Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
\ I f » Miről írt aMaűü 15 évvel ezelőtt? i m nnwi» « Gabonaosztástól — gabonavásárlásig A német nem mondja a búzára, hogy „das Leben”. A francia sem, hogy „la vie”. Magyarországon a búza sokfelé „az élet”. Nem mindig volt az, de ezen most ne töprengjünk, hiszen kölest evő őseink ideje elmúlt. Nemzedékek óta fontos volt, hogy a költőien aranylónak nevezett rónaságon milyen termést ad a búza, és az élelmezéstan tudósai több-kevésbé máig hiába állítják szembe a táplálkozás- élettanilag cseppet sem elvetendő rozsot a búzával. Ha szőlőre gondolunk és „lágy kenyérre” akkor a búzakenyér jut eszünkbe. Jutott eszünkbe ma tizenöt éve is, amikor lapunk akkori hasábjain az újságíró „Gabonaosztás a szekszárdi BEKE- ben” címmel írt cikkében folyvást — és joggal — a búza osztásának arányait hangsúlyozta. Idézzük: „Csehák Mihályné, kedves, idős néni, a bejáratnál szólított meg bennünket és elújságolta, hogy az öregek is kapnak annyi gabonát, hogy még eladásra is jut. Mi kapunk kilenc mázsa búzát és hat mázsa árpát. A búzából hat mázsát itthagyunk a szövetkezetben és majd együtt adjuk el az államnak.” Antal János ugyanakkor 962 munkaegység után 38 mázsa 40 kiló búzát és 27 mázsa 60 kiló árpát jussolt. A Vincze-család búzából és árpából 1251 munkaegység után összesen 82 mázsa 54 kilót. Mielőtt visszatérnénk az egészen régmúltba, egy máig ható idézet ugyanezen számunk tudósításából : „Végezetül még csak annyit, hogy a Békében a mostani gabonaosztás az augusztus 1-ig szerzett munkaegységek arányában történik. összesen 21 000 a munkaegység, s erre most kiosztottak a szövetkezetben 570 mázsa árpát és 840 mázsa búzát." (Az idézet a munkavégzés arányai miatf jogos.) Könnyű másfél évtizeddel később okosnak lenni, mégis azt merjük állítani, hogy mindezek olvasta után ne hatódjon meg, aki lapunkat kézbe veszi. Ugyanis a maga idején és helyén teljesen helyes elosztási forma napjainkig túlhaladottá vált. A munkaegység hosszú időn át jól ellátta funkcióját. Az utolsó megjelent munkaegységkönyv (jórészt az egyik nagyon rangos mezőgazdasági tudományos munkatárs, dr. Béky László műve) az adott teljesítmények és lehetőségek legjobb feldolgozása volt. Csakhogy nem örökérvényű gazdasági rendszer az, ahol a termelő a terményt viszi feldolgoztatni (jelen esetben a búzát), ahelyett, hogy az árán vásárolna kész terméket. Jelen esetben kenyeret. Tizenöt év múltán a Béke Tsz ma már nem létezik. Részleges jogutóda Szekszárdon a Garay Jánosról elnevezett. Ahol 1972. augusztus 1-én (és se előtte, se utána) nem osztottak búzát egy centigrammot se. Kivéve a szépszámú nyugdíjas fejenkénti két mázsáját: — ami nem étkezési, hanem takarmánybúza volt. A számokkal könnyű játszani, de nem feltétlenül kötelező. A termelőszövetkezet rendszeresen dolgozó férfi tagjai évente 150, a nők 100 munkanapot kötelesek dolgozni. Ezt persze nem lehet számológéppel mechanikusan elosztani az év hónapjaira, hanem a mezőgazdaság természete szerint szükséges arányban kell. Akik az első félévre esedékes és a közös gazdaság érdekében szükséges „normát” teljesítették, azok E—10 mázsa gabonához (búzához) juthattak a termelőszövetkezettől, ha ilyen vásárlási szándékukat bejelentették. A tisztességesen, sőt az átlagnál jobban dolgozók közül élt ezzel a lehetőséggel — mások mellett — például Schell István, idősebb Zeman János, Bán Ferenc, Kis János. A Garay Jánosról elnevezett termelőszövetkezet tizenkét vagon búzát tartalékolt ilyen „belső árusításra” (ez az újságíró maga teremtette kifejezése) célra. Miből vesznek és miért vesznek? A Garayban, éppúgy, mint egyebüt, a termelőszövetkezetek többségében, már régóta nem munkaegységben