Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
t ? w t ! Ánanaoan öntöztem. Reggeleste. Mégis hervadnak. Egyszerűen lekonyul a fejük... Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem illett ez a különös hervadás a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már elvirágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a fű az ágyások szélén szemfájdítóan zöldellt. — ...mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lomhán mozgott a kék tréninggatyában — azt az ember időnként kihuzigálja. De kérdezem én: lát itt valamit? Takács közelebb hajolt a földhöz. A fekete rögök egyenletesen borultak egymásra, a töveknél gyengéd emberi ujjak még kis peremet is vájtak az esőnek. — Nem égette le, túl sok trágyával, talán? Kovács legyintett. Annyit bajlódott a virághagymákkal. Ládában cipelte, a hóna alatt. A vonaton soha nincs hely, egymás nyakába lógnak a horgászbotok, kötözőspárgák és dióverő póznák, és akkor még húsz perc gyaloglás az állomástól... És most tessék. Amikor éppen virágba szökkent. Haldoklik az egész. — Hát nem tudom — sóhajtott Takács. — Érzékeny növény. És túl korán bontja szirmait. Túl korán. — Ok nélkül semmi sincs — Kovács rágyújtott, vigyázott, ne hulljon az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van, nem? — harciasán húzott egyet a tréninggatyán. Takács hallgatott. Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kútgyűrűit. Takácsnak meghalt a felesége, Kovács pádig önszántából elvált. Takács jobban szerette magát a munkát, Kovács inkább az eredményt becsülte. — Az ember nyissa ■ ki a szemét — folytatta Kovács. Kimentek a tóhoz, szívták a friss levegőt. Takácsnak csak a mellkasa emelkedett, Kovács végzett egy-két határozott tornamozdulatot. — Ez a dög már itt van... — sa fagy- laltosbódéra mutatott. A táblára három tölcsért festettek, a talpánál fogta ösz- sze őket egy kövér kacsó. Az egyik tölcsérben kávébarna, a másikban vanilinsárga, a harmadikban málnarózsás fagylalt. Inycsiklandozóan csurogtak lefelé a színek, ahogy a gyors munkában az olaj festék megszaladt. „Cégtul: Széremfia Ágoston hat. eng. cukrász kisiparos. Nyitva: 7—21 h-ig. Kedden szünnap.” — Nézze meg azt a bódét... ezek a masszív falak... Odamentek, megkopogtatták a hullámlemezt. — Lakásnak elfogadnám.... és belül... tapéta. Érti? Mosható, ragasztott tapéta. És az a kocsi. Az a szép nagy. Menynyit keres maga egy hónapba? Mennyit, szaki? Kérdezem? — Kettőt — mondta Takács —, vagy kettőhármat. — És a kedves felesége? Illetve, bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél? — Ezerhárom. Ezeröt... — Na. Ennek, testvérek között is tíz darab ezres a nettó bevétele, havonta... Hát lehet ezt tűrni? — Hát nem tudom... — sóhajtott megint Takács. — ....mert lekvárjancsik vagyunk. Azért. Tudja? — Talán, ha leszúrnánk egy botot... — mondta kitérően Takács. — Le a földbe... Nincs-e alul valami...? . — Az anyjukjóistenit... — hagyta rá Kovács. Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen. — Hé — kiáltott át Takácsnak, aki most töltötte az évi rendes szabadságát, mind a tizenhárom napot. — Ezt valami tényleg megzabálta. Gyökerestül... — Nálam a napraforgót. Nem is lesz télre szotÿola- magom.. — Maga szotyolamagot csemegézik. Amíg egyesek... Nyalták a fagylaltot. Ez a maszek-fagylalt istenien jó volt. Könnyű, krémes, az ostyája is illatos. Szeremfia Ágoston fehér sipkát viselt, négy gyereke szintén, az asz- szony átlátszó fehér nylonköpenyt, alatta pirospettyes bikinit. Már ötkor ott nyüzsögtek a bódéban. Kovács nem tudott aludni, gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat. A mozdulataik harmonikusak, összemüködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra. Ez külön ingerelte. — Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzéért furton- furt vigyorogni. Jókai Anna ; jjQp Hl (Bl EE ■ ilTiS Délutánra a mosoly kissé megereszkedett, este nyolckor épphogy csak lógott a szürke