Tolna Megyei Népújság, 1972. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

4

Mucsfa

Mikor élnek? Válasz nélkül hagyott kérdés. Nem tud rá felelni senki, legfeljebb vál- vonogatás érejéig, hogy az ördög tudja, élünk, mert lélegzünk. Mégis: mikor élnek? A bányász benéz az üvegajtón, és tovább siet. Erről van szó? Erre nincs idő, indul a járat, majd holnap, holnapután, vagy valamikor. A járat nem más, mint a bányászbusz, amely talán nem áll meg soha, megy körbe, körbe, viszi, hozza az embereket, éjjel, nappal, lejtőkön le, emelkedőkre fel. Lengyel, Mucsía, tovább Majos felé.

Maradjunk Mucsfán.

Ebből a kicsi községből a felnőtt keresők

többsége eljáró dolgozó. Számuk nő úgy is, hogy a fiatal házas férj viszi magával a,z addig otthon dolgozó feleséget. Beczé Gáspár, ifjú Erős István és még mások is ëzt teszik. Eljáró dolgozók, a2 asszony is, az ember is. Az elmúlt lü—15 év során kialakult a jellegzetes mai családszerkezet: a vegyes foglalkozású munkás-paraszt, munkás-paraszt-alkal- mazott család. Mindegy, hogy kit szólítok meg az utcán, a boltban, a tanácsházán. A családkép ugyanaz. A határból hazabicikliző mezőőr: téesz-tag. Hild Jánosnak hívják, ötvén éves, sovány, szemüveges ember. Tipikus mucsfai családmodell-tulajdonos. Édesanyja téesz-járadékos. A felesége a háztáji vonalat viszi és a háztartást vezeti. Huszonhat éves lányuk a termelőszövetkezetben dolgozik, Árpa Lajos a vő, a nagymányoki brikettgyárban. Ö a paraszti munkát nem űzte soha.

Nagyjából elfogadható, bár nem egészen pontos adatokat kapok Läufer Henrik tanáeskirendeltség-vezetőtől. Szerinte száz-százhúsz ember jár el a 780 lakost számláló községből Komlóra, Bonyhádra, Szekszárdra. „A munkaerő színe-java”. A műszakba induló bányászok zománcgyári, cipőgyári munkások, útépítők, gépkocsivezetők (tízen vannak), nyitott, fűtetlen autóbusz-váróteremből lesik a járatot. Esőben, hidegben még el se indulnak, de' már megszenvednek a keresetért. Meleg, fűtött váróteremre a kisközség erejéből egyelőre nem futja, most utat építettek, ez Volt a legfontosabb.

Nem futja. Csoda-e hát, hogy a munkásokat kibocsátó települések vezetői évek óta hangoztatják: az lenne az igazi, ha a befogadó üzemek, az eljáró dolgozók „helyzetének könnyítésére” arányosan adnának valamit. Ilyen nincs persze.

Mucsfáról nézve, az eljáró dolgozó üzemében egyszerűen csak munkaerő. Semmi több. Megkapja a bérét és mehet. Úgy tűnik, ők az üzemek mostoha gyermekei. Mucsfán minden évben megtartják a nők napját, áz öregek napját, a tsz a vendéglátó, s válogatás nélkül hivatalos oda mindenki. Az eljáró dolgozó felesége éppen úgy, mint a tsz-ben dolgozó asszonyok. De Komlón még soha senkinek nem jutott eszébe nők napján az a 30 mucsfai bányászfeleság, aki mindennap „el-» készíti” a férjét a műszakra és várja éjfélkor, reggel, vagy este.

Tizen üt éve történt

Hajnalban, fél négykor indul az első bányászjárat, délután háromnegyed öt körül érkezik vissza. A második háromnegyed tizenkettőkor indul, visszaérkezik a községbe éjfélkor. A harmadik este fél nyolc körül megy, s jön másnap reggel nyolc óra körül. A bányászasszonyok életrendje éppúgy igazodik a járatok menetrendjéhez, mint a férjeké.

Az eljáró dolgozók többsége hazatérve, pihenés helyett kíméletlenül hajtja magát. Néhány óra alvás, és kezdődik az otthoni munka. Ha van alvás, de az sincs mindig. Meddig bírják? Nem tudni. Mindenesetre fel kell figyelni arra, hogy sokan szabályosan agyondolgozzák magukat, s félő, néhány év múlva ezen a vidéken több lesz a leszázalékolt rokkant, mint a „szabályos” nyugdíjas.

Az igények, az igények. Ezt hallom mindenütt, ezt hajtogatja mindenki és mutatják a felújított komfortos, összkomfortos házakat. Emlegetik a gépkocsikat, a gépesített konyhát, ézeket. Az igények, az igények. Értem, értem, de közben az eszemmel föl se tudom fogni, a háromműszakos S. István bányász mikor építette fel a házát. Éjjel, nappal? Mikor pihent? Hogyan győzte erővel, idegekkel?

