Tolna Megyei Népújság, 1972. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
r r Ï Thiery Árpád í A megérkezés napja Érdi Judit rajza. LOVÁSZ PÁL: QU L Y A Lengő napfény alatt a fű ízén halad. A bödülő vezér szarvval majd égre ér. Lábnemszennyezte fű: baromszívnek derű. Erőt rejt itt a táj és ínba, tőgybe száll. S mit ember elvegyen: hús-tej-kincset terem. FOLD ESI JÁNOS: NÉPMŰVÉSZ HA LALÁRA (Tánczos Tarczál István emlékére.) Kifőzték a cefrét. Kóstold fiam, jóre, elég lesz talán majd — o sírásók részére. Jég, vihar, verte a határt a teremtő. Szívemet is veri hatvanöt esztendő. Mutat a szőlő is. Bő kézzel ad a nyár. Aki megissza: csak az, — szüretre nem lesz már. Tudjátok: az ember is hull mint kora harmat, így hullok el én is, — hold sem fordul hármat. Parasztok ősi tiszta táncát egyre járta, küszöbön túl a kaszás meg a végét várta. S egy júliusi napon kcndult a hír harang; elröppent közülünk a víg fehér galamb. öreg kincsét néprajzgyűjtő, s tévé sugározta, sírt a falú: kit rejt most ez az ötszál deszka. Idézik, s értik már a vészjósló szavát: keresik az égen táncoló csillagát. Mindenki szivében élj, maradj itt örökre: friss kedved hulljon vissza a madocsai rögre. Madocsa, 1972. júl. 26. Az utolsó kocsiban ült. A belső kanyarokban látta a motorkocsit, amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen közlekedett. Kibámult az ablakon, tudomást se véve a közbeeső állomások felszálló helyi utasairól. Úgy érezte: najiok óta', ègyetleh óra pihenés nélkül úton van. S.-hez közeledve időnként fel-felismert valamit a zöld hangulatú tájból: egy öreg hársfát, egy törtszélű agyagszakadékot, egy jellegzetes présházat, egy közbeeső állomás mögött a kőbánya lófogatú csilleszerelvényét ... Ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna és jódszínű haját rendezgetve azt gondolta: jobb lett volna este megérkezni. A megyei tanács osztályvezetőjének bíztató, öreg arca jelent meg előtte. Azt mondta: biztosan örül a döntésünknek, maga most a megyében a legfiatalabb iskolaigazgató, de ne felejtse el, hogy sok munka vár ott magára és az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában ... Ö csak állt, bólintani is elfelejtett. Kis részletek tolakodtak elő az emlékeiből, körülvették, aránytalanul megnőttek. 0 igen, még csak huszonnyolc éves vagyok és ráadásul egyedülálló nő, gondolta, s bár napok óta tudott az •igazgatói kinevezésről, csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következett. Janka felállt, a fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány, fekete ruhás alakjáftjrA"9ötét, -kissé régiósén szabott ruha kiemelte sápadt, szeplős színtelenségét. Messze volt. , még attól, hogy vénlánynak nevezzék, arca azonban már keményedéit. Az állomás előtt anyja és a községi tanácselnök várták. Az anyjára pillantott: én is ilyen leszek, futott át riadtan benne valami és gyorsan megölelte a száraz öregasszonyt, akinek boldogságában lassan eleredtek a könnyei. A tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt, barátságosan mosolygott. Niko- tinos fogai előtűntek, a keze a mezei csokorral bizonytalanul emelkedett és süllyedt, látszott rajta, hogy zavarban van, pedig jóindulattal segíteni szerétéit volna az érkezésben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mintha zavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az elnök ekkor megfogta Janka bőröndjét és elindult előttük a keskeny, cementezett járdán a falu felé. A szembejövők félreálltak a járda szélére és vizsgálódva néztek végig rajtuk-. Az öregasszony meglökte Janka karját, a pillantása azt mondta: „Vedd el már tőle azt a bőröndöt!...” — Hagyja csak! