Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 184. szám

Csúcsok és középutak

Hallottam egyszer egy bölcs tanácsot. Az intézményvezető így oktatta munkatársait: Mi ne törekedjünk soha arra, hogy a legelsők legyünk valamiben. Ez mindig kockázatos. Nagy a tévedés veszélye, ha olyasmit vállalunk, amit még nem próbáltak ki mások; utána jön a felelősségrevonás. Az elsőkre mindig jobban odafigyelnek, azok szem előtt vannak. Meg azután, ha valamiben az első helyről a másodikra, vagy a harmadikra szorulunk, azt mondják, hogy romlott az eredményünk, bírálni kezdenek, hogy már nem dolgozunk olyan jól. Bezzeg, ha a negyedik, ötödik helyen vagyunk állandóan, nem bántanak bennünket, mi több, ha innen lépünk előre a harmadik helyre, még dicséretet is kapunk. Maradjunk hát mi szerényen mindig a mezőny közepén. A jót átlagot hozni mindenben, ez a fontos.

Első hallásra is kitűnt, hogy ez az okoskodás nagyon távol ( áll a kommunisták mindig jobbat akaró, jobbra törő, szenvedélyes elkötelezettségétől, de távol áll általában az igyekvő ember mentalitásától. Nem lehet mindig és mindenben az egeket ost- - romolni, de az egek ostromáról való lemondás végzetes lehet.

Néhány év eltelt azóta, amióta az idézett bölcsességet hallottam, módom volt figyelemmel kísérni a szóbanforgó kollektíva munkáját. Amint hitvallássá vált az „átlagon maradni" jelszava, nyomban követték azt más területen is konzekvens lépések. Ki lett ebben az intézményben a jó ember? Aki jól értette és alkalmazta a megfogalmazott vezetési elvet. Aki viszont minduntalan előállt valami rendkívüli, az átlagtól eltérő gondolattal, olyannal, amire mások, máshol is felfigyelhettek volna, izgága, akadékoskodó embernek számított. A lassú, folyamatos kádercserék is azt a célt szolgálták, hogy a „szolid", „megbízható módon" dolgozó emberek nyomuljanak előre. Akik a „világot akarták megváltani", lassan elszállingóztak.

Később kiderült, hogy az úgynevezett szolid, megbízható emberek bizony nagyon korlátolt képességűek, többnyire ebben rejlik — nem pedig valami különleges bölcsességben — annak magyarázata, hogy nem törekedtek semmiben sem az élre, nem akarták az „egeket ostromolni". De amint egy-egy nagy feladat, az átlagosnál nagyobb erőfeszítést, hozzáértést, leleményt kívánó munka akadt, recsegett a gépezet. Ilyenkor az átlagszint tartására törekvők le-lecsúsztak az utolsók közé.

Tekintsünk el az egyedi példától, hisz sokszor találjuk magunkat szemben az eredménytelenség, az igénytelenség, az elmaradott állapotok vizsgálatánál, ezzel az „óvatos duhaj" szemlélettel. Pedig önmagában, a dolgok belső dialektikájának segítésével elemezve is kimutatható az ilyen nézet tarthatatlansága. Nézzük mégegyszer. Maradhat-e tartósan a jó átlagszinten egy vállalat, egy intézmény, egy község, vagy akár egy járás össz- eredménye, ha minden részkérdésben, minden ágazatban a közepest célozzák meg?

Ha mondjuk iskolát iskolával, tsz-t egy másik tsz-szel, községet községgel, járást járással hasonlítunk, kiderül, hogy munkájukhoz, eredményeik produkálásához az objektív feltételek nem egyformák. Az egyiknek egy területen, a másiknak más területen jobbak a feltételei. A két kezünk elég annak a kiszámolásához, hogy ahöl az az elv érvényesül: ne legyünk az elsők, mert az feltűnő, előbb-utóbb mindenben az átlag alá kerülnek.

Ismerünk tsz-t, ahol évek óta búzából, s még néhány növényből az országos rekordot döntögetik. Ugyanott bármit tesznek is, a szarvasmarha-tenyésztésben nem tudják a rekordot elérni. Összességében ezért mégis az országos átlag felett állnak. De mi történne — ez a gazdasági életben szinte képtelenségnek tűnik —, ha jelszavunk az lenne: csak semmi feltűnést, elég nekünk búzából is az országos átlagtermést produkálni évenként.

