Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-04 / 155. szám
í Ÿ t I I Pártszervezés — pártirányítás Gondoskodás az idősekről öreg, törődött ember kopogtatott a községi párttitkár lakásának ajtaján. Valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, amit el kellene intézni, de senki sem akar vele foglalkozni. Már járt a tsz-irodában is, a tanácsházán is, de mindenütt azt mondták neki: nem rájuk tartozik, az ügye. így jutott el végül a párttitkárhoz, mint utolsó mentőkötélhez. Nem kommunista, nem párttag, de úgy hallotta, hogy a pártban tudnak segíteni rajta. Hogy mi volt az öreg ember ügye, baja, az most nem lényeges. Maga a tény az, ami elgondolkoztató. A mi pártunk és kormányunk a felszabadulás óta sokat tett az öregekért. Anyagi erőnkhöz mérten a maximumát nyújtjuk annak, amit lehet. Nálunk mindenki nyugdíjat kap, aki legalább tíz évig dolgozott valamilyen állami, vagy szövetkezeti munkahelyen és elérte a nyugdíjkorhatárt. Egyes vállalatok: községi tanácsok, termelőszövetkezetek napközi otthont, közös étkezdét, társalgót létesítettek az öregek számára, járulékot, vagy segélyt adnak a nagyon rászorulóknak. Mindez tényszerűen tükrözi a társadalmi gondoskodást. Mégis, ba a fenti példákhoz hasonló eseteket tapasztal az ember, az az érzése: nincs minden teljesen rendben az öregekről való gondoskodás körül. Még ma is gyakran hangzik el az előrehaladott korú emberek szájából a fiataloknak •címzett figyelmeztetés:: „Várjatok csak, egyszer majd ti is lesztek örégek!” Valóban, amíg az ember fiatal, ritkán gondol az öregségre. Vagy ha gondol is rá, fiatalon nehéz megérteni, mennyi gonddal, bajjal jár: betegség, tehetetlenség, mellőzés stb. A nyugdíjas évek nehéz napjainak elviselésére nem ■elég az életfeltételek megteremtése, a szükséges anyagi eszközök biztosítása. Sokszor egy-egy jó szó, egy megértő pillantás, a panaszok meghallgatása, az apró-cseprő ügyek, emberi problémák megoldása és egy cseppnyi kedvesség többet ér, mint száz forint segély. Persze, a pénz sem mellékes, és kár volna tagadni, vagy elhallgatni, hogy egyes esetekben kevés. Sajnos a párt és a kormány csak az ország anyagi eszközeihez mérten tudja ellátni a nyugdíjasokat. Azgal, hogy vállaltuk minden dolgozó ember nyugdíjellátását, azt is vállalnunk kellett, hogy az e célra fordítandó pénzt sokfelé osztjuk és nem mindenkinek jut belőle elegendő. Különösen azok az idősebb emberek érzik ezt, akik életük nagy részében egyéni parasztok, kisiparosok, vagy alkalmi munkások voltak és ma nyugdíj helyett öregségi járulékot kapnak. Nehéz helyzetükön jelenleg csak a társadalmi összefogás segíthet. Egyes vállalatok, termelőszövetkezetek — nyugdíjkiegészítés címén — különböző juttatásokkal eddig is segítették a rászorulókat. A kormány legutóbbi intézkedései pedig lehetővé teszik, hogy Népújság 3 1972. július 4. a munkaképes emberek tovább dolgozhassanak és keresetükkel kiegészítsék nyugdíjukat. Kár, hogy a segítőszándék még nem mindenütt nyilvánul meg tettekben. Pedig valójában olyan kicsi azoknak a teljesen magukra maradt öregeknek a száma, akik valamilyen oknál fogva a falu, az üzem, vagy más helyi közösség támogatására szorulnak, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül is tudnánk rajtuk segíteni. Rendszerint nem is a pénz hiányaik a segítséghez, hanem a szív. Ha akad valaki, aki megérti ezeknek a nehéz körülmények között élő öregeknek a helyzetét és tesz is valamit az érdekükben, akkor nagyon hamar enyhíteni lehet a gondokon. A kérdés csupán az: ki legyen a gazdája az öregek ügyének, ki vállalja a velük való törődést? Vállalhatja ezt a feladatot az üzem, vagy a tsz vezetése, a tanács, a szakszervezet, vagy a KISZ, de a leg- megértőbbnek ebben a tekintetben is a pártnak kell lennie. Nem véletlen, hogy az öregek is — ugyan úgy, mint mindenki — ha másutt nem találnak megértésre, nem kapnak segítséget, akkor a párthoz fordulnak. Lehetne vitatkozni azon, hogy a sok feladat mellett magukra vállalhatják-e a párt- szervezetek még ezt is? Ebben a pillanatban azonban az öregek ügye nem megvitatásra váró elvi kérdés, hanem nagyon is gyakorlati. Annyi mindent vállaltak már a kommunisták ebben az országban, éppen ezt ne vállalhatnák? Éppen az egyik legszebb, legnemesebb emberi kötelességünkről kellene lemondanunk? Lehet fontosabb feladata a mi pártszervezeteinknek, mint az öregekkel való törődés, de humánusabb aligha! Ezek az emberek egy élet munkáját, verejtékét áldozták azért, hogy a mi sorsunk jobb, a mi életünk könnyebb legyen. És mindezért alig kívánnak valamit. Próbáljuk hát őket jobban megérteni ; gondolkodásuknak a miénktől eltérő vonásait, sajátos világukat. Figyeljünk oda a szavaikra, jó tanácsaikAz idő felette is eljárt. R9- videsen nyugdíjba megy, felszámolja a bonyhádiI lakását és beköltözik Szekszárdra, hogy közel legyen a lányához. Sasvári Ferencné szombaton vette át Budapesten az Egészhoreai kiállítás Dunaföldráron ra, bírálataikra. Bocsássuk meg esetleges rigolyáikat, zsör- tölődésüket. Gondoljunk arra, hogy egyszer mi is hasonlóak leszünk és nekünk is jólesik, ha majd a fiatalok megértenek bennünket. Ha panaszkodnak, hallgassuk meg őket és segítsünk nekik. Ne küldözgessük őket ügyes-bájos dolgaikkal egyik asztaltól a másikhoz, hiszen ők már fáradtak, nehezen járnak; intézzük el ügyeiket gyorsan és emberségesen. Ne sajnáljuk tőlük a szép szót, a kedvességet, a szeretetek Olyan sok éven át vártak a szocializmusra, sokan közülük áldozatot hoztak, harcoltak érte; hadd legyen benne egy kis örömük! Ne csak ünnep legyen az öregek köszöntése, a hétköznapjaikat változtassuk békés, nyugodt pihenőnapokká. Akadnak pártszervezetek, amelyek már eddig is sokat tettek az öregekért. Legyen a cselekedetük jó példa mások számára is ! Ha kell, a kommunisták mozgósítsák a munkahelyi, falusi, lakókörzeti kollektívákat az öregek anyagi; erkölcsi segítése érdekében. Keltsék fel a fiatalabb nemzedékben a legjobb érzéseket, a tiszteletet, a megbecsülést, a segítő gondoskodást a magatehetetlen öregek iránt. Hazánk nem tartozik a leggazdagabb országok közé. Egyelőre nem rendelkezünk az anyagi javak korlátlan bőségével, de azért emberi humánumban, szeretetben, a sok munkában, gondban megöregedett apáink és anyáink megbecsülésében lehetünk mindenkinél gazdagabbak, bőkezűbbek. A jó szándék ott szunnyad minden emberi szívben, csak fel kell ébreszteni, tettekre kell változtatni az érzelmeket. Most is — mint mindig — a