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött, hogy egyelőre vendégnek számít itt. Janka elmosolyodott, • -1- Hat évig a Balaton közelében tanítottam. — A Balaton, az előkelő hely — mondta az elnök. — öt kilométerre voltunk a Balatontól, a víznek még a szagát sem éreztük. — És a hat év alatt csak egyszer volt itthon, amikor meghalt az apja — szólt közbe az öregasszony. — Ismertem az apját — nézett az elnök Jankára. — Akkor még a járásnál dolgoztam. Derék, igazságszerető ember volt. A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony téglakerítés fölött Janka után pillantott és azt gondolta: Holnap meg kell mondani neki az igazságot, hogy amikor a járásnál jelezték, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet sem lelkesedtem, hiába vigasztaltak, hogy kitüntetéssel végezte az iskolát, idevaló a faluba, ha jól bánunk vele, végleg megtelepszik nálunk és nem lesz gohdunk az iskola- igazgatóra. De hát, mégiscsak nő, ezt holnap meg kell mondani !... Az öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott, fekete harisnyás lábait nyomkodta. Csöndben figyelte a lányát, aki a bőröndből kirakodott az ágyra. — Itt férjhez is mehetsz majd — mondta, — Nem akarok férjhez menni. — Nem? — csodálkozott el az öregasszony, és nem szólt többet. Arcán megnyúltak a ráncok. Janka szapnant, törülközőt keresett, majd hátravonult a kamrába és mosakodni kezdett. Ebéd után kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgott apja sírjánál, elérzékenyülve nézte a kőkereszt közepén fakuló, ovális fényképet, amely még fiatalnak ábrázolta az apját. Gyerekkorából emlékezett így rá: csontos arcára, lefelé ívelő keskeny bajuszára, szelíd nézésű szemére, vékony mosolyára, ahogy megállt az ajtóban, megemelve kissé a tükrös mézeskalácsokat, amelyekről — ha vásár volt — sohase feledkezett el. Később megkereste Barna Miklós iskolaigazgató sírját is, rátett néhány szál virágot. Vacsora után megérkezett' a nagybátyja. Ünnepélyes volt, az inge fehér és gyüretlen, kiemelte keskeny arcát, vékony orrát,, amely valósággal belemetszett a levegőbe. Megcsókolta Jankát. Janka azt gondolta, míg egy pillanatra megcsapta a férfi száraz, erdei szaga: Istenem, legalább az erdőről beszélne, de most valami prédikáció következik... A nagybátyja az asztalhoz ült. — Láttam, az első utad a temetőbe vezetett — mondta. Janka nem szólt, nem mo- solyodott el, nem bólintott. A nagybátyja egy újságpapírban, laposra hajtogatott csomagot tett ki maga elé az asztalra. Egy ideig rajtafelejtette súlyos kezét, mejd áttolta Janka elé, az asztal másik oldalára. — Mi ez? — kérdezte a lány meglepetten. — Az eredeti és két másolat. Lassanként egy évszázada lesz már, hogy őrizgetem. Janka egy kis aggodalommal bontogatta a leveleket, majd mindbe beleolvasott. — Hogy jutott maga ezekhez? — kérdezte elsáoadva. — Ne törődj vele! Megfizettem annak, aki megszerezte nekem. Az a fontos, hogy a kezedben van és most elégtételt vehetsz magadnak. Te most olyan helyet kaptál, ahonnan módod van mindenkinek mindent visszafizetni. Janka nem szólt. Furcsa szédülést érzett, mintha egy mélység fölött lebegett volna. — Olvasd csak végig mindet — biztatta a nagybátyja. — Majd elolvasom. — Nem sejtik, hogy ezek a levelek megmaradtak. Mindmáig hallgattam róluk, mint a sír. Csöndben ültek a selyemborítású régi csillár fátyolos fénye alatt. Jankának is, meg a nagybátyjának is külön csöndle volt, amely körülvette és hallgatásra intette őket. A férfi később felállt, az asztalhoz tolta a széket, amelyen ült. — Reggel majd átjövök — mondta — és majd elmondod, hogy mi lesz a dolgom. Én mindenre élethü pontossággal emlékszem. Janka késő éjszáka olvasta el a leveleket. Az anyja már mélyen aludt a konyhában. Az első levél: „Bejelentjük, hogy Gál András s.-i lakosnak a lánya, Gál Janka ott jár önöknél tanítóképzőbe, és ott kollégiumban is van. Annakidején még nem tudtuk azt, hogy Gál András, vagyis az apja kulák. Folyó évben megállapítást nyert, hogy a község legnagyobb kulákja, amit csak most sikerült fölfedni. Nem szeretnénk, hogy a lánya tanító legyen és a jövő ifjúságát, pártunk tartalékát ö tanítsa. Ezért javasoljuk és kérjük az elbocsátását. Apja S. község hivatalos kuláklistáján szerepel, ami jóvá is van hagyva. A szíves válaszukat várjuk ... 