Milyen tehát a helyes vezetői magatartás? Semmiképpen nem a túlzott óvatoskodás, a fékezés, a „veszélyek" méricskélése. Minden kollektívában olyan légkört kell teremteni, hoay a legnagyobb becsülete az „egeket ostromlóknak” legyen. (Szigorúan megkülönböztetve őket a légvárak építőitől.) Azoknak, akik helyesen fel tudnak mérni minden lehetőséget, megkeresnek és megtalálnak minden mozgósítható tartalékot ahhoz, hogy a magúk munkájában a maximális eredményességet biztosítsák.

Ez a maximális eredmény nem lesz mindig rekord, hisz ahhoz a körülmények rendkívül szerencsés, ezért nagyon ritka találkozása is szükséges. Csak az ilyen célkitűzéseknek van húzóereje, lelkesítő hatása.

Az arany középút üdvözítő voltának hangoztatása nem egyéb kispolqári óvatoskodásnál. Amikor az élet minden területén a nagyobb hatékonyságot tűzzük célul, nagy károkat okozhat az ilyen szemlélet. A szocializmus magasabb szinten való építésének kongresszusi célkitűzése csak úgy valósítható meg, ha minden részterületen az objektív lehetőségek maximális kihasználására törekszünk. Ha úgy tetszik: a csúcsokat ostromoljuk.

9

Rengeteg ilyen tartalmú

levelet kapunk, de a legtöbb köztük névtelen. Azt hittem, ez is az és az derül majd ki, hogy aki jótét lélekként tollat ragadott, olyannyira fogadat- lan prókátor és indulatai olyannyira gyanúsak, hogy eleve a névtelenség mögé búvik. Tévedtem. A név, cím pontos volt, és a levélíró, dióbarna szemében csodálkozás viliódzott.

— Igen, én írtam.

— Munkatársak?

— Dehogy.

1 — Akkor talán barátnők?

—•• Nem vagyunk barátnők.

— Honnan ismeri akkor ezt az esetet, s miért gondolta, hogy a sajtónak foglalkoznia kell ezzel?

A levélíró elmondotta, hogy gyerekei közül a középső osztálytársa annak a kislánynak, akinek az édesanyja ez az asszony.

— Idejár a kislány. Először tőlük, a gyerekektől hallottam, hogy baj van Mariann mamájával' egy bácsi miatt, akit Mariann még csak nem is látott. Tulajdonképpen sokat suttogtak a gyerekek, mire kezdtem odafigyelni és utánanézni a dolognak, hogy ml az igazság.

— És mi az igazság?

— Az kérem, hogy ez ellen az asszony ellen valóságos bo- szorkányüldözést folytattak le a munkahelyén. Keresse meg, hallgassa meg. Néhány rövid hónap alatt úgy tönkrement, hogy szánalom ránézni, és nem érti az ember, tulajdonképpen miért fajulhattak idáig a dolgok. Nézze, az asszony — még innen van a negyvenen — elvált. Három gyereket nevel, úgy tudom, másfél ezer forintos fizetésből és hétvégeken bármilyen munkát elvállal pluszként, akár nagytakarításról van szó, akár csak padlósikálásról. Csak ehhez van joga? Hogy szakadásig kulizzon a gyerekekért? A teljes emberi életről neki már le kell mondania és nem lehet neki valakije, akit szeret?

Nem tudok válaszolni. Most még nem, bár úgy tűnik, a segítséget remélő levélnek minden betűje úgy igaz, ahogy azt ez az asszony leírta egy másik, csak felületesen ismert asszony védelmében.

@

Negyedóra múlva ott ülök szemben a főnökkel, s az az érzésem, ha időben megtudja, hogy ilyen ügyben keresem, visszavonul’ a hatásosként alkalmazható házonkívüliség sündisznóállásaiba. Javakorabeli ember, jól ismerem, jó vezetőnek ismerem. Ez a téma azonban kényelmetlen, elég szokatlan is. Ha az intézménye munkájáról érdeklődnék, mindenesetre nem feszengene így, beszédesebb is lenne.

— Sajnos, igaza van a levél írójának. Tudja, nálunk sok a

nő, és ott, ahol Zsuzsa dolgozik, csak nők vannak. A közvetlen felettese is nő. Egyenként, külön-külön mind derék teremtések, kipróbált munkerők. Tulajdonképpen nem tudom, hogyan mérgesedhettek^ el így a dolgok. Egy tény, Zsuzsa körül kihűlt a levegő. Mint utólag kiderült, még akkor is utána kémkedtek már, amikor a mellékhelyiségbe ment kú Ha telefonhoz hívták, előbb m^'T’'idézték, ki keres! r-e' i;? Fev ajtón nem voltak hajlandók vele távozni és ebédeléskor a hatodik székre mindig ráraktak valamit, hogy közéjük ne üljön, mint régebben.