mérik a teljesítményt. Tavaly az egy tízórás munkanapra számított munkabér itt átlagosan 90 forint és 3 fillér volt, vagyis az iparban egy jó betanított munkás bére. (A termelőszövetkezet tagjai többségének hosszú évek álltak rendelkezésére, hogy szakmájukban elérjék a betanított munkás szintet.) A munkabér nyolcvan százaléka, úgy mint tavaly, az idén is előleg. Petőfi, Dózsa, Rákóczi, Kossuth és Ady arcképe bankóra nyomva tehát nem egyszer megfordul a termelőszövetkezeti tagok kezén. Vehetnének rajta kenyérnek valót a saját gazdaságuktól. A jelek szerint eszük ágába sincs. Kenyeret boltban is lehet kapni (mikor, milyet — ez már más kérdés), süttetni alig-alig akar valaki, viszont jószágot még jócskán tart a mezőgazdálkodásból részét alaposan kivevő városunk. Gabonaosztás nincs a termelőszövetkezetben. A tagok többsége takarmánybúzát vásárol. A saját termelőszövetkezetétől. O. L Rajtunk is múlik Ha nálunk arról esik szó, hogy a gyógykezelésért nem kell egy fillért sem fizetni, sokan kétkedve csóválják fejüket. Nos, legyünk őszinték, valóban akadnak olyan orvosok, akik elvárják a külön juttatásokat, sőt, olyanokról is hallani, olykor-olykor, akik ezt nyíltan megkövetelik betegeiktől. Az áprilisban elfogadott egészségügyi törvény őszintén feltárta ezeket a jelenségeket, s a törvényadta lehetőségek keretei között igyekszik orvoslást is találni azzal, hogy társadalmunk általános normáinak, a szocialista egészségügy és az orvosi hivatás követelményeinek megfelelően szabályozza az orvosok magatartását, cselekvésük következményeit, fegyelmi felelősségüket, a fegyelmi eljárások módját, ha vétenek. Az egészségügy vezetői tehát mindent megtesznek, hogy az orvosi ellátásért necsak a paragrafusokban, a gyakorlatban se járjon pénz, az odacsúsztatott borítékok révén senki ne juthasson jogtalan előnyökhöz. Csakhogy az éremnek két oldala van, a másikat — minket, állampolgárokat — nem kötelez sem törvény, sem rendelkezés, holott nem elhanyagolható a mi szerepünk sem a szocialista egészségügy megteremtésében. Nemcsak az ősrégi szabály miatt, miszerint kettőn áll a vásár, hanem azért is, mert sok tekintetben rajtunk talán még több is múlik, mint az orvosokon. Mert szó, ami szó, mi Is ludasok vagyunk abban, hogy mind szélesebb körben terjed a nézet, s ennek megfelelően a gyakorlat is, hogy a rendelőintézetekben, a kórházakban, illik valamit adni az ápolásért, s üres kézzel nem mehet el az orvos akkor sem, ha lakásunkra jön ki. Persze „a mindent csak fizetség ellenében" szemlélet visszaszorításáért az orvosok|nak, egészségügyi dolgozóknak és mindenekelőtt a vezetőknek is fáradozniok kell, hiszen ez a záloga annak, hogy az egészség- ügyi törvény mondatai hétköznapi gyakorlattá váljanak. A hivatás tisztasága, a törvényt tisztelő és betartó orvosok védelmében azonban mi, állampolgárok is sokat tehetünk. Kezdhetjük például azzal, hogy jó légkört teremtünk, amely nemcsak a törvény szellemének, hanem saját érdekeinknek is megfelel: amikor elsősorban gyógyító és gyógyított áll egymással szemben, s nem a borítékot csúsztató beteg, s a kezét nyújtó orvos. A kormány, az egészségügyi szervek megtették a magukét, de sokminden rajtunk áll vagy bukik, hiszen az ingyenes gyógykezelés állampolgári ügy is. (Nyirő) I i Kaszinó utcában LVIII. — Ezt megőrzőm, mert.. ; Szóval, így szól a levél: „Ferikém, képzeld, tegnap reggel lélekszakadva fut fel hozzám a hivatalomba Balátai Jenő ... Gyula, valami óriási dolog történt. Az amerikaiak azt akarják ...” Ehhez most hozzá kell tennem, pár nappal azelőtt felkeresett Jenő, és mutatott egy levelet, amelyben őt valami Mr. Woordworth, az Egyesült Államok alumíniumkonszerjé- nek aligazgatója, találkára hívja meg