Tolna Megyei Népújság, 1972. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
f \ t I Akác» László t íTársasutazás HEGEDŰS LÁSZLÓl HAJNAL ÉS REQQEL KÖZT Az udvaron egy hatalmas fenyő darabokra tördelte a napot. Előbb még lilás, aztán rózsaszín s aranyba játszó felhő-darabok. Rózsadomb fái, kiálló tetők, magasra nyúlt, sortálló jegenyék. Itt fenyők között kerek, csöppnyi tó, bokrok és rózsák, — szürkéskék az ég. A madarak zsivajgó kórusa már csevegéssé halkult. Hallgatom. Míg cigarettám szürke füstje száll, nézek kifelé a tárt ablakon. Egymagámban a kórházfolyosón, az asztalra könyöklőn hallgatok, néhány akácot, sást a tó körül s egy felhőt nézek. Nézem, mint ragyog, tompán, vöröslőn, kúszva fölfelé, egy fenyőágtól széttörve a Nap. Egymásnak felel néhány vadgalamb s verébraj tereferél. — Alszanak, vagy most ocsúdnak beteg-társaim, csak én nézem e különös csodát, a Nap széttört gömbjét. Pár perc csupán — s mindent elöntve fénnyel, égre hág. 1972. június. János kórház. SZERETNI KELL... — Nem tudom mással kezdeni, csak azzal, hogy sajnos, kevés jelzőnk van. Mert tényleg milyennek nevezzem, hogyan tituláljam a brjanszki erdőt, amelynek télre készülő fái között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat? Mondjam, hogy okkersárga volt, vagy hogy az érett narancs meg az érett citrom színét példázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sem jó! Mert az a felfoghatatlanul nagy farengeteg tulajdonképpen ősz- színűnek tűnt: a búcsúzás, az elköszönés árnyalatait villogtatták az ágak. Erre a színre viszont nincs alkalmas szó egyetlen nyelvben sem. De a kis kijevi tanítónő, Tamara hajára sincs! Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket, amely hol barnának, hol meg feketének mutatta magát, aztán a Néva- parti éjszakában mégis olyan rézvörösen csillogott?! És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem! Mert ha azt mondom, jó volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda jóvoltából az elmúlt őszön Moszkva—Lenin- grád útvonalon eltöltöttünk, szegényesen keveset mondok. Ha pedig azt mondom, érdekes volt, meg tanulságos, még kevésbé sikerült a megközelítés. Ez az utazás ugyanis nem egyszerű kirándulás volt. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan ösztönösen összeálló, tehát egy igazi, folyton szomjazott együttlét. Jelzőt nem tudok rá, elmondom hát neked amúgy, emlékről emlékre haladva, mi váltotta ki az emberből azdkat a mindig sóvárgott jóérzéseket Már ahogy ez az út kezdődött, az is... A vonatra szállás előtt a Keleti-pályaudvaron amolyan kötelező tanácsadást tartottak csoportunk részére az illetékesek. Míg a jól ismert intelmet hallgattuk, már jobbra-balra pislogva lehetett figyelni az először hallott útitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehetett fogalmazni, az első minősítéseket: „Az az ernyedt arcú bajszos, az mindig aludni fog; az a frissen festett szőke nő meg biztosan három kabátot hoz erre a pár napra...” És hiába, hogy ezek a vélt vagy igaz gyarlóságok tűnnek fel, s fogalmazódnak meg először, azzal, hogy feltűnnek s megfogalmazódnak, máris megszületett, máris növekedhet egy emberi kapcsolat. Aztán ennek a kapcsolatnövekedésnek még egy külön kiváltó oka is volt. Hogy kinek jutott eszébe, nem tudom, de ügyes meg szép dolog, hogy a külföldre utazó Expressz-csoportok mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamutartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország fogadó szerveinek. Hogy ezt a néhány dolgot meg lehessen venni, ki- nek-kinek tíz forintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbeszedés, vásárlópár- kijelölés Csak még tovább szaporította, bogozta az épphogy megkötött ismeretségszálakat. Ennek a szertartásnak — mert hidd el: rítus, házi ünnep, szertartás ez — már valami olyan hangulata volt, mint a régi diákgyűléseknek, amikor megbeszéltük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. Az állomáson már fogtak, tartottak a szálak. Egy biccentés a délutáni félismerősnek, és suta kérdés — „Lesz-e foglalt szakasz; hánykor indulunk?” — aztán mire a vonat tényleg bekocogott, már