kommunistákra vár a példa- mutatás. Valakinek szervezni, kezdeményezni kell. Ha a pártszervezetek megmozdulnak, velük mozdul az egész ország és az eddiginél szebb, melegebb őszi napok ragyogják majd be az idősek életét. Tegnap délután vándorkiállítást nyitottak meg Dunaföld- váron, az Alpári Gyula községi művelődési és ifjúsági házban. A kiállítást Kim Jun Gil, a Koreai Népi Demokrá- tikus Köztársaság budapesti nagykövetségének első titkára nyitotta meg és Széles István községi párttitkár — ország- gyűlési képviselő — méltatta annak jelentőségét. A mintegy ötven reprodukció és fénykép a koreai néphadsereg megalakulásának történetét, a hadsereg hétköznapjait és felszabadító harcait mutatja be. A dunaföldvári kiállítás egyik eseménye annak az egy hónapig tartó rendezvénysorozatnak, mely az amerikai agresz- sziós csapatok Dél-Koreából való kivonásának követelését tűzte ki célul. E hónap következő rendezvényére július 10- én kerül sor, amikor koreai—* magyar baráti találkozó és béke-gyűlés lesz ugyancsak Du- naföldváron. A tegnap megnyílt kiállítást a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövetségének közreműködésével a Hazafias Népfront megyei és dunaföldvári községi bizottsága rendezte. Hétfőtől csak orosz nyelven Százhúsz diák tanul, nyaral Domboriban A tábor olyan, mint egy felbolydult méhkas. Gyerekek csomagokkal, bőröndökkel szobáról szobára járnak, keresik a helyüket. Azután egyik pillanatról a másikra elcsendesedik minden. Vasárnap délután —* ugyan még nem hivatalosan — megnyílik Domboriban a Tolna megyei iskolások orosz nyelvű tábora. A táborvezetői szobában hosszú asztal mellett kilenc pedagógus — valamennyi orosz tanár — a táborozó fiatalok vezetői — a következő másfél hét programját beszéli meg. Az első szabály: hétfő reggeltől csak orosz nyelven szabad beszélni. Ez vonatkozik felnőttekre, gyerekeikre egyaránt. Közben a fiatalok otthonosan berendezkednek a 4—6 ágyas, pardon, heverős szo- bácskákban. Kirakják a ruhákat, díszítgetni kezdik új otthonukat, s mire a vezetők tanácskozása véget ér, már a szobák ajtajára is kiragasztják a „névtáblát”. A nevet, amely a tábor ideje alatt a szoba lakóinak is jelzője lesz. Betlehemi Antal tanárral s h • • rr r Lrizi no ver ségügy kiváló dolgozója kitüntetést. Elkísérte a belgyógyászati osztály vezető főorvosa is, aki annak idején Sopronból hívta ide Gizi nővért. — Ha most kezdené? — Ápolónő lennék akkor is. Szeretem a szakmámat, hivatásomnak tekintem, hogy segítsek az embereknek, ha bajba kerültek. — Volt már beteg, Gizi nővér? — Voltam. 1970 telén eltört a jobb karom. Bizony, majdnem úgy volt, hogy nem tudok többet dolgozni. Elkeseredtem nagyon, de megoperáltak, rendbehozták a karomat, újra dolgozhattam. Igaz, egy éve már nyugdíjba lehetnék, de kértek, ne menjek, ha lehet, dolgozzak tovább. Gizi nővér egyenes tartásű asszony, eszménye a rend és a tisztaság, és a hivatástudat. — Akiben nincs hivatástudat, nem állja meg a helyét, találomra benyitunk. Az ajtón a tábla: Cvetű — virágok. Kis társaság vetődik össze. Krancz Zsuzsa, Király Ági Szekszárdról, Bognár P. Irén- ke Döbröközről, a paksi Schmidt Ági, Kiss Melinda Hő- gyészről, Bödör Zsuzsa és Révész Péter Tolnáról, Gas- parics