a Gellért szálló éttermébe. Mr. Woodworth egy tolmács segítségével, aki a követségről ment oda, azt közölte Jenővel: „Uram biztosíthatom, nagyon nagyra értékeljük az ön csaknem két évtizedes munkásságát. Tudunk felfedezéseiről, szakdolgozatairól, memorandumairól. Kitűnő geológusnak tartjuk, ön itt Magyar- országon már nem dolgozhat... ön kulcs volt. Ezzel nyitották ki a kasszát, és a kulcsot eldobták ... Uram, jöjjön ki az Államokba. Tisztességes összeget, jó életet, megbecsülést ajánlunk önnek ... satöbbi, satöbbi... Jenő azt mondja, majdnem elájult. Nem is képzelte volna, hogy őérte a külföld nyújtsa a kezét, amikor itt, a saját hazájában betevő falatja is alig van. Aztán Balátai, amilyen gyorsan berobbant hozzám, olyan gyorsan lohadt le az öröme. — Nem megyek ki, Gyula — mondta nekem, — nem megyek, mert magyar mérnök vagyok. Nekem vállalnom kell a nép sorsát. Mondhattam aztán én már neki, hogy ez felesleges marhaság, ósdi, romantikus kacat, tudod Jenő milyen. Túlságosan is dacos és szeret pózolni, tetszelegni a maga kimondott, hajthatatlan igazában. Azért írom e levelet neked, talán tudsz rá hatni, menjen innen! Ferikém! Balátai Jenőnek el kell innen mennie! Te tudod, hogy miért!” Szász kikapcsolta a készüléket. Elsőnek Éva szólalt meg: — Még mindég nem értem, Dániel, mit akarsz ezzel a felvétellel. Mire jó ez? Az apám úgy látszik, sajnos nem volt ilyen dolgokban beszámítható, otthon maradt. — Éva! Ha az apád tudatja valakivel, hogy az amerikaiak ajánlatát nem fogadja el, akkor nem hal meg. Ha nagyanyád beszél vele, akkor tudhatta volna, hogy nem akart kimenni az USA-ba. Nem beszélt vele, tehát mástól tudta, illetve csak feltételezte, hogy nem akart kimenni. Utólag tudta meg. De most nem is ez a leglényegesebb, hanem a németek sem tudtak arról, hogy nem fogadja el az ajánlatot. Ezért kellett hát apádnak eltűnnie. Ez most már egészen biztos. Az indok teljesen világos. Nem akarták, hogy Amerikába kerüljön. — Jó, rendben van. És akkor mi történt? Szeretném már, ha világosan beszélnél. — A te apádat meggyilkolták! — Hazudsz! — kiáltotta Szászné kivörösödve, de szemébe rémület költözött. Értelmetlenül bámult férjére. Határozottan dühös volt rá. Miért keveri megint apja dolgait az életükbe. — Előre megfontolt szándékkal, jó előre kitervelve gyilkolták meg Balátai Jenőt, édesapádat a Kaszinó utcai lakás fürdőszobájában. Éváról egyszeriben lehullott a magabiztosság álarca. Arca, nézése ezerféle tartalmat fejezett ki, de ezek közül egy sem mutatott együttérzést férjével. Azt a feltételezést, hogy apja áldozat volt, nem hitte el Dánielnek. — Blöffölsz — mondta megvetően. — Mindig is szeretted meghökkenteni az embereket. Miért ölték volna meg az apámat, és kik ölték volna meg? Erre válaszolj! — A nagyanyád közreműködésével a Gestapo, pontosabban Alfred Frisch csoportja. A titok nyitja Ehrenburgi Bayer Olgánál, a nagyanyádnál van. — Megőrültél? — szisszent fel az asszony. — Nem. Sőt, ma éjjeltől végre nagyon is tisztán látok. És most te adtad a kezembe az utolsó, még hiányzó bizonyítékot; Flessburger ajánlatát. Talán nem lepődsz meg, ha közlöm veled, a nagyanyád túlságosan régóta, 1943 óta ismeri Alfred Flessburgert, a kölni gyógyszerészt, bár már abban is kételkedem, hogy gyógyszerész-e egyáltalán. Egyébként táviratoztam Pestre. Itt a válasz: Magyarországon Alfred Flessburger nevű diplomata, export-import üzletkötő vagy ügynök, de még ilyen nevű tisztviselő sem dolgozott a harmincas évek közepén és végén. A cég, amit a gyógyszerész, mint munkahelyet megjelölt, nem létezett. Flessburger úr tehát egészen biztos, hogy nem mondott igazat. De más takargatnivalója is lehet. Kétszer sikerült kihallgatnom nagyanyádat és az