Tolna Megyei Népújság, 1972. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
Tőkék között A telethagyó hetek valamelyikén ajánlkozásomra hivatkozva azt üzente a druszám, hogy mehetek. Soha jobbkor, gondoltam, legalább kinyújtózkodunk, légfürdőt veszünk, s katonás kiképzésben részesítjük az izmokat. Vasárnap tisztességes időben, napszámos kezdésre, tehát reggel hat órára ott voltam, „lejelentkeztem”. Hogyan lesz? Türelem, türelem. Lassan a testtel. Megmagyarázták: Először kivisszük a karót, utána a vesszőt, a szerszámokat, és szépen hozzálátunk. De már jön is az autó. Kinyitjuk a nagykaput, a sofőr, hogy megkönnyítse a felrakodást, odatolat a karókazal tövéhez, és dologhoz lát maga is. Három ember lent, egy ember fönt. A lentiek adogatják, a fönti átnyalábolja, rendezi. igazítja a karóköteeeket, elsősorban szemmértékkel dolgozik, s fontos feladatot végez, mert úgy kell a dolgot megoldania, hogy a teherautó három fordulóval mind kivigye a szőlőkarót a „tetthelyre”. A génkocsivezető a tsz embere. Nyolcra végezni szeretne, hogy tovább mehessen. Szavaiból azt veszem ki, valami hasonló munka várja, de az is lehet, saját dolgát szeretné intézni, ezért aztán sietünk, inarkodunk, hogy megmaradion neki is a kedve, a buzgalma. A vasárnap ilyenkor erre való. — Először ez kerüljön ki — mondia a gazda, s emelgeti a karókötegeket. Nyomás, kapkodd pajtás! öt perc oda, öt perc vissza. A tetőn, ahol a telepítést kezdjük hűvös szél fúj, széléről meg isteni a rálátás a városra, Szekszárdra. Lenézve az az érzésem, felfelé tart a város. A múzeum környékéről a bérháznyájból elindultak a sokemeletes épületek a Emlékszem egy öreg kócgép- kezeiőre. Lőcze Kovács János bácsinak hívták. A kócrázónál dolgozott. A géphez nem volt porszívó szerelve. Az öreg képes volt két órát is kibírni a borzalmas porban, védőételitalként állandóan bagót rágott. Fiatal emberek nem vállalták a kócrázó kezelését... Most Földváron kócnemesítő gépsor üzemel, alig több port kavarva, mint otthon a háziasszony nagytakarításkor. És ez a gép kártolja is a kócot, hengerbe csomagolja, úgy mint a fonás előtt, a fonógyárban. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan gép, amely a hagyományos rostipart közelebb hozza a feldolgozóhoz. Pontosabban, most már látni az egyesítés eredményét, ugyanis a fonógyárakhoz csatolták a rostkikészítő üzemeket. A kender, a Moraceae család genusza a Cannaboideae alcsaládban, több, mint hatszáz embernek ad kenyeret Tolna megyében. Dunaföldvá- rott a századforduló elején alapították a gyárat, a gyárhoz tizennyolc barakklakást. A barakkok még állnak, de lakó már csak hatban van. Ahogy valaki költözik ebből a gerendák közé rakott téglabarakkból, a gyárvezetők nem engednek be senkit. Majd lebontják. De építettek már négy modern lakást. Építenének többet, volna is rá igény — csak pénz nincs. Nem tudnak a dolgozók lakássíkságról a hegyre, s itt bandukolnak már a tető szélén. Dehát ez csak képzelődés. Az viszont nem, hogy mi itt Szekszárdon tőkék között élünk. Kezdjük. * Ez egy másik világ. Közel az összkomforthoz, közel az erkélyekhez, közel a fürdőszobákhoz, egy arasznyira csupán a teljesen elütő városi életformától, ahol Fridrich elvtárs buzgón tömi a központig fűtés kazánját, a sarki büfében meg taxisok isszák a feketét és fuvart vállalnak a Sötétvölgybe. Mondom, ez az itteni egy másik világ. Ilyenkor ősszel kökény ízű, pedig a kökénynek majd csak dércsípés után lesz íze. A szurdikban a vén pince- lakos behív, megmutatja lakását, és a vagyonkát. — Kalács, tej, hús, amit akar. Van minden — mutatja büszkén. Egér is, patkány is, macska is. Van minden. Ez a tüskés, ápolatlan vénember, azt mondják egvkor szénen szokott, (és tudott is) mulatni. Most a Vendéglátóipari Vállalat konyhájáról hord ia a meleg ételt a tanács számláiéra, gondolom a szociális keret terhére. — Azt mondják, maga valamikor jó mulatós gyerek volt. Kihúzza magát. — Bizony isten,' bizonv