Vannak emberek, akik a szabad szombatot’ a vasárnapot munkával töltik olyképpen, hogy bejárnak az üzembe dolgozni, csak azért, hogy három-négyszáz forinttal több legyen a borítékban. Megesküsznek rá, hogy erre a háromnégyszáz forintra okvetlenül szükségük van. B. Pál például. Rá lenne szorulva? Ö azt mondja: igen. A Hild család rövid idő alatt 120 ezer forintot költött lakásra. Hideg víz, meleg víz, minden. „Hát ez csak úgy megy, ha dolgozunk”. Igaz. De talán a brikettgyárban észre kellene valakinek venni, hogy három-négyszáz forintért, néhány ember milyen áldozatot vállal, hogyan nyüvi magát, s az ilyen embert kicsit vissza kellene fogni. Milyen jogon? Ez az, milyen jogon?

Végeredményben nem az a baj, hogv aktív pihenésként tesznek-vesznek, nyulászkod- nak. Ott kezdődik a baj, hogy nem kímélik magukat. H. Henrik ötvenéves bányász otthon gazdálkodik, szőlőt művel és piacra nyúl- tenyésztéssel foglalkozik.

Sok. Egy embernek túl sok.

Meekapó és megható, hogy az eljáró dolgozók Mucsfán élsők a társadalmi munkában is. Maguknak érzik a községet. Útépítés, ilyesmi, mindig lehet rájuk számítani, nem sajnálják se az időt, se a fáradságot.

Az összkép kedvező és lehangoló egyszerre. Bennem az maradt meg, hogy gyarapodnak, de nem élvezik az anyagi javakat. Olvasni nincs idő, tévét nézni nincs idő. Szóval jobban kellene az eliáró dolgozókra vigyázni. Többet keRene velük törődni. De hogyan, és kinek? Itt élnek, ott dolgoznak. Végeredményben nem találtuk még meg a módját annak, hogy valóban tartozzanak valahová, mároedig meg kell találni a módját, mivel az eliárás nem átmeneti állapot, hanem életforma. Tartós jelenség.

SZEKULITY PÉTER

Napi tizenegy kilométer

Tizenégy kilométer se az

autósnak, se a motorosnak, de még a kerékpárosnak sem távolság. Gyalogszerrel naponta megtenni már inkább fontolgatást érdemel. Ki kíván „menetrend szerint”, ha esik, ha fúj elgyalogolni Szekszárdról Várdombra, vagy Mözsre? Friss István vezető kezelő, (ami laikus nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy a legmagasabb rangú levélkézbesítő, mind közönségesén postás! Bonvhádon 1953 óta rója naponta ezt a távolságot.

— Kivéve amikor szabadságon vagyok!

— Természetesen, ezt kivéve. És mióta postás?

— 1947 novemberétől, Konyhádon 1953 óta.

— Itt, BOnyhádon merre jár?

— Először lënn, a buszmegálló környéki térre visz az utam. Aztán felmegyek a 2-es számú iskola mögé.

— Hány utca ez?

— Bajos lenne összeszámolni. Vannak köztük egészen kurtácskák is.

— Megbecsülik?

— Igen.

— Mindig szívesen fogadják?

— Nem.

— Persze, amikor gyászjelentést hoz.,.

— Nem ilyesmire gondolok. Amikor fizetni kell. Rádiót, televíziót, az utóbbit egyre többnek. Sok a rossz fizető. Olyan is, akiről tudom, hogy van nála otthon pénz, de jobban esik a lelkének, ha azt mondhatja: — Jöjjön szombaton, vagy hétfőn.

— És Friss elvtárs?

— Természetesen megyek szombaton, vagy hétfőn.

— Még megközelítőleg se merészkedünk kiszámítani, hogy hány kilométert gyalogolt negyedszázad alatt postástáskával a vállán. Érdemes? Megfizetik?

— Érdemes, mert megszoktam. A fizetést inkább ne emleg-o- .......... ^ -m i í JO for

int, de ha egy fiatal táviratkézbesítő belép, könnyen megkeresi az ezerhétszázat.

— Tehát elégedetlen?

— Nem mondhatnám. Biztosra ígérték, hogy most lesz a rendezés.

— Kiegészítő juttatás?

— Az egyik már régi. Ez évi húsz mázsáig terjedő csomagküldési kedvezmény. A bőségesnél is több, soha nem vesz- szük igénybe a teljes keretét. A másik idei. Egy kis füzet, amit az országban bárhol felmutathatok és évente ötszáz forint erejéig telefonkedvezményt biztosít. Ez nagyon hasznos.

— Országszerte, de Szek- szárdon is postáshiány van. Tudunk olyanról, fiatalabbról, akit nem régen bocsátottak el. Nem állta meg a helyét.

— Nálunk ilyesmi elő se fordulhat. Régi emberek vagyunk. A legfiatalabb is tán húsz éve van már közöttünk.

— A családban maga az első postás, Friss elvtárs?

— Az első, de nem az utolsó. A lányom is itt dolgozik már a bonyhádi postahivatalban.

Egy népművészeti szövetkezet születése és elmúlása

O. I.

Foto: K. Z.