— És senki nem vette mindezt észre a vezetők közül?

— így utólag az a véleményem, hogy fel kellett volna tűnnie a közvetlen környezet légkörváltozásának, mert főnöke szokatlanul sokat prob- lémázott, hogy baj van a Zsuzsa munkájával, nem úgy dolgozik, mint régen.

— Mikor beszélt ezzel az asszonnyal?

— Sajnos, csak akkor, amikor teli volt már a kígyófészek és hivatalosan, kívülről figyelmeztettek.

— Mit gondol, mitől vadultak meg úgy a munkatársnői ennek az asszonynak, hiszen a férfi, akit szeret, nőtlen ember?

— Ezen mi is sokat törtük a fejünket, amikór már Zsuzsa sem bírta tovább és kérte, hogy hallgassam meg. Talán egyszerűen csak női féltékenység. Zsuzsa kivirult, fodrászhoz, kozmetikushoz kezdett járni és pokoli munka árán ugyan, de egyszercsak nem csupán a gyerekeket öltöztette, hanem maga is öltözködni kezdett. Tudja, milyenek a nők. Észreveszik az ilyesmit, kutatni kezdik a dolgokat.

Ó persze tudom, de itt alighanem egyéb indítékai is voltak az inkvizíclós-szigorú kiközösítésnek, ami hátamögötti összesúgásokkal kezdődött és jeges elhallgatásokkal folytatódott. amíg csak állta a céltáblájuk.

— Most mi a helyzet?

— Nyugalom van és csönd. A férfi, aki egyik legjobb szakmunkásunk volt, elmegy tőlünk. Idő kérdése és megnyugszanak a kedélyek. Zsuzsa is kiheveri, egészséges teremtés.

— Ennyi áz egész?

— Hát persze — mondja nevetve. — Minden csoda három napig tart.

Megköszönöm és búcsúzom, hogy néhány ajtóval odébb az „inkvizítorokat” próbáljam szóra bírni.

o

Szörnyen nehéz, pedig az érdekelt nincs itt. Az érdekeltnek kishíján felmondták az idegei a szolgálatot és most orvosi javaslatra pihen. Tizenöt kilót fogyott, arcán nyoma sincs annak a virulásnak, ami miatt ezek a munkájukba mélyedé asszonyok naponta csaoatták meg ítélkező szavakkal. A csoportvezetőt nézik, kezdje ő. És kezdi.

— A Zsuzsa írt maguknak?

— Nem. Még csak nem is munkatársuk, aki írt.

— Idegen?

— Kívülálló.

Az ablak mellett fölesattan egy hang, gazdája ötven körüli lehet, aki valami okból híjával van a kövérekre jellemző derűnek.

— Egy ilyenért, aki három gyerekkel, 37 évesen bolondul meg? Mit akar egy ilyen?!

Nem emlékszem, mikor vett körül egycsapásra ennyi és ennyire tömény indulat.

— Úgy gondolja, hogy egy harminchat éves nőnek, ha rajta kívülálló okokból válik el, zárdába kell vonulnia?

Mi az, hogy úgy gondolja! És nemcsak ő. A többiek is úgy gondolják! A heves szó- özönben eszembe jut, hogy jó néhány évvel ezelőtt a településünk egyik vezető testületé rg-ott bele hivatalos szinten c^v majdnem ilyen indítású intézkedésbe. Sürgető bejelentések nyomására el akartak tanácsolni a pedagógiai pályáról egy fiatal tanítónőt, aki hajadon fővel gyereket várt.

— Értsék meg kérem! — hajtogatta. — Szeretem a gyerek apját, de nem akarom, hogy elváljon a feleségétől, nekem a gyerek kell, meg a munkám.

Teljesült az óhaja, de hogy milyen vesszőfutások árán, azt lehetetlen még utólag is szavakba önteni. Elfelejtette azóta? Nem hiszem, hogy ilyesmit el lehet felejteni, bár példaszerűen neveli azóta is egyetlen szerelmének a gyümölcsét. És boldog.

A csoportvezető csendet teremt.

— Nézze kérem, mi tudiuk, hogy nem lett volna szabad úgy rámászni a Zsuzsára, de nemcsak bennünk van a hiba. Úgy kezdődött, hogy megmondtuk neki, mennyire nem hozzávaló az a férfi.