ls- tcm — mondja, s bemutatja a szögeken lógó ruhatárát. Az ajtóban foszlott rongyokon, százesztendős vénasz- szonv reszket. Csont, bőr, a végét járja, pillanatnyilag csak hálni jár belé a lélek. Élénk tévedés, három hét múlva a népbüfé küszöbén Iá mm ülni. Sört iszik és motyog. építő vállalkozásához — mert nincs miből. Azaz volna. Hisz a múlt évben is a rostüzemek közül a dunaföldvári egyedül közel nyolcmillió forint nyereséget ért el. Az idén az első félévben a bútorlapüzem nyeresége is meghaladja az ötmilliót. De a többi gyárban nagy a ráfizetés. „Együtt sírunk, együtt nevetünk” — mondják a dolgozók. Keserűséggel mondják, mert a községben tapasztalják, hogy lehet egy vállalkozást jól irányítani, lehet a dolgozókat ösztönözni még jobb munkára — nemcsak szóval, hanem pénzzel. Látták a dolgozók, amint az ipari szövetkezetekben hu- szon-napokat fizettek részesedésként — és a gyárban alig tudtak úgy gazdálkodni, hogy a szociális kiadásokra legyen elegendő pénz. A rostiparra kétségkívül rossz hatással van a reform néhány financiális intézkedése. És az is az igazsághoz tartozik, hogy a rostipar mozdult el a legnehezebben a szoros tervgazdálkodás keretei közül — amikor még olyan időszak is volt, hogy megszabták, melyik gazdaság, mennyi kendert termeljen, és a gyári átvevő válogatott, nagy hangon osztályozott — gyakran a termelő rovására. A „gazdálkodást” kellett volna vállalati szinten megtanulni. Mert üzemi hatáskörbe» æ» ssfeaí tehet teáéi Ck így. A megkeseredett embcr- gyiuölő, az összeférhetetlen szomszédrém a tsz elől bújt a hegyek közé hatvanegyben. Az ötvenes évesben ült valami feketevágás miatt. Gyűlöl mindent és mindenkit. A várost elkerüli, kúivizet iszik, s a nála pinceszerező úri társaságot szemét bandánál: nevezi, pedig a társaság tagjai nála több állandó fizeti - vendégek. ö így. A harmadik? A harmadik kulák volt a tamási járásban, s itt Szekszárdon most újból kizsákmányoló. Kizsákmányolja az albérlőit. Nagyszájú, nagyhangú ember, erőszakos, ügyes, ravasz, s mellékfoglalkozása hivatalsegéd. Olykor behív a présházba borkóstolóra és dicséri a népi demokráciát. „Jó ez, nagyon jó, csak meglegyen hozzá mindenkinek az esze”, magyarázza, bár felesége örökké válással fenyegeti, roppant elégedett, arra számít, a fele szőlőt öt év múlva felparcellázva jó áron eladja házhelynek. Egészen odáig fölkúszott már a város. Hát kit ismerek még? Azokat is. akik a városban laknak, de kint tartanak jószágot, s a nagyobbik fiú reggel, meg este kiballag etetni. A művelődési háztól légvonalban a Kálvária mögött él a legöregebb szekszárdi vincellér, aki a naD állásáról nézi az időt. s ami 1914 óta történt az az érdeklődésétől messze esik, nagyon messze. Ott él a század legelején. Gyakran emlegeti Ferenc Jóskát. Ö így. Egvszer majd azt is el kell mesélni, hogy az új házak rendeltetése több célú, s nem könnyű összegyűjteni az esővizet. A háromszáz négyszögölhöz ragasztott házikó, hétvégi ház, présház, pince „vendégfogadó” egyszerre. S micsoda pinVolt rá eset, hogy az egyes üzemek közötti különbséget a gyárak vezető könyvelői otthon számolták ki, és hasonlították teljesítményüket, nyereségüket, de beszélni róla keveset lehetett. Nem volt ajánlatos vizsgálni a költségek rohamos növekedését, mert egy értekezleten „hátha szóba hozza valamelyik vállalati vezető”, mint ahogy néhányszor meg is történt: „mit önállóskodnak ott az üzemben, tegyék azt, amit mi mondunk”. A két Tolna megyei gyárban kissé bizakodóbb most a hangulat, mint egy éve. Úgy veszik észre a vezetők és mások is, mintha jobban figyelnének szavukra, véleményüket véleménynek fogják föl ott, ahol intézkedni tudnak. A harmadik megyei gyárban, a szekszárdiban nem jó a hangulat. Már közölték velük, persze még nem hivatalosan, hogy rövidesen leállítják ezt a gyárat is. Koncentrálják az erőket. A nagy kapacitású feldolgozó üzemeket fejlesztik, korszerűsítik. Vagy húsz éve hozta először szóba Puha