1952. október 17.” A második levél: „Gál Janka 1. osztályos tanulónkkal kapcsolatban olyan átiratot küldtek a megyei oktatási osztályra, amely szerint tanulónk édesapja a falu legnagyobb kulákja, és ennek alapján kérik az iskolából, és a kollégiumból való eltávolítását. Az oktatási osztály végrehajtás végett kiadta nekem az iratot. Én beszéltem a kislánnyal is, majd behívattam az édesanyját azzal a szándékkal, hogy a lányát vigye haza. Édesanyja azonban nálam elmondta, hogy sem a felszabadulás előtt, sem azóta vagyonnal nem rendelkeztek. A felszabadulás előtt, mint molnársegéd dolgozott a férje, majd a felszabadulás után a gabonafelvásárláshoz került. Később betelepült hozzájuk egy idős házaspár, akiknek volt nyolc hold/ "juitatotf ' földjük, enfteK egy részét művelték Gálék két éven át. Azóta már ezt se művelik, és a házaspár is elköltözött tőlük. Gálné tehát tiltakozik az ellen, hogy őket ku- láknak minősítsek. Az oktatási osztállyal megbeszélve most igazoló iratokat kértünk be. Tekintettel, hogy súlyos politikai kérdésről van szó, ami igen gyors intézkedést kívánna, felkérem, szíveskedjenek még egyszer kivizsgálni, hogy Gál András valóban kulák-é, mikor és milyen szerv nyilvánította annak, minek alapján? Meg vagyok győződve, hogy nagyon tisztán látják ennek a fontos politikai jelentőségét, és az ügy gyorsaságára való tekintettel a kivizsgálást gyorsan megejtik, és expresszlevél- ben válaszolnak. Ennek hiányában nem tudjuk mi sem az intézkedéseinket foganatosítani. 1952. november 11.” A harmadik levél: „A 3/1952. szám alatt november 11-én kelt levelüket megkaptuk, amelyben ismételten írást kérnek tőlünk, »esetleges módosítást«, hogy Gál Janka iskolán és kollégiumban maradhasson. Közöljük, hogy a határozatot nem változtatjuk meg, amit egyszer megírtunk, azt azért írtuk meg, mert a valóságot fedi, ezen alkudozás nincs. Kérjük, hogy ne hallgassák a kulák siránkozásait, inkább lépjenek fel keményen ellene. Kulákká az arra. illetékes szervek minősítették, a község kuláklistáján szerepel. Nincs mit vizsgálni, kulák. Kérjük, ne kételkedjenek a levelünkben, hanem azt igenis szíveskedjenek végrehajtani. Mi az eljárással egy politikai kérdést oldottunk meg, azért vált szükségessé az ő hazahozása. Az elvtársak nyugodjanak meg, mi a helyünkön vagyunk, az ügyet ismerjük, és kérjük, minden további alkudozások nélkül a leányt haza- küldeni. Elég nagy ahhoz, hogy hazataláljon. 1952. november 15.” Janka lehunyta a szemét. Életre keltek az iskolai emlékek, megteltek vágyakozással, a titkok feltárultak és magyarázatot kaptak. Azt gondolta : akkor még copfom volt és a legjobban annak örültem, ha nem szóltak hozzám, és egy pillanatra visszatért az a régi december: a hosszú, zárdaszerű folyosó mélyéből az igazgatónő jött elő, megállt mellette, mintha magába mé- lyedve eltűnődött volna, majd azt mondta egyszerűen, mintha csak egy kis .apróságra figyelmeztette volna: Ne menj haza a téli szünetre, a szüleid majd bejönnek hozzád ... Janka összehajtogatta a leveleket és azt kérdezte magától: Érzek-e most valami haragot, fájdalmat, kifosztottsá- got, vagy bosszúvágyat?... Az apja mély fájdalmát érezte, tompán a mellében, amit azon az őszön érezhetett, amikor ezeket a leveleket megírták. S akkor azt mondta magának: de hiszen én dolgozni jöttem ide és leélni az életemet... Óvatosan kinyitotta a konyhaajtót, vigyázva, hogy az anyját fel ne ébressze, gyufát keresett, majd a három levelet egymásután elégette. Mielőtt a takaró alá bújt, még .megfordult a fejében, hogy mit fog majd. mondani reggel a nagybácsinak, de ekkor már éjjel két óra is elmúlt és a szemei csaknem leragadtak az álmosságtól.