állítólagos patikust, akit csak per Frischnek szólított. Legutóbb, alig tíz perccel ezelőtt. — Te hallgatózol? Fúj, de undorító. — Igazán? — kérdezte könyörtelenül Dániel. — És az nem undorító, hogy nagyanyád túlságosan is érdekelve volt' a bauxitügyben és részes apád balsorsában? Most nagyon finoman fejeztem ki magam. — örült vagy! Örült vagy! — kiáltotta Éva és elállta a férfi útját, aki fel-alá járkált a parketten. Az ajtón ebben a pillanatban erélyesen kopogtak. Szász hirtelen az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Az éjszakai portás komor arccal meredt rá. — Kérem önöket, jöjjenek velem. A madam rosszul van. Éva felsikoltott. Szász nem tudta elég gyorsan azonosítani a „madamot” Dédivel. Tétován álldogált a férfi előtt, aztán észbe kapott. Persze, a Dédi. — Megyünk, csak magunkra kapunk valamit. — Becsukta az ajtót, majd gyorsan kinyitotta, s a távozó férfi után sietett. Megfogta a vállát. — Az orvost értesítették? — Igen, uram. Az egyik városi orvos látja el a szálló vendégeit. Itt lakik a közelben. Nemsokára megérkezik. — Köszönöm — mondta Szász és visszament a szobájába. — Öltözzél fel! — szólt Évára, de az asszony már kapkodta ruháit a székről. És amíg remegő kézzel magára húzta őket, gondolatai egy nyomasztó, szörnyű álom egymást követő mozzanataihoz hasonlítottak. — Mintha nem lennék eszemnél, mintha nem lennék eszemnél — suttogta maga elé. Szásznak a bárónő állapot- változása okozta most a legnagyobb gondot. Mi történhetett? ... Az öregasszony gyomra rossz volt már napok óta, panaszkodott a gyomrára, de ez nem hoz ilyen hirtelen állapotváltozást. Bár, ami az életkorát illeti ?... Az ampulla — jutott eszébe. — Hátha Flessburger abból adott be neki? — Szász a zsebébe kotort, és elővette az üvegfiolát, majd gyorsan tárcájába tette. — Menjünk! — Éva megragadta a karját. — Gyere már! A bárónő ijesztően nézett ki. Egyik szeme teljesen nyitva, tágult pupillával, mereven bámult a mennyezetre, a másik szeme félig csukva, mintha folyton kacsintani akarna. Sovány arcán a lila kvarclámpa égéshelye is megfakult, majdnem eltűnt. Csontos kezével a paplan szélét markolta. Nem látszott, hogy szenvedne, inkább mintha valamiféle kábulatban lenne. Éva kétségbeesetten hajolt nagyanyja ágya fölé. — Dédi! Drága DédikémiMi történt veled? Mitől?... A bárónő arcáról semmit sem lehetett leolvasni, beszéd közben is mozdulatlan maradt. Nem nézett rájuk. Halkan, erőtlenül beszélt. Annyit mondott, hogy az este megfürdött és lefeküdt. Arra ébredt, hogy elzsibbadtak a végtagjai. A bárónő Évának panaszkodott. — Nem tudom a lábam mozgatni. Nagyon nagy hidegséget érzek. A kisujjamból jón fel egészen a szívemig... — Mit kért? Adjak valamit? — Éva széket húzott az ágy mellé, és megfogta a paplant görcsösen szorító kezet. Szász összehúzott szemmel figyelte a bárónőt, s megállapította, nagyon rosszul lehet. Fürkészve nézett körül, és a heverő fölötti polcról leemelt néhány üvegecskét. Hosszan né. zegette őket, aztán visszarakta. Éva közben tovább faggatta nagyanyját, mikor lett rosz- szabbul, mikor csengetett az éjszakai portásnak, mit érzett. A bárónő szaggatott mondatokkal felelt a kérdésekre. Talán negyedóra telhetett el, amire megjött az orvos, egy alacsony, pattogó beszédű, kissé túlságosan is pongyola módon öltözött férfi. — Sprechen Sie deutsch? —■ kérdezte Szászt, mire az bólintott, s közölte vele, mindany- nyian beszélnek németül. Az orvos a fürdőszobába ment, törölközőt kért, megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a bárónőt. Közben Éva a szobában maradt, de Szászt kiküldték a folyosóra. Az orvos a vizsgálat végén kiment hozzá, röviden közölte vele, hogy vérkeringési zavarok léptek fel. (Folytatjuk.)