Gyuszi Tamásiból és Bencze Éva Szedresről. Valamennyien általános iskolások. Krancz Zsuzsi már másodszor jár itt. Sőt a nyelvtábor, sem ismeretlen számára. Egy hete jött vissza Csillebércről, ahol mint a megyei orosz verseny győztese, a tolnai színeket képviselte, ű szólal meg elsőnek. — Tulajdonképpen az a jó, hogy életben elsajátíthatunk egy plusz nyelvet. És hogy a közös tanulás mellett a közös szórakozás is emlékezetessé teszi majd ezeket a napokat — Több, mint húsz orosz diák is itt van. Tőlük közvetlenül tanulhatunk az iskolában nem is hallott orosz kifejezéseket — folytatja Schmidt Ági. — És mit fogtok hasznosímert semmi örömet nem talál a munkájában. Előbb-utóbb rájön, hogy el kell mennie más munkahelyre. Az egyik beteg mesélte a folyosón, hogy Gizi nővér pontossága olyan, akár az óráját igazíthatná hozzá. Minden délután ötkor visszajön az osztályra, körülnéz, segít, amit lehet. — Hol kezdett dolgozni? — Fertöszéplakon születtem, anyám még most is ott él. Nyolcvanéves. 1936-ban Budapestre mentem ápolónőképzőbe, ott is dolgoztam, utána Sopronba kerültem, majd onnan ide, Bonyhádra, amikor megnyílt a kórház. — Nem bánta meg? — Nem. Szeretnek, megbecsülnek. Szép fizetésem van, mindennel együtt háromezren felül keresek. Gizi nővér szerint az élet, a boldogulás receptje roppant egyszerű. — Tisztességesen, becsületesen kell dolgozni. JJgy, hogy az' ember mindig merjen mások szemébe nézni. Éneikül az élet nem ér semmit. ..s y•3tani abból, amit itt tanultok? — kérdem naivan, várva a nagy, felnőtt terveket — Többet fogunk tudni az iskolában — felelik egyszerre többen. < — És könnyebb lesz a középiskolában is. A „kicsik” után a „nagyok kát” keresem meg. Mikor bekopogok, négy kíváncsi szempár mered rám. Négy gimnazista, négy felnőtt gyerek. A bemutatkozás után mindjárt otthonias, táborias lesz a hangulat. A lányok viszaku- porodnak a heverőkre, s egymás szavába vágva mesélnek, magyaráznak. Arról, hogy amikor megjöttek, még itt voltak az előző táborozók. És olyan mérgesen néztek rájuk, mintha ők üldözték volna innen ki őket Meg a cipekedésről, a többszöri „honfoglalásról”. — És miért ez a szoba neve? — vágok közbe. Az ajtón ugyanis nagy piros betűs tábla, rajta: Ljubov, annyi, mint szerelem. , Felnevetnek. — Mert mind szerelmesek vagyunk. — A tervek? Itt már konkrét válaszokat kapok. A tamási Horváth Erzsi, Dombóvárról Gubicza Erika, Medgyes Mari és Makár Évi tanárnő akar lenni és a választott szak, a magyar vagy a német mellett, mindegyiküknél az orosz. Belemelegszünk a beszélgetésbe. Először Erzsi meséli el, hogy négy év alatt — amióta mint úttörő, majd KlSZ-ve- zető járt itt — mennyit változott a tábor. Aztán sorba mesélik a vidámabbnál vidámabb tábor-sztorikat. Az asztalon heverő nagy orosz szótár komor, iskola színe is mintha vidámabb lenne. A napi hat óra orosz tanulás itt cseppet sem idézi majd a tanév óráinak szigorú, fegyelmezett hangulatát. A megafon hangja szakítja félbe a diskurzust. Ágyneműosztás. Azért kikísérnek a kapuig. — Eljön még a jövő héten? — Majd csak a tábor végén. Ha hatálytalanítják a szigorú szabályt, hogy a táborban csak orosz nyelven szabad beszélni. Mert az én orosz tudásom bizony már eléggé megfakult. 1— szepesi ^