szájszegletekben. A négy gyerek közül — úgy hírlik — három középiskolás, egy még az általánost végzi. — Baromi munka... — kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút' folyik róla a verejték, s néhány másodpercre, kezében a gombócnyomóval, hátra-hátrarándítja a vállát. — Legalább negyven fok... a hullámpala alatt. Baromi meló... \ — És a magáé? Vagy az enyém? Á sorbanállók helyeslőén zúgtak. Minél jobb volt a fagylalt, minél szélesebben mosolygott Szeremfia, minél buzgóbban ugrándoztak a fiai, annál jobban nőtt a fogyasztók ellenszenve. — Állítólag házat építtet a tóparton — mondta valaki, — Garázzsal. — Ezeknek mindenre telik._ — Ahány karmozdulat, any- nyi forint. Ki lehet számítani... De csak egyszer legyen fagylaltmérgezés... lecsukják, hogy belefeketedik... — Piszkos adócsalók. Úgy játsszák ki az államot, ahogy akarják. A mérnök úr is megmondta. A mérnök úr a műút mellett építkezett, kétszintes nyaralót, saját kivitelben, teraszos kiképzésű karttel. Ehhez kérte néha Kovács és Takács segítségét, kitűnő órabért fizetett, amellett nyájasan és értően társalgóit a világ dolgairól. * — Maguknak — mondta és a pipát, amit dísznek tartott a szájában, jobbról balra csúsztatta —, maguknak meg kell szakadni ahhoz, hogy a kenyérre valót megkeressék... Tudják mennyi haszon van egy-egy tölcséren? És hány tölcsért adnak ki naponta? — De hatan dolgoznak — mondta Takács és jámboran lapátolta a sódert. — Tizenkét órát, egyhuzamban... — Undorító... — a mérnök úr szippantott egyet a pipán. — Higgyék el, undorító. Nekem is van fiam. Mikor látták az én fiamat befogva? A mérnök úrnak se fiát, se lányát, se egyéb retyerutyáját nem látták, csak nőket, parókával, átutazóban, ezeket a mérnök úr ügyintézőknek ne— Ez az, amikor robot, öncélú robot lesz a munka! —A mérnök úr letelepedett egy műgombára, tapodta egy kicsit a földet maga alatt. — Nem kéne megengedni — mondta Kovács Takácsnak. — Nekünk kéne fellépni az ilyen harácsolás ellen. Amíg egy szövőnőnek ezeröt... — Szerintem, mielőtt el- palántázná az új paprikatöveket, ki kéne a mélyből hajtani... — vélekedett Takács. — De tulajdonképpen, mi a fene lehet? — Piszkálgatták az üreges földet, eső se esett, kánikula volt, Szeremfia ontotta a pacnikat. — Pocok? vagy ürge? — ...Mikor fürödnek ezek a szegény gyerekek? — A gyermekvédelmi is beleszólhat... A mérnök úron keresztül... Kovácsoltvas kaput hoztak, kócsagmintával, azt kellett neki betonba rakni. — Tessék aláírni a doktor úr helyett — mondta a teherautó sofőrje —, lehetőleg olvashatatlanul. Bámultak utána. — Most doktor, vagy mérnök? — kérdezte Takács. — Ahol én jogügyi szakértő vagyok — mondta másnap a férfiú —, annál a melléküzemágnál először végeznek patkolást... Mindenütt dolgoznak. Mindenütt kemény munka folyik. A névtáblát nem engedte kitenni. — Szerénytelenség — mondta. Bezzeg a Szeremfia nyár végére újat festetett. A pesti címével. Házi sütemények, apró pogácsa, egész télen át. S ráadásul ezen a napon kifogyott a közkedvelt őszibarack! Az a jó, pikáns őszibarack. — Kovács nem bírta. Bekiáltott az adagolón: — Maguk miatt néz ki így ez az ország... ez a rohadt maszekszemlélet... Már amúgy is nyár vége volt, többen helyeseltek. — ...mert a dolgozónak akármi jó... minek a választék? Akármit megzabálunk... Szeremfia nem akarta abbahagyni a mosolygást. ígérte másnapra az őszibarackot. Sőt. Banánt, is ígért. — Mi azt hittük, szeretnek minket — jött előre áz asz- szony, a nylonköpeny rátapadt, a bikini-pöttyök foltnak látszottak egyszeriben. — Merthogy jó az árunk és dolgozunk látástól-vakulásig... — Amíg egy szövőnő ezerötöt keres... Már úgyis őszre járt. Szeremfia lehúzta a redőnyt. És nem nyitott ki másnap sem. Később megvette a bódét a strand, pedikür- és olajozófülkét nyitott a helyén. — Na ugye — mondta Kovács elégedetten, s egy kanna vízzel lesben állt az ürgelyuknál. — Ezt elintéztük... Ennek nem lesz, legalább itt, pofája... A szomszéd