Az etnikai térkép székelyeket jelző foltjai megsűrűsödnek a Völgységben. Lengyelben is vagy húsz család telepedett le, akik Bukovinából indultak, Bácskába jutottak és végül Tolnában leltek új hazát.

A lengyeli székelyek Ándrás- falváról származnak, a híres Andrásfalváról, amelyet egyik szép, szomorú népdalunk mégénekel, és amelynek népművészete, főleg szőttesművészete egyedülálló volt.

Andrásfalván a szövés nem takács munkája volt, a ház asszonya foglalkozott vele. Otthon szőtték meg a ház népének szükséges fehér anyagot, a cifra szövésű ágyneműt, törölközőt. A gyapjúból harisnyaposztó készült lévén a székely férfiak viselete a posztóból való „székelyharisnya”. Ha maradt gyapjúfonal, a háziasszony „festékeshez” — szőnyeghez — kezdett: a festékes a jómód jele volt, a sok festékes azt jelezte, hogy bőven van gyapjú a háznál.

Az andrásfalviak szövőkedvét elvitte a sok vándorút, a hazakeresés, a fonalak és a szövőszékek csak akitor kerültek elő, amikor már véglegesen befogadta őket Lengyel

_........... /<...A.:,.<

község, és ők az új környezetet. 1957-ben a művelődési ház akkori igazgatójának Kuncsák Sándornénak szervezőkedve jó ötletet szült. A szövőasszonyokat szövetkezetbe kell szervezni, ezzel keresethez segíteni őket, megismertetni a környéket a székely szövőművészet alkotásaival — és nem utolsósorban szervezeti keretet biztosítani a népi hagyományok ápolásához. A Székely Népművészeti Szövetkezét 25 taggal még abban az évben megalakult, és hat évig működött. A művelődési otthon jutányos árón szerzett fonalat, az asszonyok az egyik felét a gyapjúnak saját maguknak szőhétték meg, a másikat a szövetkezet használta fel. Elejével a közös létesítményeket szerelték fel, függönyt, szádákat szőttek aZ iskolának, művelődési háznak, a tanácsnak. Később a szövetkezet értékesítette a közös árut, a pénzt újabb fonalvásárlásra fordította.

A „székelyszövetkezet” 1983- ban feloszlott. Miért? Úgy magyarázzák, hogy ném volt már kereslet szőtteseikre: feltöltő- dött a környék. A művelődési házban még láthatók az akkor készült függönyök, őrzik a

szövőszéket is, néhány fiatal lány megtanulta már rajta a szövés rejtelmeit. Most azonban 10—12 ház kivételével pihennek a szövőszékek. Ahol működik, ott torontáli és sárközi szőnyegek kerülnek le róla. Nem azért, mert azok szebbek, mint az andrásfalviak —■ hanem mert ezt rendelte meg tőlük a Pécsi Háziipari Szövetkezet, amelynek bedolgozói.

Rózsa Andrásék meszelt szobájában alig jut hely egy asztalnak, két széknek, a szövőszék mellett. Nem is szék az, inkább asztal... Most munka nélkül áll, Rózsa Andrásné Pécsre utazott, szövetkezeti megbeszélésre. Rózsa Andrással beszélgetünk, értő kézzel babrál a szövőszéken. „Igen, én is értem a szövést” — mosolyog. A család legfontosabb mellékjövedelme a szövés, Rózsáék egyébként a termelő- szövetkezet tagjai.

— A feleségem hétéves kora óta sző, még az óhazában. Székelyföldön tanulta. Ezeket a mintákat, amiket a pécsiek kértek, úgy kellett megtanulnunk, nem esett nehezünkre, de azért igazán szívből azokat a régieket szőjük, — mondja.

A ház másik traktusa tágas.

gondosan berendezett. A nagyobb szoba falait szőnyeg díszíti. Saját készítésű festékes. Kék, sárga, vörös, fehér, barna a festékes megszokott színe. Rózsáéké Vörös-kék-fehér. Egyszerű mértani formák és a tiszta színek ritmusa adja sajátos hangulatát: úgy érzi az ember, mintha a kelet-európai népek ősi szőnyegmintáival találkozna. Ettől olyan különleges az andrásfalvi „festékes”, vagy ahogy a mai köznyélv mondaná: az andrásfalvi „színes’*.

Szépek a székely szőttesek, szépek a festékesek, és aki látott már egyszer csergét, — a székelyek gyapjúból szőtt, Vastag, bolyhos takaróját — biztos, hogy fekhelyére kívánja. Nemcsak az Andrásfalváról Lengyelbe származottak látják annak, a ^közömbös” szemlélő is. Talán újra felfedezi őket valamilyen szövetkezet, talán éppen a háziipari. Addig a lengyeliek szövik a torontáli, sárközi mintákat, mivel azokat veszi át a szövetkezet tőlük. Bizonyítékául, hogy a leegyszerűsítetten gazdaságosság vélt logikája könyörtelen.

legjobb línerís a rajzos Sirlslís

Népújság 5

v. F. a

1972. november 36.

Az igények, az igények