének meggyőző áb­rázolása nélkül elvész a köz­lés hitele, a puszta kijelentés­sel az író képtelen meggyőzni arról, hogy valóban van ilyen, hö^v ilyen az élet, ilyen a sors, mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt és nem másként. A történet alap­vető fordulata azonban így közvetítve csupán az írói ön­kény árulón pőre megnyilvá­nulása s kiáltóvá teszi a fur­csa paradoxont: a tudatosan csak a közlésre való törekvés képtelen az érdemleges, a meggyőző, az elgondolkoztató, még kevésbé a katartikus köz­vetítésre, kommunikációra. Mindez ismételten visszahat magára a közlésre, a mese­szövésre, a történet elmondá­sának módjára: mivel nem kí­vánatos, hogy az olvasó elgon­dolkozzék a közölteken, la­tolgassa az elmondottak való­színűségét, hiszen akkor kide­rülhet az üresség, indokolat­lanság, ezért az író kénytelen állandóan új, maglepő fordu­latokkal megtűzdelni a mesét, halmozni az extrém, kiélezett helyzeteket, tömegével produ­kálni a meghökkentő sorsfor­dulatokat. hogy fogva tartsa, lekösse az olvasó figyelmét, ám éppen ez okból végképp semmi ideje sem marad a motiválásra, az indokolásra, egyáltalán a történet becsüle­tes kidolgozására. Igv azon­ban a mű, de még egyetlen részlete sem képes semmiféle jelentés hordozására, a törté­net egy jottányival sem mu­tathat túl önmagán és előáll a második paradoxon: a haj­szolt, s ezért lapos, silány kommunikálás voltaképpen öncélúság, l’art pour l’art. A szó és az irodalom ho­ir árolása azonban súlyos kö­vetkezményekkel jár. Nem vállaikozhatom a részletezé­sükre, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szórakoztató iparosok szöve­gei nagy tömegek számára közérthetőek és népszerűek körükben, míg a magát pon­tosan, szépen, művészi igény­nyel kifejező írót egyre keve­sebben értik és nagyon sokan elutasítják. Ez pedig nyilván abból ered, hogy a szórakoz­tató művek és a tömegkom­munikációs eszközök, a sajtó, a rádió és tévé nyelvhasznála­ta gyakran a tönkresilányított, ellaposított, szürke és jelleg­telen beszéddel élve ezt az idiómát emeli köznyelvvé, így az emberek nagy része ezt a pongyola, sivár, kifejezéstelen, szürke nyelvet fogadja el áz érintkezés alapvető eszközéül. Ez nem csupán azzal a ve­széllyel jár, hogy lassan el­vész a magyar nyelv minden íze, színe, zamata, csínja, ér- zékletessége, kifejező ereje és szépsége, hanem azzal is fe­nyeget, hogy elvész az észjárás világossága, józansága, logiká­ja is — a híres „paraszti ész” — sőt a zavaros, silány nyelv nemcsak a gondolatokat teszi zavarossá, kifejezésüket nehe­zíti meg, de elszöktat magától a gondolkozástól is. Ezért nagyon megnyugtató, hogy az oktatásról szóló párt- határozat a gondolkodóképes­ség fokozását állítja a közép­pontba. Addig is volnának sürgős teendőink. Könyvkiadóink nem lehetnek továbbra is olyan igénytelenek a szórakoztató művek megítélésében, mint ed­dig, nem áraszthatják el gyat­ra művekkel a könyvpiacot (Berkesi idézett regénye 182 100 példányban jelent meg!). A franciák a nem je­lentékeny, nem művészi érté­kű művekre is találtak egy értékelési kategóriát: követel­mény, hogy az ilyen mű is le­gyen bien faite, jól megcsinált. Ne jelenhessék meg nálunk se könyv, amely nincs jól meg­csinálva: ép nyelven, mester­ségbeli mívességgel. Jókai ha­zájában pirulni kellene, hogy még erről az igényről is le­mondtunk eddig. A nyelvművelés, ha kevés látható eredménnyel is, de di­cséretes módon folyik és egy­re terjed, s élénkül, frissül, tisztul kritikai életünk, hála a kritikáról legutóbb nyilvános­ságra hozott állásfoglalásnak. Kétségtelen azonban, hogy a kritikára vár a legtöbb és a legnehezebb feladat, a nyelv, az irodalom és a szórakozta­tás ügyében kívánatos fordulat élharcosának a kritikának kell lennie. Reméljük, méltóképpen fogja betölteni ezt a szerepét. Staub Ferenc: Dózsa LOVÁSZ PÁL: QYURIKA Eáraszt az út. < Elém szalad', arcán, szemén kacaj cikázik, vállán szárnyas sugár lebeg. „Játsszunk, gyere!" kiált, megállók, elejtek súlyt, lerázok árnyat; öröm buzog göröngyből, ágból, szikkadt testem szökellve indul, csodák szállnak, mesék susognak; ég földre fordul, föld az égre, haj, pilla csillagportól csillan, s hintázunk ketten föl-le, föl-le GALAMDOSI LÁSZLÓ: BABITS MIHÁLYNAK Fölszáll a hab. A kő merül. Hasad a nád, ha hegedül. Megdől. Lehull. Az ősz repül. Fölszáll a hab. A kő merül. Siklik a láng. Az árny halott. A homály búvik. Szaggatott. Jönnek a lándzsás angyalok. Siklik a láng. Az árny halott. A torony tűzzel megtelik. Jajongnalc benne reggelig. Haragját üstté perzselik. A torony tűzzel megtelik. Kering a tőr. Ki jut haza? Pengéket ránt az éjszaka. Kondul a féltés ajtaja. Kering a tőr. Ki jut haza? A lámpaoltó föl-le jár. Mellében hajnal muzsikál. Billeg a lomha köd-madár. A lámpaoltó föl-le jár. A múlt éjjel álmom­ban magamhoz hivat­ta! a főnökömet. A fé­lelmetes Dobcsányi re­megve állt meg előt­tem. — Hivatni tetszett? — rebegte, és zavará­ban rágcsálni kezdte pettyes nyakkendőjét. 1— Az utóbbi időben nem vagyok magával megelégedve, Dobcsá­nyi. Pedig maholnap már ötödik éve, hogy a beosztottja vagyok. — Igenis — felelte tisztelettudóan. — ön lelkiismeretes, ÁLON komoly vezető, aki nem tűri a fegyelme­zetlenséget. Az előlép­tetéseknél mindig a jó munkát és a dolgozó emberi magatartását veszi figyelembe. — Én mór csak ilyen vagyok — mondta res­telkedve. — Még megbocsás­son, de ilyen alapon én soha nem fogok előbb­re jutni önnél. Tehát ezt a magatartását a leghatározottabban el­ítélem. — Mit csináljak? Emberek vagyunk. Ve­lem is előfordulhat, hogy tévedek — val­lotta be pirulva. — De ennek mától fogva vége! Lazítani fog, megértette, lazíta­ni. Felületes lesz. Dön­téseiben elhamarko­dott, érvényesülni hagy ja a kevésbé ráter­metteket is, a tehet­ségteleneket. Utóvégre mi is vagyunk egy páran. — mondtam Dobcsányinak szigorú­an. — Ahogy óhajtja — felelte hétrét görnyed­ve. — És még valami... Ha a jövőben a leg­kisebb szabályossíaot észlelem, akkor else'ln kikérheti ' a munka­könyvét. Megértette? Úgy megijedt, hogy felébredtem. Galambos Szilveszter I

Next

/
Oldalképek
Tartalom