úr elhúzott a kert előtt, rájuk dudált, mint aki a tervet és a tevékenységet egyaránt helyesli. A nyaralójába már csak az olasz csempe hiányzott, a zuhanyozó falára, azért ment éppen, egy bizonyos helyre. A zöldségesnél megsúgták: művész. Tulajdonképpen művész. Nem szabad zavarni. — Mindenesetre — mondta Kovács és tűnődve álldogált a locsolókannával a luk fölött —, biztos, hogy fontos ember. Na, öntsük a vizet. Most aztán kihajtjuk, az anyja jóistenit... Takács lesbeállt a kapával. Hogyha az a ronda dög megjelenik, egybül hegyibe... — Nem hangyaboly ez, szaki? — kérdezte aztán, csüggedten. — Amíg egv szövőnő ezer- ötöt... — mondta Kovács makacsul. s csak öntötte a vizet. — És most? A helyzet változott? — kérdezte Takács. Nézte a kapát, a hiába csordogáló vizet, ahogy az ártatlan föld beissza, és riadtan szaladgálnak szerteszét mindenféle apró, feketehátú, szánalmas kis bogarak. Leningrádi emlékmű lovas alakja MISZLAI GYÖRGY: EQY CSÓKÉRT . .. Mire megvénül-hej-az ember mi mindent megtanul!... Nagy lesz tudása, mint a tenger: ebédet főz, s gyalul deszkát, talán gyúrótáblának. Készít permetlevet, mérget a peronoszpórának, s el-elszöszmötölget... Már csak az emlékek éltetik, a múltba visszajár... Egy csókért sóvárgott évekig, s most is, — a vén szamárl.+é Regénypályázat A Szépirodalmi Könyvkiadó két regénypályázatot hirdet: egy kisregény* pályázatot, kb. tíz ív (kb. 200 gépelt oldal) terjedelemben, és egy nagy* regény-pályázatot, kb. húsz-huszonöt ív (kb. 400—500 gépelt oldal) terjedelemben. Mindkét pályázat célja: egyéni sorsokban, magas műveltségi színvonalon ábrázolni, miképp alakult a társadalom alapvető osztályainak (munkásság, parasztság) élete, életmódja a szocialista fejlődés utóbbi másfél évtizede során. A páyázat jeligés. A kéziratok a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz (Buda- pest, VII., Lenin krt. 9—11.) küldendők be, két gépelt példányban. Határidő: Kisregény-pályázat — 1973. július 1. Nagyregény-pályázat — 1974. január 1. A kisregény-pályázat díjai: I. díj 30 000 Ft. ,11. díj 25 000 Ft., III. díj 15 000 Ft. A nagyregény-pályázat dijai: I. díj 50 000 Ft., II. díj 30 000 Ft., III. díj 20 000 Ft. Eredményhirdetés: A kisregény-kategóriában 1974. január 1-én, a nagyregény-kategóriában 1974. október 1-én. Pályázat Folyóiratunk az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is meghirdeti pályázatát, magas színvonalú, természettudományos ismeretterjesztő cikkek írására. A pályázaton bármilyen jelentős és általános érdeklődésre számító téma tárgyalható. Nemcsak azokat a cikkeket várjuk, amelyek egy-egy tudományág közelmúltbeli fejlődését, mai helyzetét szemléletadóan és átfogóan mutatják be, hanem az összetett problémák egy-egy aspektusát röviden és lényeglátóan exponáló cikkeket is (pl. az automatizálás pszichológiai, szociológiai hatását; a bioszféra szennyezésének orvosi, közgazdasági vonatkozásait stb.) A pályázat feltételei: 1. Pályázni csak eredeti, máshol még nem közölt cikkekkel lehet. 2. A cikkektől megkívánjuk, hogy a természettudományok területén járatos olvasók nehézség nélkül megértsék, érdekesek legyenek, mutassák meg a téma népgazdasági, elméleti, esetleg ideológiai jelentőségét. 3. A pályaművek terjedelme 8—10 normál gépelt oldal lehet. A téma illusztrálására kívánatos 4—10 kép. A cikkeket 5 példányban kell beküldeni. 4. A pályázat jeligés, a jeligével ellátott, lezárt borítékban mellékelni kell a szerző nevét, munkahely- és lakáscímét, telefonját. 5. A pályaművek beküldési határideje: 1972. szeptember 15. Pályadíjak: 1. db. I. díj: 4000.— Ft. értékű, 2. db. II. díj: 2000.— Ft. értékű; és 3 db III. díj: 1000*— Ft. érékű vásárlási utalvány. A pályázat cikkeit közlés esetén a szokásos honorárium illeti meg. A szerkesztő bizottság által elvetett pályamunkákat — a jeligés boríték felbontása nélkül — megsemmisítjük. A TERMÉSZET VILAGA SZERKESZTŐ BIZOTTSÁGA Budapest, Vili., Gyulai Pál u. 14.