— És úgy folytatódott, hogy nem álltak vele szóba, de a dologról annál többet beszéltek. Ha Zsuzsa történetesen férfi lenne, és nem nő, akkor is így avatkoztak volna bele az életébe ?

A hallgatást ismét az ablak mellett ülő asszony töri meg.

— Egy férfi, az más! Ha egy férfi, a kalanjába tojik és úgy rakja a fejébe á kalapot, azért még férfi.

No, jól van. Fordítsunk a dolgon.

— Hogvan értelmezik önök valahányan a női egyenjogúságot?

Nevetés, méltatlankodás.

— Ilyen téren soha nem leszünk egyenjogúak.

Még jó félóráig viaskodunk. Hiába. Zsuzsa visszajöhet, bántani ugyan nem fogják a fölsőség utasítására, de tartok tőle, hogy amit itt összetörtek, azt semmiféle ragasztóval nem lehet éppé varázsolni. Addig, amíg Zsuzsa megtalálja a nyugalmat, nagyon sok dolga lesz a csoportvezetőnek, nőfelelősnek, a társadalmi és politikai vezetőknek, mert ezen a helyen egy asszony életébe messzemenően nem a szocialista erkölcs normái 'alapján avatkoztak bele.

— Az ilyen nő, mindig is piros kukorica marad — küldi utánam útravaló jóslatként az ablak mellett ülő asszony, akiről később azt sikerül megtudnom, hogy nagy templomjáró, de szenteskedése azért nem tudja visszatartani a baj- keveréstől. Érdeklődése kivált a szerelmeseknek szól és jaj annak, aki a nyelvére kerül.

Zuhogó eső kísér Zsuzsáéit házáig. Vajon csuklott-e legalább egyet-kettőt délelőtt, vagy hozzáidomult, hogy foglalkoznak vele, emlegeti boldog-boldogtalan, ismerős és ismeretlen ?

Arcáról idegeji a szomorúság, állápítom meg, amikor eldadogom, hogy miért akarok vele beszélni.

Mosolyogva invitál befelé, és a könnyeken át is mosolyog, ahogy az első szóra megosztja velem azt, ami tulaj- donképoen csak az övé és azé a másik emberé, aki rosszul felfogott kötelességből most munkahelyet változtat.

— Lehet, hogy nem akartak nekem rosszat a munkatársnőim, de nem találták meg a megfelelő hangot. Azzal kezdték, hogy én mégiscsak érettségiztem, magasabb képesítést is szereztem, nem való hozzám egy szakmunkás. Később kibővült a repertoár, mert csemege lett a mi ügviink, hiába csináltunk belőle titkot. Tudja, mit mondtak a férfi- kollégák, amikor már nem bírtam tovább és elmentem a nőfelelőshöz segítséget kérni? Azt mondták, hogy buta vagyok. Miért nem nős emberrel kezdtem? A nős emberek diszkrétebbek. Azt hiszem, két-három ember értette csak meg, hogy szerelmes vagyok, hogy ez a kancsolat számomra nem időkitöltő szórakozás. Nekem az is jó volt, ha megláttam, hogy átmegy az udvaron, vagy meghallottam a hangját.

— És most?

— Vége.

— Szóval feladta a harcot?

— Nem tehettem mást. Itt járt a húgom, hívott, hogy költözzem hozzájuk Győrbe. Azt már nem tudom megtenni. Itt születtek a gyerekeim.

itt neveltem őket eddig. Itt ' akarok megöregedni.

— És a jog az élethez, a megtartó jó összetartozás, ami nélkül nem teljes az élet?

Nem élhet a jogával, ezt tanulta meg néhány hónán leforgása alatt, és nem akarja elfelelteni. Illetve, ha akarná, se tudná elfelejteni, se ő, sem mások, akiket az övéhez hasonló vesszőfutásoknak tett, vagy tesz ki a környezetük.

Üres lélekkel lépek ki a házból és nem merek visszanézni, mert nem tudtam ennek az asszonynak semmi olyasmit mondani, ami erőt kölcsönöz neki ahhoz, hogy szembeszegüljön az ósdiságában embertelen közgondolkodással, az ember nagykorúságát arcul csapkodó szemforgatással.

Szégyenlem magamat, bár meddő dolog ez is’. A piszkos fantáziájúak kéretlen beavatkozásainak áldozatai ettől nem lesznek kevesebben.

Ma még nem.

LÁSZLÓ IBOLYA