apróbb csoportok rohamozták meg, s foglalták le a kijelölt fülkéket. Az elhelyezkedés általában determinál. Ki hova kerül az első felszállásnál, szinte törvényszerű, hogy egészen az utazás végéig újdonsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkeközösség rendszerint egy-egy házaspár vagy együtt utazó régebbi ismerősök körül alakul ki, s amilyen ez a „mag”, olyan az egész köréje sodródott csoport is; éneklő, viccmesélő, kártyás, folyton evő, vagy folyton alvó. Mire a határra ért a vonat, mindez már régen kiderült. Sőt, meg is fogalmazódott — természetesen a szomszéd fülkében. Míg a fülkéket végigjárták a határőrök meg a vámosok, szórakoztató rémtörténetek követték egymást hallott, netalán átélt útlevél- meg vámvizsgálatokról, cipőlevette- tésről, tetőtől-talpig-vetkőzte- tésről. És ez már kaszinó volt! Újdonsült barátok, friss szerzetű jóismerősök szópergető kaszinója, amikor olyan emlékekre, személyes dolgokra derül fény, amelyek már mindenképpen az én-hez tartoznak, amelyeket elmondani: vallomás. A határon túl, amikor az utolsó egyenruha is eltűnt, a fülkék felbolydultak. Aki csak tehette, ajtóhoz, ablakhoz tolakodott, s szomjas tekintetével ette, habzsolta a tájat. De nemcsak birtokba vette: szerette volna mindjárt tovább is adni, amit megszerzett. És akár a kisgyerek, töredékszavakban, felszakadt' félmondatokban sorolta el, mit látott, mit vett észre, miben találta meg egy-egy pillanatra az örömét. Ekkor már ‘ az ösztönök beszéltek. Mert van ilyen: az az adakozó ösztön, az öröm-meg- osztó ösztön. Ezek az ösztönök Moszkvában, az első úti-állomáson, újabbal gazdagodtak: a hely- foglalás, az otthonteremtés ösztönével. Ez az ösztön — nem figyelted meg? — majd minden embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, értve ez alatt a felnövekedés, a felnőtté válás meghatározó körülményeit. Aki kicsi korától magára volt utalva, s legközvetlenebb környezetének — tehát egy szobasaroknak, kollégiumi ágynak, szekrénynek — rendben tartása az ő gondja volt, az könnyen feltalálja magát a külföldi szállodákban is. Egykét pillantás, és máris látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként működik az ismeretlen rendszerű villanyboylar. Aki viszont korábbi életében nem volt rászorulva az efféle magakörüli ügyeskedésre, az hosszú percekig téblábol, s rendszerint csak többszöri segítséggel tudja ellátni, rendbe tenni magamagát. És ezek a kollégista-ügyeskedések most is nagyon szép összetalálkozásokat hoztak. Például: két útitárs egyforma módszerrel vetette be az ágyat. Észrevették, szóltak: „Nálatok is így kellett?” Szigorú volt a diri... „Volt nálunk egy gondnok...” Aztán már nem sok beszéd kellett. Egy-két szó, egy összevillanás, és minden olyan volt, mintha éveken át minden reggel együtt szidták, s itták volna a kollégiumi kávét. S ez a remekbe sikerült moszkva—leningrádi út azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert később is. lépten-nyomon tartogatott egy-egy ilyen élményt, amit nem lehet megrendezni, amit nem lehet programba iktatni, ami vagy van, vagy nincs. Itt volt! Ilyen hasonlíthatatlan szórakozással szolgált például a moszkvai turistaváros, jövőmenő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben kávéz- gató, sörözgető, tucatnyi náció jú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal teli volt később a leningrádi szálloda- foglalás: nézni a szekrénypolcokat, mit felejtett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett neki az a felbontatlan szardínia, s kinek szólhatott az az összeszabdalt levél. Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda- odamosolyogni a szomszéd szoba lánylakóira, s találgatni; vajon melyik országban készülhetett az a furcsa mintás fürdőköpeny? Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedéssel akár a legcsinosabb lányok asztalához is le lehetett ülni, s néhány előre kieszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket. Tamarát például, a kijevi tanítónőt, akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pedig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is meg az esti Néva-parton is — jó féltucatnyian kerestük... Aztán a vásárlások, amikor gyerekmódra, csapatostul vágtunk neki az ismeretlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamovárját az egyik magányosan cirkáló. És a mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobában összeverődve ki-ki elsorolta, mit látott: hogy milyen párás volt a Finn-öböl, s hogy az Ermitázsban micsoda maxikabát volt azon a francia lányon. És... és minden! Persze, ezt a „mindent”, amikor volt — és tudod, ez az igazi benne — senki sem érezte, csak amikor már újra hazafelé szaladt a vonat, akkor tűntek elő ezek a remek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pályaudvaron egy-egy segélykiáltásként hangzó; „Jöttök, ugye?”, „Igen, majd írok!” — búcsúzkodás után az ember végképp egyedül maradt... Mondom, ahogy nincs jelző a brjanszki erdő fáira meg Tamara hajára, éppúgy nincs alkalmas szó erre az Expressz- útra, erre a legutóbbi közös vonatkozásra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jó lenne az emberekkel mindig így együtt lenni™ Sohasem kételkedtem abban, hogy nagy dolog a tudonpány, de ha történetesen bizalmatlan lettem volna iránta, most aztán mélységesen szégyellhet- ném magam. Egymást követik a szenzációs felfedezések s ezek között különösen nagy port vert fel az egyik legutóbbi, amelyről a nyári uborkaszezon nyitányaként a magyar olvasók is értesülhettek. Akik esetleg nem, azoknak készséggel elmondom, hogy egy chicagói orvos vizsgálódásai közben véletlenül rájött arra, miszerint szeretet nélkül kisebbre nőnek a gyerekek. Ugyanis ilyen esetekben az agyalapi mirigy nem választ ki növekedési hormont. Egy alkalommal azt is megfigyelte, hogy orvosi kezelés nélkül növekedni kezdett egy elmaradott kisfiú, egyedül csak a nevelőanya gondos, szerető bánásmódja következtében. Kétkedésre hajlamosabbak persze azonnal lecsapnak arra a körülményre, hogy a közlemény szerint az orvos véletlenül jött rá zseniális felfedezésére. Pedig tamáskodásra semmi ok, köztudomású, hogy az igazi nagy felfedezések mindig is véletlenül születtek. Gondoljunk csak Archimédesz- re, aki egyszer véletlenül meg- fürdött és máris készen állt a tétel: minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt... Vagy az orvosoknál maradva itt volt Sir Alexander Fleming angol doktor esete, aki eredetileg egészen mást akart felfedezni, de kísérleti táptalaja megpenészedett és már készen is volt a penicillin. Ami pedig a közlemény példáját illeti, magam is elmaradott kisfiú voltam, hiszen gyermekkoromat a kapitalizmusban töltöttem, de akár hiszik, akár nem, egyszercsak minden orvosi kezelés nélkül növekedni kezdtem. És, mivel jó szüleim kifürkészhetetlen okból, de eléggé szerettek, meg sem álltam a százhetvennyolc centiméter magasságig... Megvan tehát a recept, amely úgy hangzik, mint a régi sláger: szeretni kell, ennyi az egész. A felfedezés kétségtelen előnye, hogy ezentúl egyszerűbbé válik a pszichológusok dolga. Nem kell majd annyit faggatni azt a gyereket a családi életről, elég lesz csak rápillantani. Ha kétméteres,' akkor ajnározzák otthon, ha törpe, nyilván pofozzák. Ma még mindennapos, hogy a vádlott a bíróság előtt nehéz gyermekkorára, szeretetlen neveltetésére hivatkozik, s jelentős időbe telik, amíg megnyugtatóan tisztázzák, csakugyan így volt-e. Nos, a jövőben fiatalkorú égimeszelő ilyen mentségre eleve nem hivatkozhat, mert a szemébe kacagnak, ha egyáltalán föllátnak odáig. Persze, a felfedezéseknek olykor lehetnek káros következményei is. Ez esetben attól tartok, hogy némelyik szülő túlzásba viszi a szeretetek Tessék csak arra gondolni, hogy amúgyis tapasztalható egészségtelen Versengés egyes szülők között: ki járatja szebben a gyerekét, ki ad meg magzata számára minden földi jót, ami csak megszerezhető. Mi lesz velük ezután? Szinte látom, amint sétál egy mama az utcán kétméteres fiacskájával, szembe jön egy másik mama, az ő csemetéje két méter és tíz centiméter. Első mama elsápad az irigységtől, gyorsan előszedi a mindig magával hordott kislétrát, majd ad tíz puszit a kölyök homlokára, hadd nőjön még az a gyerek... ÁRKUS JÖZSEF