Lászlóné, akkori országgyűlési képviselő, a dunaföldvári kendergyár dolgozója, hogy újítsák fel a gyárhoz vezető utat. A hét végére befejezik az út betonozását Könnyebben, gyorsabban lehet eljutni majd ide. PáUwvács jeni cepöi kőitek főnek az ide száműzött petróleumfőzőkön és a jancsikályhákon. Mindent megértek, még azt is megértem, hogy Gyuri bátyám fecskefészek házában a volt paksi bank betörőbiztos ajtaja most úgy szolgál, mint pinceajtó és az áramszolgáltató vállalat kőműveskalapácsot soha nem látott üzemvezetője íme saját feje után alapozza a hétvégi házát. Mindent megértek, de hogy vitték a fecskefészekbe a bankajtót? A kadarka nem szőlő, állítják megvetően a fiatal törökök, az ifjú hódítók, s kijelentik: kizárólag az olaszrizling- nek, a rizlingszilváninak, a tramininak van jelene és jövője. ök tudják. Mindenesetre a régi telepítésű szőlő hihetetlenül munkaigényes. Talán ez a magyarázata annak, hogy a parlagterület kapósabb, kelendőbb, mint a sűrű tőkés nagypapa korú kadarka. Ha így nézzük, a magyarázat kézenfekvő. Egyre drágább és mindinkább hiánycikk a kézi munkaerő, amiből a hagyomá-. nyos telepítésű szőlőnek a legtöbb kell. (Sokszor a gyümölcs azért marad a fán, mert nincs aki leszedje, illetőleg nem kifizetődő leszedni.) Napszámos nincs, ha van, megfizethetetlen. Városszerte három olyan emberről tudok, akik szőlőmunkát vállalnak napszámbérért, illetőleg előre kialkudott átalányösszegért. Az erdész Faddról hozza a szőlőkapásokat. Nagy becsben tartja a két öreget, hozza őket autóval, s viszi őket autóval. Háztól házig. No, talán Kakasd ad még valami másfél tucat napszámost, de ez kevés. Magad uram, ha szolgád nincs. Rendkívül nagy becsben tar- tatik a segítség: a munkatársak, a rokonok, a barátok önzetlen közreműködése. Ilyen közreműködés most az enyém is, s tulajdonképpen megtisztelve érezhetem magam, hiszen szőlőt telepíteni bizalmi munka. Teljes mértékben át- érzem a helyzet komolyságát, bár tisztem annyi csupán, hogy lyukat fúrok a vesszőnek, s délután leverek 250 szőlőkarót (Hej, most mutat csak igazánJ Érdi Judit rajza Minden órában elszívunk egy cigarettát, s részletekben megismerem a széljárta tető történetét. Parlagon hevert évtizedek óta, s most újból életre kel. Négy esztendő múlva termőre fordul. Valami nagyon elgondolkoztat. Úgy látszik, itt mindig lesz szőlő. Érthetetlen hatalom, s megnevezhetetlen erő kényszeríti az embert arra, hogy szőlősgazda legyen. Még azt is, aki soha nem akart szőlősgazda lenni. Gyanítom, a szőlőt nem az ember akarja, a táj, a hegyoldal, a levegő, a napfény akarja. Az ember egyszerűen engedelmeskedik. Pista barátom jut eszembe. A negyvenes évek végén került Szekszárdra, hosszú ideig békességben, nyugalomban élte életét, eszébe sem jutott a szőlő. Hatvankilencben Szekszárdra érkezésének huszadik évében elfogta valami megmagyarázhatatlan szorongás, a bérház ablakából reggelenként sóvárogva nézte a ködös, párás Kálváriát, s rádöbbent a meztelen igazságra, arra, hogy szőlőt akar. Tudom rni ez. Utolérte a hegy. A táj, a levegő, a napfény addig asszimilálta, míg végül Csatáron magához ölelt háromszáz négyszögölnyit. Szorongásai elmúltak, boldog és tavasztól őszig, metszéstől szüretig nincs egyetlen nyugodt napja. Sóhajtozva nézi az eget, „az a világos felhő jeget hoz”, eső után rohan permetezni és augusztus elején karbidágyút próbált összeügyeskedni a seregélyek ellen. — Pisti, Pisti. Jobban járnál, ha megvennéd a boltban — okosítom. — Nem értesz te ehhez — mondja elnézően, és kiballag a tőkék közé, pedig nincs semmi dolga. „Elbámészkodik az ember”. Tanült mestersége: autószerelő. Szombaton megállít az utcán és sírós hangon mondja: — Rohad. Rajtakapom magam: engem is idegesít, hogy rohad. Mi történt? Utánam nyúlt a hegy? Jaj, csak sokáig tartana, megállapodna ez a szép, verőfényes, napos idő. Meg még a seregélyek ellen kellene kitalálni valamit, hogy ne zabálják meg a szőlőt Szekuiivjr Pét«*:
